Új pályázat a Szófán

Dr. Karmazsin a fürdőszobatükör előtt állt, és egy méretes pattanást piszkálgatott az állán. A kisgatyában, félmeztelenül, égnek meredő könyékkel szerencsétlenkedő doktort egyébként nem billentette volna ki elmélyült tevékenységéből telefonjának vibrálása – amit, mint ilyenkor mindig, a mosdó szélére helyezett, készen arra, hogy bármikor rápillanthasson, amikor az átkozott tárgy úgy kívánta, és mivel mostanában egyre kevésbé kívánta, dr. Karmazsin emiatt talán kicsit neheztelt is rá – de az egyre ritkuló rezgetések miatt annyira pont elég volt a készülék ritmikus figyelemfelkeltése, hogy dr. Karmazsin a kijelző irányába pillantson. Tette ezt éppen akkor, amikor már tényleg a bőrelváltozás legmélyére kaparta volna magát; először csak a körmei csúsztak el a bőrén és egymáson, aztán lendült a kézfej, az alkar és a könyök is, véres csonkot hagyva a lendülettől megvadult nyomóerők rakoncátlanságának bizonyítékaként kráterektől terhelt arcbőrén. Vetett egy röpke pillantást a tükörbe, de éppen csak annyit, hogy megállapíthassa: ezzel az egésszel nem érdemes már tovább foglalkozni, mert haszna nem lesz már, csak a kár lesz nagyobb. Lemondó dühét végül egy arcmosással próbálta enyhíteni, ami a hátramaradt csatateret inkább csak még kontrasztosabb keretbe helyezte. Megtörölte az arcát, és a telefont a kezébe vette. „TURUL-AIR, irány Berlin! TURUL-AIR, Berlin NEGYEDÁRON!” hirdette a beérkezett e-mailről szóló értesítés. Dr. Karmazsin meglepődve vette tudomásul, hogy ad egy, létezik ilyesmi, hogy turul-air, ad kettő, ő maga szerepel a turul-air levelezési listáján, és végül, hogy (ad három) valami vészjósló félgyomorgörcsöt érez a rekeszizma környékén, valahol a nevetés és a sírás indukálta izomfolyamatok között, mint mindannyiszor, ahányszor egy mondatban olvasta a ’turul’ és a ’Berlin’ szavakat. Franc se érti ezt -gondolta dr. Karmazsin, majd kikiáltott a fürdőszobából: „Mama, mióta is akar maga Berlinbe menni?” – a hangja visszhangzott a plafonig csempézett fürdőszoba falai között, kipattogott a hallba, onnan az előtérbe és a konyhába, majd meggondolta magát, visszakúszott a nappali felé, hogy végül a hálószobában fejezze be hullám-pályafutását. Találni azonban senkit nem talált; egész egyszerűen azért, mert a mama nem volt ott – és ezt dr. Karmazsin is pontosan tudta. Tudta, hogy a mama már három éve nincs ott, sem a fürdőszobában, sem az előtérben vagy a konyhában, de a nappaliban és a hálószobában sem, hanem egy gondosan kiválasztott urnában van, ami egy még gondosabban kiválasztott urnakriptában van. És kiáltozhat ő akármennyit, ezek a tények jelentősen akadályozzák abban, hogy a mamával egy berlini utazásról tárgyaljon. Mindezt újra és nyugodtan végig gondolva inkább nem is vitte tárgyalásra a dolgot, hanem vita nélkül, merész elhatározással jelentette ki: „Mama, megyünk Berlinbe”. Ezzel aztán el is dőlt a kérdés.

Dr. Karmazsin – saját bevallása szerint – nem volt igazi doktor. Matematikus volt, matematikus doktorival, egyben a Magyar Matematikusok egyesület örökös, tiszteletbeli elnöke; amivel viszont nemigen szokott dicsekedni, tekintve, hogy a szervezetet ő maga alapította és vezette, alapítása óta. A MaMa alapítására a Mama halálát követően került sor, amiben dr. Karmazsin is érezte a kegyetlen iróniát, de nem foglalkozott vele, mások meg voltak annyira tapintatosak, hogy nem említették neki a nyilvánvalót. A berlini utazás, a tervezett városbejáráson kívül már csak azért is kapóra jött, mert úgy gondolta, felveheti végre a fonalat játékelméleti kutatásaiban, amiket – mint igazi megszállott marslakó – a berlini Humboldt Egyetemen oktató német kollégáival folytatott már évek óta. Németországban viszont még soha nem járt. Mindig a Mama ragaszkodott ahhoz, hogy egyszer el kell oda menni - „az oroszlán barlangjába”, ahogy ő fogalmazott - , igenis ott kell járni azokon az utcákon, és igenis rá kell tudni mosolyogni az emberekre. Szép gondolat volt, még azzal együtt is, hogy a Mama elég ritkán mosolygott rá bárkire. Dr. Karmazsin nemdoktorsága mellett igazán Karmazsin sem volt, illetve ő már igen, de eredetileg, még dédapja idejében Harsányi volt az a Karmazsin – a Mama szerint a felmenők a „megtisztulás jegyében” választották ezt a nevet. Dr. Karmazsinnak erről más tudomása volt, de megtartotta magának. Minek a Mamát felzaklatni, különösen így halála után.

- Hajóval kellett volna jönni!

-hallotta dr. Karmazsin a Mamát maga mellett, ahogy a kopottnak ható repülőgép TURUL felirattal díszített géptörzse felé haladt. Nem fordult a Mama felé, hogy lássa, ahogy fejkendőben baktat mellette, tisztában volt azzal, hogy csak a figyelmét akarja felhívni magára; a hosszú sorban állva pedig semmi nem hiányzott neki kevésbé, mint, hogy őrültnek nézzék, mert a Mamával beszélget. Ezért erőteljesen csak a válaszra koncentrált: hajóval nem lehet Berlinbe menni, Mama. Dehogyisnem! Ale di veg tsu di danube! – vitatkozott azonnal az öregasszony. Ezek szerint az elme ereje mégis kevés ahhoz, hogy önmagában győzelmet arasson a síron túli makacsság felett, sóhajtott dr. Karmazsin, és már kapaszkodott is a mosolygós stewardess irányába, a hőségtől gőzölgő aszfaltról fel a meredek lépcsőkön. A Mama már a gép folyosóján állt, és a kardos turullal varrt fejpárnák láttán csóválta a fejét.

Dr. Karmazsin nem beszélt jól németül – jiddisül értett, így aztán megértette, ha németül szóltak hozzá, de hogy ő bármit is egész, értelmes német mondatokban kommunikáljon, esélytelen volt. Az általános iskolában vett részt utoljára intenzív németoktatáson, ami intenzívnek éppen valóban intenzív volt, csakhogy javarészt kimerült abban, hogy az egyébként is túlhajtott tanárok megpróbálták a hozzáértés látszatát fenntartani, így aztán a németóráik legtöbbször az oktatók és diákok által is könnyen befogadható szavak tanulásával teltek: das Radio, die Lampe, die Zitrone… Éppen ezért is haladt nehezen, amikor megpróbált napijegyet venni a Museuminselre, amire még a Mama sem tudott egyetlen pikírt megjegyzést sem tenni, annyira megnyugtatóan ölelte körbe a komplex épületegyüttest a hullámzó Spree; hacsak annyit nem, hogy ő most idekint leül, és nem fog bemenni ebbe a Babilonba itt. dr. Karmazsin viszont nagyon is be akart menni, sőt, az Istar-kapun akart átmenni, és végig akarta böngészni a törvényoszlopokat, érezni akarta magában az alázattal telt rettegést, ahogy az ókoriak tekinthettek a hatalmas, tömbszerű madár- és oroszlánalakokra; meg akarta élni a megalázkodást, és meg akarta élni újra azt az örök lázadást, amivel mindig is fordult a transzcendencia iránt. Az elvárt élményhez viszont először is a Mama folyamatos morgolódása és a jegyvásárlás nehézségei közötti ingadozás nyomásán kellett túllendülnie, amit végül, mint általában a legtöbb hasonlóan nyomasztó problémát, a játékelmélet segítségével oldott meg: hiszen a jegykiadó hölgy és ő is ugyanazt akarják, mégpedig, hogy ez a hórihorgas, torzonborz fekete hajú alak, azaz ő maga, bejusson a kiállításokra, mégpedig úgy, hogy ne kelljen mindegyikre külön-külön jegyet vennie. Színtiszta Nash-egyensúly, futott át az agyán, de aztán a Mama soha-el-nem-tűnő alakjára gondolt, és inkább elejtette ezt a feszítő gondolatot.

Az S-Bahn – nevéhez hűen – sebesen száguldott keresztül a városon, hol mélyen belefolyva a nyüzsgő-nyugati vérkeringésbe, hol hideg fémkoporsóként emlékeztetve az idelátogatót a keleti szellemállomásokra. Mintha két agyféltekét vágtak volna át – gondolta dr. Karmazsin, mialatt az ablakhoz tapadva próbálta kivenni A Fal két oldala közötti különbségeket: egyetlenegyet sem talált, a megmaradt falszakaszok ipari telepeken, elővárosokon húzódtak keresztül, amelyek sokkal inkább sugározták a világhírű német hozzáadott érték alapú gazdaság győzelmét, mintsem bármilyen megosztottságot. Furcsán szorongva fészkelődött a szövetborítású ülésen, pedig nem volt más a levegő, nem volt más az ég színe, és senki sem tűnt ránézésre Ossi-nak vagy Wessi-nek, sőt; ahogy a Mama mellette oly’ éleslátóan megjegyezte: itt mindenki annyira európainak néz ki. És tényleg: mellette a berlinerisch nyelvjárás érdességével viccelődtek egymással igazán szabad utastársai; szokatlan, kényelmetlen helyzet volt ez neki, hiszen otthon bármilyen közlekedési eszközön fejlehajtva volt csak szokás utazni. Úgy, mint aki mielőbb túl akar esni a borzalmas helyzeten, hogy saját nemzetének felebarátaival kell összezárva lennie. Magyar magyarnak farkasa; akkor is, ha zsidó. Sőt, talán különösen akkor. A fal mellett suhanva lakóházak, irodák, boltok és gyógyszertárak tűntek fel – ezekről rögtön a híres Harsányi, a névrokon, a szakmai példakép jutott eszébe; gondolatai csüggedten kullogtak az államosítások, az elüldözés és a tudományos sikerek labirintusában. Egy végigjátszott élet: és a játék halálosan komoly dolog. Ezzel az érzettel és érzéssel a mellkasában ereszkedett le az S-bahn megállóból a fal egyik épen maradt szakaszának közelébe. „Vergesst mir die Liebe nicht” – hirdette az erőszak betonján színesen díszelgő, hatalmas freskó. A labdázó alakok mintha azt üzenték volna: az ember csak keresztüllabdázza magát a történelmen, aminek kimenetele nem múlik semmi máson, csak a vaksorson. Azon kapta magát, hogy bal kezével a falnak támaszkodik és a cipőjét bámulja, ahogy lassan belepi a városi por. A Mama szótlanul állt mellette.

Reggelre beborult az ég. A még megmaradt – fel nem robbantott – tömbszerű épületek, a kegyetlen bürokrácia mementói, úgy magasodtak dr. Karmazsin fölé, mintha lőrésszerű ablakaikból azonnal kész lenne rájuk tüzet nyitni a lelkes párttagság. A szemerkélő esőben a Mama folyton lemaradt – nem érezhette, de látta, hogy nagyon esik. Dr. Karmazsin megvárta. Látta rajta, hogy fáradt. Szótlanul mentek tovább, ebben a lassuló tandemben; dr. Karmazsin törte az utat, a Mama hátulról fedezte. Vonalzóval húzott, menetelésben megedződött utcák vezették el őket a mélyszürke betontömbök rengetegéhez. Megérkeztek. A Mama még egy utolsó lendületet vett, azzal megelőzte dr. Karmazsint és elindult befelé, az emlékmű közepe felé. A doktor hosszan lemaradt mögötte – a szemközti park élénkzöld fáira nézett, és mosolygott.