Új pályázat a Szófán

2018 július 20-a reggelén összegyűlt a csapat a Liszt Ferihegyen és máris veszítettünk egy embert. Edit elírt egy karaktert az útlevél számában a vízumigényléskor és a Turkish Airlines nem volt rest azt mondani, hogy akkor kérem szépen Ön nem utazik sehova. Edit azonban nem zuhant meg, hanem telefonált és az okostelefon vad nyomogatása után kiderült, az indiai bürokrácia is épp oly rugalmas, mint bármely más országé. Semennyire. Elrontottad? Akkor csinálj újat. Útitársunk a repjegyet átfoglalta másnapra, a vízumot megigényelte és várt. Feltehetőleg nem 50-es pulzussal ülte végig az elkövetkező 24 órát, de július 21-e hajnalán a vízumot megkapta és gépre ült.

Fájdalmas időveszteség volt ez neki, mert július 21-én délelőtt mi már a 3400m körüli magasságban fekvő, Leh (ejtsd: lé) városában szoktuk a magashegyi környezetet, hogy a következő reggelen készek legyünk megkezdeni vándorlásunkat. Az egyszerű, de ősrégi Hotel Kangla-ban kaptunk szállást, amit Gergő – az utazást szervező iroda képviselője és egyben túravezetőnk – már 20 éve látogat. Kaptunk teát és kétszemélyes szobákat. Én Peti szobatársa lettem itt is és a következő napokban a sátorban is. Az épület fehérre festett fa ablakai egységesek kívülről, de belül színesre vannak mázolva. Kellő nyitottsággal kell közelíteni Indiához. A nagyvárosokban vannak az európai mércével is kellemesnek mondható szállások, de minél inkább távolodunk a civilizációtól, úgy egyszerűsödnek. A mi szobánk például a tulaj konyhája felett, egy létrán volt megközelíthető. A ránézésre 100 éves fapadló kevéssé volt vízszintes. A berendezés két ágy, egy pici komód rajta tévé (ki tudja működik e) és egy ütött-kopott dohányzóasztal. A szoba végén, egy ajtó mögött egy WC nagyságú helyiség, amibe felszereltek egy zuhanyrózsát is. Számunkra meglehetősen furcsa, de amire kell, arra jó.

Két óra pihenő után, tettünk egy sétát a városban. Ez itt India és ezt már látod, érzed is. Csak a legfontosabb utak vannak aszfaltozva. Relatív tiszta, de Európa már messzinek tűnik. Az utcákon rengeteg robogós és elég sok autós jön-megy, akik dudálnak mindenre. Ez egy helyi kommunikációs forma. Jelzik, hogy jönnek, hogy előzni fognak, de azért is szól a kürt, ha nem ugrasz elég gyorsan félre. Szűk utcában van a hotel, ezen sétálunk kicsit felfelé, a centrum felé. Az utcán van szőnyegárus, masszázs-szalon, varroda és étterem is. A Penguin étterem lesz a törzshelyünk, mert minden napszakban fogadnak. Úgy döntöttünk, felsétálunk a dombtetőre, a 3600m magasságban épített Shanti Stupához. Ha nem kocsival közelíted, akkor laza 500 lépcsőfokot kell csak megmásznod és máris ott vagy. Teljes panoráma fogad a városra és a környékre, többek között a kiszemelt hegyünkre is.

Másnap, reggeli után, kb. 10 óra körül jöttek értünk a kocsik. Becuccoltunk mindent, amit a hegyre akartunk vinni és elindultunk. A reptéren megálltunk pár percre és begyűjtöttük Editet, aki fáradtan érkezett, de örült, hogy ott lehet. Talán 40 percnyi zötykölődés után az út elfogyni látszott, a kocsik megálltak és találkoztunk a helyi vezetőinkkel. A mi feladatunk "csak" annyi volt, hogy felsétáljunk a hegyre. A befizetett expedíciós díjért cserébe, kaptunk helyi embereket, akik vezettek bennünket, főztek ránk, és hajtották a lovakat, akik cipelték a nagyobb táskáinkat és minden mást, ami a 4-5 napos túrához kellett. Vitték az élelmet, a főzőberendezéseket, a sátrakat, székeket és asztalokat. Vezetőink és segítőink pedig minden reggel felpakolták a cuccot, majd minden délután lepakolták, sátrat állítottak, főztek ránk, ihatóvá tették a vizet, adtak hágóvasat és miegyebet a csúcstámadáshoz, és nagyon kedvesen bántak velünk.

Délelőtt 11 körül indult a séta. Néhány túratárssal 5-10 perccel a többiek előtt jártunk. Mendegéltünk felfelé. Semmi durva emelkedő, csak csendesen. Időnként bevártuk a csapatot. Az Alpokkal ellentétben itt, semmi hó nem volt, sőt nyári melegben meneteltünk. Eleinte teljesen köves, kopár tájon, majd patakok mentén haladtunk. Egy gazdagabb rétre érve legelésző tehenek adtak társaságot. Pár kisebb településen is átmentünk, ahol kukoricát és kalászos növényeket termeltek. Később kietlen, köves, árnyék nélküli pusztaságban perzselt bennünket a nap. Erőt adott, amikor végre megpillantottuk a távolban már felállított sátrak sziluettjét. Az étkező sátorban délutáni teát kaptunk. Ez minden nap így volt ezután. Amikor megérkeztünk az aznapi célba, a fiúk felverték a sátrakat és rögtön teát főztek nekünk. De kaptunk reggel ébresztő teát is és rendszerint a vacsi után is teával zártuk a napot. A teát variálták: fekete, gyömbér, masszala.

Bár a túraleírás magashegyi sivatagot emlegetett, 4000m felett bizony minden nap esett az eső. Ennek előnye, hogy a környezet nem olyan sivár, vannak legalább fűcsomók, itt-ott virágok. Viszont a túrára igenis érdemes esőkabátot és esőnadrágot is vinni. Mi felkészültek voltunk.

A vacsora kellemes meglepetés volt. Úgy tűnt a szakács bármit meg tud főzni. Vacsorára rendszerint volt egy leves, amiből addig repetázhattunk, amíg a fazék ki nem örült. Aztán volt valami tészta, krumpli vagy indiai kenyér és hozzá valami szósz, meg saláta. Néha azonban akadt pizza is. A gázpalackot láttam a lovak hátán, de hogy a kemencét hová rejtették azt nem tudom. Húsmentesen étkeztünk, de ez nem nagyon tűnt fel, nem maradt senki soha éhen, sőt rendszerint degeszre ettük magunkat. Reggelire sokszor volt gyümölcs, rántotta, lekvárok és nutella. Néha zabkása, müzli.

Mivel még soha nem sátraztam, kicsit szűkösnek éreztem a kétszemélyes sátor-szállást. Beccucoltunk ketten a 2 nagy táskával. Ha esett az eső, nem volt mit csinálni. Csak feküdtünk a sátorban. Érdekes volt a WC is. Egy sátorban volt. A földbe ásott lyuk felé állítottak egy egyszemélyes sátrat, amiben állva (guggolva) fértél el. Minden táborhelyen több csapat volt, mindenki tudta melyik színű az ő sátra és azt kellett használni. Nem egy összkomfort, de a célnak megfelelt.

Hétfőn fel kellett mászni 4800m-ig, átkelni egy hágón és le a túloldalt 4300m-re. Jó kis túra volt, komoly emelkedőkkel. A hágóra felérve, a barna minden árnyalatába öltözött kopár hegyek vettek bennünket körbe. Visszatekintve láttuk, honnan indultunk és mekkora szinteket küzdöttünk le. A legmagasabb gerincek már felhőben ültek. Csodaszép látvány volt ez a maga puritán valójában. A túloldalon már esőben kezdtünk ereszkedni. A kiálló tarajok és púpok geológiai töréseket és vetődéseket tártak elénk. Sokszor azt hittem egy festményt nézek. A kopárságot a kövek közül a fény felé kapaszkodó fűcsomók törték csak meg. Kellemesen elfáradtunk mire táborhelyre értünk és aznap egész délután és éjjel is esett.

Kedden egy könnyedebb, 3 km-es túrával jutottunk fel a 4900m-en található alaptáborba. A végén eleredt az eső és úgy szaladtunk be a kék étkező sátorba, hogy menedéket találjunk. Teázgattunk és vártuk az információt, hogyan is lesz tovább. Ugyanis innen már csak a csúcs volt hátra. Azt tudtuk, hogy a csúcstámadás este 11-kor indul. Felfelé az úton, leginkább azt hallottuk a lefelé igyekvőktől, hogy nem jutott fel senki a csúcsra az előző napokban, a sok eső miatt. Raj barátunk aztán előállt a tervvel. Várunk egy napot, mert szerdától javulás várható. Ezt a meteorológia mondta és van egy népi megfigyelés is: 3 napnyi rossz idő után, 2 nap jó idő jön a Kangrin.

Jajj, nem is mondtam még, hogy hová igyekeztünk. A 6153m magas Stok Kangri csúcsra a Himalája délnyugati részén. A Hemis Nemzeti Parkban található, Stok városánál, kb. 15 km-re Lehtől. Azt mondják a legkönnyebb 6000es, de azért lássuk be, ez már kellően magas ahhoz, hogy ne legyen könnyű. Ez egy trekking csúcs. Valóban nem kell hágóvas és jégcsákány-használat hozzá. A gleccser sem veszélyes, amin át kell kelni. De kutya sok a kő, amin menni kell. A csúcstámadás napján 1200m szintet emelkedsz. Fel kell menni és aztán le is kell jönni egyben. Mindez ugye abban a magasságban, ahol mi, alföldi emberek keveset járunk.

Kedd délután edzés gyanánt felmásztunk vagy 200m-t, aztán vissza a táborba, vacsi és alvás. Ez nekem nagyon jól jött. Előző éjjel 4300m-en alig aludtam. A sátor kissé lejtős terepen volt és nekem nem passzolt sehogy sem a dolog. Örülök, hogy kedd este nem mentünk a csúcsra, mert az akkor nem sikerült volna. Még a 4900-on lévő alaptáborban sincs hó. Teljesen kellemes az idő, ha épp nem esik. A -10C-os komfortos hálózsákot nem kellett kihasználnunk. Alig közelítettük a nullát éjszaka.

Szerdán pihentünk egész nap. Aki akart, megint mehetett egy kis edzésre, de én kihagytam. Estére valóban tisztulni látszott az idő, úgyhogy reménykedve vártuk a 11 órát. Kicsit megcsúsztunk, mire mindenki belebújt a felszerelésbe és menetkész lett. 23:30 körül járt az óra, amikor elindultunk.

Az első 200m-es emelkedés elég kemény emelkedő. Kb. fél óra alatt leküzdöttük. Itt természetesen ketté is szakadt a csapat, ahogy az várható volt. Szépen lépkedtünk egymás után. Elég sokáig balról kerültük a közeli hegyeket, közben kissé emelkedve. Ezután jött egy köves rész, ami elég fárasztó mert koncentrációt igényel. Nézni kell hová lépünk, hogy lehetőleg folyamatos legyen a menet, de közben ne törd ki a bokád. Monoton, de haladós szakasz. Már messziről láttuk az előttünk haladók lámpáit, ahogy átmentek a gleccseren. Ahogy sétálunk jobb kéz felől esik a gleccser és átérni a túlsó felére elég időigényes. Nem merőlegesen kelünk át rajta, hanem kicsit felfelé is haladunk miközben keresztezzük. Elég csúszósnak éreztem a fejlámpánk fényénél, de itt-ott kiálltak a kövek, így azon gondolkodtam, hogy talán nem is olyan vastag. Gleccserhasadék csak hosszanti irányú volt, amin át kellett lépni. A gleccser túloldala még mindig csak 5500m körül van és egy merő kőtenger az egész. Némi pihenő után tovább indultunk és csak lépkedtünk és lépkedtünk a köveken. Itt kezdett a magasság beütni. Csak homályosan emlékszem az egészre. Egy momentumnak tűnik, pedig órákat töltöttünk az emelkedéssel. Vannak emlékképeim, hogy csak lépkedek. Egyik láb a másik után, komoly lihegéssel, leginkább szájon át vettem a levegőt és mindig alig vártam, hogy megálljunk kicsit. A kövek csak nem fogytak. A tempó egyre inkább a mumusom lett. Egy következő kép, hogy újra megállunk és legtöbben leülünk egy-egy kőre. Megettem egy csokit. Közben észrevettem, hogy világosodik és lekapcsoltam a fejlámpát. A küzdelem közben élvezem, hogy a látásom már nem csak a lámpa által megvilágított egy adott pontra korlátozódik, hanem kinyílik a tér. Indulásunk pillanatában a nap is megjelent a horizonton. Talán épp az alaptábor irányából egy arany sávban tört át a felhőkön, az ötezres gerincek felett és számomra kissé félelmetes derengésbe borította hátunk mögött a gleccsert.

A fekete-szürke köveket hófoltok törik meg és az egyik ilyennél még valami csúszós hasadékon is át kell lépni. Már az előző napokban megfigyeltem, hogy Raj néha megindult árkon-bokron keresztül. Itt is az történt, hogy a sötétben a gleccser után nem találta meg az igazi utat, hanem megindultunk keresztül-kasul a köveken. Hosszas küzdelem után 5900m-en pihegünk, ahol jön az ukáz, hogy a táskánkat rakjuk le, hágóvas fel, kötélpartyba állunk és 30-40 perc múlva érhetjük el a csúcsot. A hágóvas felvétele nem könnyű. Ezen a magasságon már csak kb. fele annyi oxigén van, mint tengerszinten. Le kell hajolni és felkötözni, ami legalább olyan megerőltető, mint felmászni 20m-t egy sziklán. Felkötöm. Lihegek. Lejön egy csapat. Raj összebeszél a vezetővel: nincs túl sok hó, nem kell a vas. Remek. Leveszem. Közben megfigyelem, hogy már valamiféle gerincen vagyunk és a szikla túlfelén hatalmas űr tátong. A csúcsot nem látni, csak sejtjük merre van. Kéne fotózni, de Raj épp jön, beköt bennünket és mire összeállunk, már megette a fene az egészet, minden beborít a felhő.

Mint a gonoszok, heten voltunk a kötélen. Attila és Sanyi kicsattanó formában, mint a gép, úgy mentek Raj mögött. Már nagyon vágytak a csúcsra, mert a hátulról jövő "álljunk meg kicsit" vagy "pihenjünk meg" kéréseket már nehezen viselték. Unszoltak, hogy menjünk-menjünk, mert már majdnem ott vagyunk. Igen ám, de ez nekünk a hátsó szekcióban nem ment oly könnyen. Muszáj volt a rövid pihenőket beiktatni. Egy kitett részen, ahol az órám a magasságot 6030m-nek jelezte, megint pihenőt kértünk és akkor ki is bukott belőlük már nem kívánják ezeket a megállókat. Én ekkor mondtam, ha nincs megálló, akkor én lekötöm magam és ott várok. Na erre aztán felhördült mindenki, hogy olyan aztán nincs, hogy onnan valaki ne menjen fel. Inkább húznak, vonnak bennünket a végén, de fel kell menni. Megegyeztünk, hogy még 1-2 pihenő mindenképp kell és mind megyünk tovább. Ezután már „csak” fel kellett mászni egy sziklásabb részen és utána egy elviselhető emelkedő következett. Ez az a rész, ami sok videóban látható. Ám a videók rendszerint tiszta időben készültek, mi meg a tejfelben mentünk. Egyszer csak ott volt előttünk a rengeteg imazászló, felfűzve kövekre. Mindenki nagyon megörült az érkezésnek. Bírtunk még mosolyogni is. Sajnos kilátás az nem volt. A felhő mindent körülölelt. Ott álltam és tudatosítani igyekeztem magamban, hogy bőven 6000m felet állok egy csúcson. Hogy ez valami, ami nem mindenkinek adatik meg. Hogy nem csak otthon tudok sok-sok km-t megtenni azon a relatív sima terepen, hanem magashegyi körülmények között is jutok valamire. Persze sajnáltam, hogy a videókon látott kilátás sehol nincs, de tudtam ez benne volt a pakliban és örülhetek, hogy egyáltalán volt lehetőségünk felmászni.

A csúcsfotók és a csúcscsokik után, szerintem 10-15 perc elteltével lefelé indultunk. Tudtam, hogy innen nagy baj nem lehet, ami a magashegyi betegséget illeti, mert lefelé megyünk. Tehát a testemnek könnyebb lesz minden méterrel. Hosszan jöttünk lefelé a kövek között. Sikerült elesni az ösvényen, és egy rendkívül csúszós hófolton is. A gleccser nehezen akart eljönni és úgy tűnt, sose érünk át rajta. Nem is mentünk ki teljesen a kövekre, hanem a gleccser szélén maradtunk. Itt könnyebb volt menni, mint a köveken szökellni. Innen kb. robotpilóta vitt a táborba. Már nagyon fáradt voltam. Szerettem volna leülni vagy inkább feküdni, de tudtam nem szabad, mert akkor azonnal elalszom. Nem akart eljönni az ismerős imazászlós hely sem, 200m-el a tábor felett, ahonnan már láttuk volna a célt. Teljes zombimódban sétáltam. Az utolsó lejtőn már minden lépés fájt és bár láttam a tábort, azt hittem sosem érünk be. Szomjas voltam, kiszáradt a torkom, köszönhetően a szájon át való légzésnek. Odabotorkáltam az étkezősátorhoz és megpillantva egyik emberünket teát kértem. Szerencsére volt készen, és egy percen belül előttem volt a bögrében. Elszűrcsöltem a teát és a sátor felé indultam. Szinte megremegett a térdem az első lépéseknél. Péter megkérdezte feljutottunk-e. Mondtam, hogy fel, de nem kívánok beszélgetni. Dél múlt kicsivel. Tehát a felfelé bő 8 órás út, lefelé alig 4 óra volt. Négy óra alvás után újabb teáért mentem és megerősödve vártam a vacsit. Legnagyobb meglepetésünkre tortát is kaptunk. Ez volt a jutalmunk a teljesítményünkért.