Új pályázat a Szófán

Nehéz a csomag, nehéz vinni. Hülyeség, hogy ennyire ragaszkodom hozzá, jobb lenne otthagyni valahol. Finnországban vagyok, az erdőben, szeretnék szamócát szedni, de ilyen súllyal nem lehet lehajolni. Pedig a finn szamóca finom, a déliek sosem fogják megtudni, milyen az a gyümölcs, amelyet az északi nap érlelt. Gyenge, de folyamatos napfény, alig pár órára szűnik csak meg, éjjel egy és három között sötét van, aztán ismét világos. Az északi erdei szamóca akkora, mint egy szem borsó, mégis nagyon intenzív íze van. Leguggolok, szedek pár szemet. Leülök egy fa alá, szamócát eszem. Csend van. Tegnap értem ide, de mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy Ferihegyen felszállt a gép. Fogalmam sincs, hogy fogok felállni. Egy hetet töltök a finn erdő mélyén, egy faházban, egyedül.

Viszem tovább a csomagomat Szentpétervárra. A fehér éjszakát nézem, a Nyéva partján hajóra akarok szállni, de félek, hogy ekkora csomaggal nem engednek fel. Túl későn kapok észbe, a hidakat már felnyitották, én pedig a Vasziljevszkij-szigeten ragadtam. Ilyenkor lehetetlen mozogni a városban, az összes híd fel van nyitva, gyorsan mozogni úgysem tudok, így maradok, ahol vagyok. Úgyis mindegy, minden mindegy. Nézem a nyíló hidakat, a Péter-Pál erőd aranyozott tűtornyát, és a narancssárga eget. Leülök a folyópart hideg gránitjára. Méregetem a csomagomat, lehet, hogy talán egy részét ki kellene pakolni. Nem tudom megtenni. Ez mind az enyém, ha nehéz, akkor is. Egy idősödő úr jön oda hozzám, megkérdezi, jól vagyok-e. Sz vami vszjo hárásó? kérdezi. Elfúló hangon válaszolom, hogy da, kanyésna. Öt órát ülök ott, sörözöm, szuskit eszem. A szuski kőkemény, sós keksz, karika alakú, jó ropogtatni, az oroszokon kívül szerintem senki nem szereti. Én szeretem. Nem vagyok orosz, vagyis nem teljesen, szeretem a szuskit, akkor talán mégis az vagyok. Másfél órán át van sötét, éjjel háromkor engedik le a hidakat, akkor már világos van. Vagyis szürkület. Végig arra gondolok, hogy fel kell majd állni innen és tovább kell menni. Tíz napot töltök Péterváron, azaz Pityerben. Az oroszok Pityernek hívják a várost. Szerintem azért, mert a Szankt Petyerburg túl hosszú. Én is Pityernek hívom.

Berlinbe utazom tovább, az Unter den Linden kövein egyensúlyozom, félve nézek jobbra-balra, ugye senkit nem lökök fel a csomagommal? Veszek egy hot-dogot az Alexanderplatzon, amit senki nem hív Alexanderplatznak, csak a turisták, vagy azok, akik először járnak Berlinben. Röviden Alex, csak simán Alex, veszek egy hot-dogot az Alexen, kecsöpöt és majonézt kérek rá, az a rot-weiss, aki Alexnak hívja a teret, az a hot-dogot rot-weiss eszi. Valójában nem hot-dog, hanem kolbász, zsemlében.

Szeretem Berlint, sokadszor vagyok itt. Berlinben mindig minden jó, vagyis majdnem mindig, most nem jó. Metróra szállok, kimegyek a Tempelhofra. Lezárt reptér, szeretnék repülő lenni és felszállni. Szeretnék könnyű lenni. Berlin is északon van, fehér éjszakák nincsenek, de érezhetően később sötétedik, mint Pesten. Leülök a déli bejáratnál, nézem a grillező társaságokat. Kinyitom a csomagomat. Talán egy részét itt kéne hagyni. Itt mindenki vidám, nem lenne baja. De jó lenne, ha itthagyhatnám az egészet. Az egyik társaság int, csatlakozzak, nem ismerem őket, de ez Berlin. Itt senkit nem kell ismerned ahhoz, hogy együtt bulizzatok. Ein bier? Felállok, odamegyek hozzájuk, elfogadom a sört. Három hetet töltök Berlinben.

Berlinben ötletszerűen vonatra szállok és elindulok Frankfurtba, miért ne, sosem jártam még ott. Egy fiú ül velem szemben, úgy érzem, bámul. Nem, nem bámul, fürkész. Szorongok, hogy azért, mert nem tetszik neki, hogy sok helyet foglal a csomagom. Direkt félrenézek, ki az ablakon. Megszólít, hey girl, ezt mondja. Ránézek, mi a francot akarsz arckifejezéssel. Átnyújt nekem egy cigit, nekem sodorta, pont úgy nézek ki, mint akinek szüksége van egy kis mókára, menj be a vécébe, szívd el, ezt mondja. Ezen a vonaton jófejek az ellenőrök, nem fognak szólni. Elveszem a cigit, bizalmatlanul méregetem. Felnevet. Erfurtnál száll le, én megyek tovább. A cigit a vonaton hagyom. Frankfurtban a pályaudvaron megteszek pár lépést, miután leszálltam, megijedek. Olyan érzésem van, mintha elhagytam volna valamit.

Elmegyek egy városnézésre, befizetek, pedig nem szoktam. Folyók, kertek, felhőkarcolok. Németország pénzügyi központja. Elmegyünk apfelweint inni, ez a helyi specialitás. Almabor, nincs jó íze, mintha ecetet innék. Elfojtom a fintort, azt mondom, hogy jó volt, a kocsmáros örül. Megveregeti a hátamat. Tölt még egy pohárral, lehúzom azt is. Este tizenegykor megyek vissza a szállásra, már koromsötét van.

Pár nap múlva Lyonba indulok tovább, tudom, hogy hamarosan az óceánnál leszek, csak érjek el odáig, már türelmetlen vagyok. Ott már minden jó lesz, de nem mehettem egyenesen oda, arra fel kell készülni, az óceán komoly dolog.

Leszállok a Lyoni főpályaudvaron. Busszal jöttem Frankfurtból, hosszú volt az út, tizenhat óra. Nem találom a kijáratot, bolyongok a pályaudvaron. Akárhova megyek, mindig a buszoknál vagy a metrónál lyukadok ki, nem jó, hogy a fenébe lehet így eldugni a kijáratot, össze-vissza vezetnek a mozgólépcsők, semmi nincs kiírva, vagyis az, hogy exit, az nincs, ilyen is csak Franciaországban fordulhat elő. A hostel check-in mindjárt zár és hamarosan be fog sötétedni, nem tájékozódom jól sötétben. Ki kell jutnom innen. Leülök a földre, tehetetlenségemben sírok. Odajön egy házaspár. Arra gondolok, hogy azt mondták otthon, Pesten, mindenki azt mondta, hogy a franciák bunkók és nem beszélnek angolul. Ráadásul a kijáratokat is eldugják. Ezt nem mondták, de már tudom. Megszólít a nő, Ça va?, kérdezi, intek neki, hogy nem értem. Are you okay? Egy lélegzetvétellel hadarom el neki angolul, hogy teljesen O.K. vagyok, csak épp itt ez a kurva nagy súly a hátamon, fogalmam sincs, mi lesz velem, amikor elérem az óceánt, merthogy az óceánhoz tartok, de nem tudom pontosan, hogy miért, megkerültem fél Európát, ki az a hülye, aki Pestről Finnországon át megy az Atlanti-óceánhoz, és egyébként sem vagyok benne biztos, hogy érdemes élnem. Mindezeken felül pedig nem találom a kijáratot. A nő együttérzőn néz rám, a férje zavartam toporog mellette. A kezembe nyom egy palack vizet, igyak, nyugodjak meg. Felkelek a földről. Megmutatják, hogyan jutok ki a pályaudvarról, és hogy merre menjek a hostelhez. Azt mondják búcsúzóul, have fun.

A Google Maps szerint tíz perc a hostel a pályaudvartól, egy egész egytized kilométer, Le Flâneur vendégház, útközben azon gondolkodom, hogyan kell kimondani. Átmegyek egy hídon, Pont Gallieni, arra gondolok, ez majdnem olyan, mint az Árpád híd, csak a Rhone színe szebb, mint a Dunáé. Zöld. Kristálytiszta.

Reggel visszatérek a Lyoni főpályaudvarra, lelkiismeret-furdalásom van, körül sem néztem, kicsit sem. Vissza fogok jönni, ígérem a városnak, azaz a pályaudvarnak. És Pesten majd elmondom mindenkinek, hogy a franciák kedvesek.

Késő este szállok le a buszról Bordeaux-ban. Fellélegzem. Már érzem az óceán illatát. Könnyedén indulok. Azt érzem, amit Frankfurtban is, mintha elhagytam volna valamit. Miközben a haveromat várom, azon gondolkodom, mi lehetett az, miért könnyebb a csomag. A pályaudvart nézem, ez igen, gondolom magamban, sosem láttam még ennél sikkesebb pályaudvart, még zongora is van.

Pár perc múlva autóba ülünk, holnap elviszlek az óceánhoz, ezt mondja, rám néz. Most nem megyünk, már sötét van, világosban kell látnod először. Mosolyog. Én is mosolygok. Azt mondom, rendben, holnapig még tudok várni.

Másnap Archachonnál meglátom az óceánt. A partján ülök és arra gondolok, idáig akartam hozni a súlyt, arra gondoltam, itt majd leteszem, mire ideérek, készen fogok állni rá. De útközben eltűnt. A bánat.