Új pályázat a Szófán

Képzeld, hogy az élet szép!!!

Indulj el valahova....Szállj vonatra, szeld át az óceánt, repülj a felhők felett......A lényeg, hogy hagyd magad mögött a nyomasztó, fullasztó reggeli zsivajt. Ne engedd, hogy a fiad beelőzzön a fürdőszobában, kérd ki magadnak a lányod hisztijét, fordíts hátat a kaffogó férjednek, és az anyósod rosszallását se vedd magadra.

Szeresd magad! Hidd el, hogy jó vagy, talán még csinos is, és jár az, hogy hazatalálj. Haza azonban csak akkor jutsz, ha elindulsz, eltávolodsz, elhagyod a kijelölt helyedet, és teszel egy kis kitérőt.

Miként indulj el? Csak úgy spontán, terv nélkül? Úgy, mint tini lány korodban, mikor még minden egyszerűnek tűnt? Akkor ott semmi sem volt bonyolult. Semmi nem állt az utadban, fiatal és laza voltál. Álltál az út szélén, felfelé fordított ujjal csak úgy lezseren, és mindegy volt merre tartott, aki megállt neked. Behuppantál a hátsó ülésre, mindig csak oda, mert bár laza voltál, nyegle, és azt hitted, tiéd a világ, mégis féltél kicsit. Nem tudtad megfogalmazni, mitől is ugrott össze a gyomrod minden alkalommal, mikor jelzésedre lassítani kezdett az autó. Ki ül ott? Milyen az illata? Férfi? Nő? Család? Mi van a szemében? Mit súgnak az ösztöneid első blintre? Akkor, mikor az a férfi ajánlatot tett, mikor nagyon kellett vigyáznod magadra, hogy nagyobb baj ne érjen. Mikor a zabszem sem fért volna be, olyan erősen szorítottad össze a lábad, hogy az elinduló keze véletlenül se tudjon feljebb kúszni, na, akkor megfogadtad, hogy soha többé. Soha többé? De mit is? Soha többé idegen? Soha többé utazás? Soha többé stoppolás? Vagy szimplán soha többé félelem? Ettől a perctől csak kizárólag a hátsó ülésre esett a választás.

Utazás nélkül nem lehet élni. Kell a pörgés, az élet része, hogy elhagyod a falud határát, aztán átléped az országhatárt is. Bözsi néni a kapuját sem hagyta el soha, kerekesszékével csak a kert végéig közlekedett, egyébként pedig pletykálgatott a ház előtt a hídon. Mindenkit ismert, mindenkit névről. Tudta, ki kihez tartozik, ki halt meg, és ki lépett félre. Bözsi néni nem volt tanult asszony, talán még a nyolc általánost sem végezte el, írni, olvasni is alig tudott, de olyan bölcsességgel, természetességgel beszélt bármiről, ideértve a politikát, a gazdasági kérdéseket, a környezetvédelmet, hogy néha azt hittük, titokban ő emberjogi aktivista, vagy a zöldek követe, de legalábbis kékvér folyik az ereiben. Azt mondogatta, nem kell buszra szállni ahhoz, hogy az ember világot lásson. Elég, ha lehunyod a szemed, és mikor már jó mélyen vagy, akkor elindulsz képzeletben, és végigjárod Jancsi útját. Persze nem mindig kell az óriások földjén járni, épp elég, ha csak a folyóig merészkedik az ember, hiszen ott is épp elég csodát láthat.

Szóval Bözsi néni példája nem követendő. Az ember utazzon, ha igénye van rá. Anyagi javak híján logikus, hogy eljutni oda, ahol kékebb az ég, zöldebb a víz, szebben süt a nap, finomabb a levegő, csak kifogásolható módon, azaz stoppal (esetleg gyalog) lehet eljutni. Szép élmények, és megtört szívek, laza, forró délutánok, rendetlen autók, hónaljszagú sofőrök, nyálcsorgatók és kedveskedők kísérték az utamat. A világvégére is eljutottam, akkor is, ha lekéstem csatlakozást, nem volt hol aludni, nem futotta már kajára. Mindig utamba került valaki, kivel cigit, ételt, sokszor ágyat is meg lehetett osztani.

Kell egy cél? Tervezzek? Villámcsapásként ért, hogy belső indíttatásból egyszer csak – úgy 30 felé – terveket kezdtem építgetni. Már nem volt elég, hogy eljutottam a Balatonhoz, már kinőttem az Alföldet, át akartam lépni a Dunát, és a határt is. Nem csupán a magyart, hanem távoli országok határait is. Potyautasként kezdtem felszökdösni közlekedési eszközökre, sokáig működött is. Egy hasonszőrű útitárs aztán irigységből felnyomott. A lebukás rosszabbul érintett, mint mikor szexszel fizettem egy-egy fuvarért. Az utazás, a kiszabadulás, a felismerés, megismerés, ismerkedés olyanná tud válni, mint a legrosszabb szenvedély. Elhatalmasodik, megragad, veled lélegzik, el nem hagy, az életed része lesz.

Mikor Bordóban sétáltam a szőlőtőkék között, vagy bort kortyolgattam Malagában. Vagy megmásztam a Gulácsot, vagy belekiabáltam a Tihanyi csendbe, hogy imádok élni. Vagy mikor Egerben felmásztam a minaretbe, és elfogyott a levegő, vagy megszólalt mellettem a harang Zadarban. Vagy láttam a kéklő Plitvicei tavakat, és majdnem lekéstem a hajót. Mikor Krakkóban eltévedtem, és közben felfedeztem a sörfőzdét. Vagy Piranban Aperolt ittam, és Velencében galambot etettem, és megannyi élményt éltem meg, mindig tudtam, hogy nem akarok mást, csak szabadnak lenni és utazni, nem akarok megállapodni, nem akarok úgy élni, ahogy elvárják, hanem eljutni, odamenni, meglátni, csodálni, élvezni, szeretni, boldognak lenni akarok.

Mégis igent mondtam annak a srácnak, aki azt mondta, csodás vagyok. Feleségül mentem hozzá, pedig hamar kiderült, hogy az ellentétek csak a fizikában vonzzák egymást, az emberi kapcsolatokban nem. A szabad lelkem kalitkába zárult, soha nem volt pénz, és persze igény sem utazni. Jöttek a gyerekek, és megnőtt az elvárás is. Viselkedj! Hangzott el a rémálommá avanzsálódott egyetlen szó. Ilyenkor elfogott a keserűség, nem tudtam, mitévő legyek. Viselkedjek? De hát hogyan? A bohém énembe habarodott bele, de pont az vált gyűlölhetővé, tehát szakadékként tátongott közöttünk a különbözőségünk. Egyre mélyült az egymás iránt érzett megvetés, már nem tudtunk egymásra nézni anélkül, hogy ne ellenséget láttunk volna egymásban. Ekkor lehetőségem nyílt ösztöndíjjal egyetemre menni Berlinbe. Azt mondta, ha ezt akarod, én támogatlak, így két bőrönddel elhagytam az otthont, és világgá indultam. Utaztam újra. Prága, a vágyakozás városa tárult elém utam során. Tudom, érzem, hogy közöm van hozzá. Berlin a megtestesült csoda. Elfogadó, befogadó, élhető világváros. Betessékelt, és el sem engedett. Fogságában újraéltem a fiatalságomat, varázslatos hónapokkal gazdagodtam. Aztán furcsa lett a csend, a lelkesedés alábbhagyott, és elkezdtem vágyakozni.....Hogy mi után???? Az otthon kezdett hiányozni, a gyerekzsivaj, a férfi, aki egyszer már az enyém volt, és fordult velem a világ. Hazajöttem, és letettem a bakancsot, elzártam az utazásra való vágyakozásomat, becsuktam a szívem, és elcsendesítettem magamban a világjárókat elcsábító szirén énekét. Feleség lettem, és anya! Csak az! Reggel korán keltem, hogy fitt maradjak, reggelivel indítottam útnak a családot, kedves voltam anyósommal, és a környezettel. Megmentettem a világot, segítettem az elesetteket, híd voltam a perifériára szorultak és a társadalom között. Szépen elvesztek az álmaim, elfelejtettem nevetni, örülni, és keresni kezdtem a mosolyomat a tükörben a ráncaim között. Már csak egy kihalt fényű, fáradt szempár nézett vissza rám, és elindultam valami felé, ami nem a számomra olyan fontos, és éltető utazás volt, hanem amit úgy hívnak, kiégés, boldogtalanság, kiábrándultság.

A fordulópont a közelgő 50 lett. A gyűlölt szám hozta vissza az életem. Azt kérdezte a család, hogy mit szeretnék a születésnapomra. Én persze szokás szerint azt mondtam, nem kérek semmit, nekem ti vagytok a legnagyobb ajándék. A 16 éves fiam azonban azt mondta, tudom, hogy mi kell neked........

Képzeld, hogy az élet szép!!!

Indulj el valahova....Szállj vonatra, szeld át az óceánt, repülj a felhők felett......

Mertem nagyot álmodni, és holnap elindulok álmaim városa felé.