Új pályázat a Szófán

Il Colosseo

Visszatértem. Mit nekem nappalok, hetek, hónapok vagy évek, mikor az Örök Város forrón ölel keblére ezen a júliusi éjszakán? A csillagok alatt állok, a Colosseum lábánál.A távolban gitár és szaxofon hangja keveredik, a bőrömön érzem a langyos szél simogatását.Átlagos vasárnap este van. Párok, baráti társaságok, családok sétálnak, fényképezkednek. Instagram generáció készíti a menőbbnél menőbb történeteket, hogy itt járnak. Forgatják a telefont, melyik a legelőnyösebb szög, amiben jól látszik a másik és a Colosseum is. Homályos tekintettel nézek fel rá. Elmosolyodom, és olyan érzésem van, mintha ő is ezt tenné. Mintha ugyanarra gondolnánk mindketten. Modern kor vívmányai, modern kor emberei, gyors kattintások és már mehet is a világhálóra. Sietős léptek, élményhabzsolás. Mélyet sóhajtok, magamba szippantom Róma illatát. Leülök az egyik régi kőre, becsukom a szemem. Hallgatom az emberek beszélgetését. Elringatnak a szavaik. Szemhéjam mögött egy másik korszak elevenedik meg, utazni kezdek az időben. Évszázadokon repülök keresztül, vissza egy korba, mely brutálisan szép volt. Amelynek varázsa még mindig ugyanolyan hatással van rám, mint amikor szerelembe estem vele...
Sok ezer fáklya fénye szűrődik ki a hatalmas épületből és az üvöltő tömeg zaja. Fémek surlódnak, verejtékező testek csapódnak egymáshoz. Minden egyes felhördülésnél tudni lehet, hogy éppen egy újabb sebbel került közelebb valaki a túlvilághoz. Vérszaga van az éjszakának és Róma népe élvezi ezt. A frissen épült monumentális arénát ünnepli meg a császárt, akitől ajándékba kapták. Általa elfelejthetik életük szánalmas mindennapjait, miközben mások haláltusájának szurkolnak. Azt gondolhatják, hogy élet-halál urai. Amikor a császár kegyelmet gyakorol néhány szerencsétlenen, akik talán már a következő pillanatban kilehelik a lelküket – kegyesen körbe tekint az arénában. Percekig élvezi a nép kántálását, majd végüléletet ad a még félig-meddig lélegző húsnak. A tömeg őrjöng, a hangorkán szinte fáj neki, ahogy a szúrós homokban fekszik.„Halál, vegyél magadhoz, kímélj meg a barbár, savanyú bort és kenyeret fröcsögők hordájától!” A lábánál fogva húzzák ki, és ahogy oldalra fordítja a fejét, bátyja szétkaszabolt testét pillantja meg. Imát mormol érteés fohászkodik az istenekhez, vigyék el őt is, hogy a túlvilágon újra találkozhassanak. Félig vak szemét lehunyja és csak az érzékeire hagyatkozik. Testét felemelik, egy kordélyra helyezik, mely lassan kigördül Pluto színpadáról. A rozoga szekér ringatja, mint egy anya, mely óvatosan a karjaiba veszi és édes hangján álmokat igéz. Könnyűnek érzi magát, szárny nélkül repül... fel... magasra... a Flavius Amfiteatrum véráztatta homokja fölé, az önmagából kifordulva őrjöngőrómai nép fölé. Látja a Tiberis csillámló szalagját, ahogy a hold sarlója ezüst fénnyel fonja körül. Látja a sötétlő égboltot, és a megannyi apró csillagot, amelyek köszöntik őt. Még hallja csendesülő légzését, szíve egyre lassabb dobbanását, ahogy földi léte utolsó ütemét veri... damm... da – damm... damm...da-damm...damm... éjfekete lepel hull rá és a következő pillanatban egy erős kéz szorítja meg az övét. „Itt vagy, öcsém? Azt hittem sokat kell rád várnom. Nézd, milyen szép az Elízium!”
Hangos nevetés ránt vissza a jelenbe. Egy újabb társaság fotózkodik az évszázadok alatt megtépázott épülettel, amely még most is hirdeti Róma dicsőségét. Szeretnék közelebb menni, megérinteni, mint sok évvel ezelőtt, de nem tudom. Kerítéssel vették körül, mint egy sztárt, amelyet védeni kell az elvakult rajongóitól. Nem keresem a kiskaput, hogyan juthatnék közelebb hozzá. Megelégszem a látványával, megkopott szépségével, széthordott büszkeségével. Mit sem változtál – suttogom és magam is elmosolyodok, hogy egy majd 2000 éves épülethez intézem ezeket a szavakat.
– Nem zavar, ha rágyújtok – kérdezi egy szakállas férfi, aki tőlem nem messze telepedik le.
– Mario vagyok – nyújtja a kezét. Hát jó, gondolom. Úgy tűnik, Olaszországban nem úszom meg az idősödő lovagok közeledését. Kedves, vicces és rámenős. Válaszolok neki, abban reménykedve, hogy nemsokára távozik. Tévedek. Meg akar hívni kávéra vagy vacsorára, de persze csak akkor, ha nincs vőlegényem. Fogalmam sincs, miért nem hazudok neki. Miért nem mondom, hogy hagyjon békén. Miért nem közlöm, hogy én semmi másra nem vágyom, csak hogy itt üljek a lekoptatott kövön és gyönyörködjem a kőből készült szerelmemben. Minden áron meg akarja adni a telefonszámát. Ha legközelebb Rómában járok, hívjam fel. Elveszem a fecnit és közlöm vele, hogy elfáradtam, visszamegyek a szállásomra. Nem tágít. Én pedig nem könnyítem meg a helyzetét, némán gyalogolok mellette. Egy darabig elkísér a Via Cavour-on, de végül feladja és elköszön. Pont egy kézzel festett képeslapokkal telepakolt állvány előtt válunk el. Bőszen válogatni kezdek a barátaimnak a szebbnél szebb képek közül. Bal szemem sarkából látom, hogy a szakállas lovag még visszasandít: nem-e kapok mégis az ajánlatán. Úgy teszek, mintha észre sem venném ezt, teljes figyelmemet az eladóra fordítom. A hotel felé bandukolva ismét felbukkan a kérdés, ami az elmúlt hetekben-hónapokban foglalkoztatott: vajon, ha megengedem, hogy az idősebb férfiaknak tetszem, akkor végül az a fiatalember is felbukkan az életemben, aki az álmaim lovagja?A kusza írással nekem szánt telefonszám a kukában végzi. A szakállas Mario nem lesz az életem része. A Colosseumot azonban másnap még egyszer meglátogatom.

Dolce far niente – Az édes semmittevés

Emlékszem arra a pillanatra, amikor kezembe került Heinrich Heine Firenzei éjszakák című novellája. Elmondhatatlan izgalom lett rajtam úrrá. Nem attól, ahogy Heine Firenzéről áradozott. Egyáltalán nem tette. A város említésével tudatta csupán, hogy hol vagyunk. Ahogy leírta az eseményeket, az volt a szikra. Abban a pillanatban tudtam, hogy nekem írnom kell. Olaszországról. Igen, sokan mások is ezt teszik. Blogot vezetnek az ottani életükről. Én nem csak erre vágyom, a gyorsan összedobom és kirakom verzióra. Hanem arra, ami Itália maga: a dolce far niente. Belecsöppeni, megélni, átérezni, meghallani, magamba szívni, ott lenni. Úgy létezni, ahogy a klasszikus írók tették. A római utam legemlékezetesebb pillanatai pont ilyenek voltak. Apró gesztusok, összenézések, találkozások, szerelembe esések. Róma nem csak attól Róma, hogy egy lélegző, köztéri múzeum, hanem azoktól az emberektől, akik ott élnek. Ahhoz, hogy ezt a Rómát meglásd, a legjobb lenne egy csomagmegőrzőben hagyni az elvárásaid és az útiterveid. Sőt, néha a kamerát is süllyeszd a táska mélyére és csak andalogj. Zsebre tett kézzel, eggyé válva a város rezgésével. Gyalogolj. Egyik nevezetességtől a másikig. És ha ezt meguntad, akkor csak fordulj be egy utcasarkon és nézd meg milyen csoda vár ott rád. Lehet az egy graffiti a nemrég elhunyt Ennio Morricone-ról, „Ciao Ennio” felirattal. Megfigyeltem, hogy az olaszok elköszönnek a halottaiktól, mintha másnap újra látnák egymást. Nem búcsúznak, hogy odaát találkozunk, nem különülnek el a meghalt személytől. Náluk az elmúlásban is van kapcsolódás. Együtt lélegeznek a múlttal. És nem csak a szeretteikkel, hanem a történelmükkel is. A zsidó negyedben, a Via del Portico d’Ottavia és a Via di S. Maria del Pianto sarkán áll Lorenzo Manili háza. Ha pontosak akarunk lenni, három ház. Amikor először vetődik arra az ember, nem biztos, hogy bármilyen különlegességet észrevesz. Egy széles út egy térrel, melynek közepén egy valaha ott állt szökőkút rajzolata látható. Éttermek, az arra járókat invitáló pincérekkel, sétáló turisták, dolgukra igyekvő helyiek. Aztán egyszer csak feltűnik. Olyan, mint egy futó fényfelirat New York-ban, a Broadway-en. Csak ez 1468 óta állít emléket Lorenzo Manilinek és az antik Róma iránti imádatának. Hosszan nyúlik el, végig a három épület homlokzatán. Észre sem vetted? Beleolvadt a környezetbe? Igen. Pont ez az a kapcsolat, amiről írtam. A múlt része a jelennek Rómában. Összefonódnak. Egymásból következnek, élnek tovább. Pont ezt szeretem ebben a városban. Utcáról utcára kalandozva fel-feltűnik néhány részlet. Egy középkori udvar, ami a Via del Pellegrino-ról nyílik. Amikor belépsz, ne tévesszen meg a mosógép a lépcső alatt, a száradó ruhák lengedezése vagy a roskatag bicikli. Ezeket töröld ki a fejedből és képzeld el, hogy milyen lehetett hatszáz évvel ezelőtt. Az a csendes kis udvar valószínűleg gyerekzsivajtól volt hangos, akik az alig pár méterre lévő Campo dei Fiori egyik árusától loptak el valamit és az osztozáson vitatkoztak. A külső lépcsőházakon és a kinyúló tetők alatt lévő ablakokban nők pletykálkodtak. Az udvar bűzlött a kiöntött éjjeli edények tartalmától. Most némaság van és csak egy fogatlan szerencsétlen - aki aprót kér élelemre – idézi fel a régmúltat. Ahogy kifelé lépdelek az udvarról, eszembe jut, mennyi ilyen létezhetett 1871-ig, amikor Róma az Olasz Királyság fővárosa lett. Hogyan nyelte magába a modernizálódó város a falusias kisközösségeket. Azokat a helyeket, ahol több generáció élt együtt, és a családok szövevényes egybeforrását a nem várt szerelem színezte. Azokat a helyeket, amelyeket egy kapu, egy sötét sikátor választott el a kinti város forgatagától. Ahol egyszerű emberek születtek és haltak meg. Ahol a család volt a mozgatórugó, és ami az egyik pillére most is az olaszok életének. Ezért választom az eldugott kis utcákban található bar-okat, mint, amilyen Enzo bárja. A szülők a bejáratnál ülnek. Babbo olvas, mamma nézelődik. A fiúk a pultban, az asztalok üresen árválkodnak. Ugyanazt kérem mindenhol: panini con mozzarella e pomodoro, espresso feketén. Üljek le nyugodtan, mindjárt hozza. Addig elmegyek mosdóba. Tiszta, egyszerű és a kedvencem: a lábbal hajtható pedálos csap. Mire az asztalhoz ülök a kávé is és az étel is ott vár. A ventilátor bekapcsolva, hogy enyhítsen a kinti 35 fokos forróságon. Miközben eszem, körbenézek. Fehérre meszelt fal. Egyszerű, de szép rajzok Rómáról és egy Totti mez. Ismerősök jönnek egy délutáni kávéra és némi beszélgetésre. Hallgatom, ahogy a dallamos nyelv kigördül a szájukon.Nem tudom, milyen lehet ez a bar, amikor turisták hada lepi el a várost. Vajon egymásnak adják a kilincset a szemfülesek, hogy csendesebb, olcsóbb, ugyan nem a látványosságok közelében van... Még nem merek ehhez hasonló kérdéseket feltenni, a nyelvtudásom nem elég biztos hozzá, így csak hálásan megköszönjük, hogy ott lehettem – ki ezért, ki azért – és mosolyogva elbúcsúzunk. Remélem, viszontlátom őket újra, amikor ismét Rómába visz az utam.

Innamorarsi – Szerelembe esni

Amikor szerelmes vagy, nincsenek észérvek. Ideig-óráig elfogadhatod őket, de a lelked mélyén tudod, hogy csupán időpocsékolás minden, ami nem arra visz, ahol a szíved van. Igen, lehetsz másba is szerelmes, igen, választhatod. De abban a pillanatban, ahogy meglátod azt, akiért, amiért a szíved dobog, nem lesz benned kétség. Szerelmes vagyok Rómába. Első látásra az lettem. Mégis azt hittem, hogy más város megadhatja mindazt, amit Róma. Azt az érzést, amit ott érzek. Az otthon vagyok érzését. Az úton útfélen kapott bella signora bókokat, a pincérek sármos mosolyát, a közlekedési rendőr ’giorno köszönését minden alkalommal, amikor arra járok. Az elsősorban turistákat vendégül látó kis pizzeria gömbölyű tulaját, aki a pizzaszelet már szikkadt szélét levágja és körbe néz, mielőtt gyorsan magába tömi. A kiszűrődő lágy jazz muzsikát a Mr. 100 Tiramisú-ból, ami megállításra késztet. A Piazza Navona-n a fotózkodó lányokat megbámuló fiatalembereket. A napon sütkérező macskákat a Largo di Torre Argentina-n. A kezemen olvadó fagyi ragacsos csíkját, miközben az arra állomásozó olasz katonákat fürkészem. A Via Nicola Ricciotti leandereit, amelyeknek fehér és rózsaszín virágai pompásan illenek az utca napsárgára és terrakottára festett házfalaihoz. A sóhajt, mennyire szívesen laknék ebben az utcában. A múlt század elején alapított kávézókat, amelyek teraszán idős urak vitáznak a világ dolgairól. Egy antikvár könyves bódét, ami a legnagyobb bűnbeesést jelentené az olasz nyelvű Caravaggio albumával. A Vanni Café-t, ami 1929 óta a Via Col di Lana és a Via Monte Zebio sarkán található. Ahova, bevallom, nem elsősorban a hely miatt gyalogoltam keresztül a városon. Mert Rómán kívül van még valaki, akibe szerelmes vagyok – nevezzük Ignazio-nak– és aki sokat megfordult 2020 nyarán ebben a kávézóban. Ahol a szokásos paradicsomos, mozzarellás paninit kérem, amivel a közeli árnyas parkbanletelepedve elmélázhatok azon, hogy mit tettem volna, ha ezzel a fiatalemberrel végre ott és akkor találkozunk.

L’altro Ignazio – A másik Ignác

Chiesa di Sant’Ignazio di Loyola. A kedvenc templomom Rómában. Az elutazásom reggelére terveztem, hogy meglátogatom. Enyhe félhomály fogad. Óvatos léptek visszhangja koppan a hideg padlón. Tudjátok mit szeretek a legjobban a templomokban? A csendet. Olyan sűrűn van jelen, hogy szinte harapható. Itt azonban nemcsak a csend az, ami magával ragadó, hanem Andrea Pozzo jezsuita szerzetes-festő freskója Szent Ignác mennybemeneteléről. Van egy sárga márvány kör a padlóban, ahol a mester tüzet gyújtott, majdhosszában és keresztben kifeszített köteleket a templomban. Ezeknek, a tűz által életre keltett árnyékhálója adta meg azt a perspektívát, melynek segítségével elkészült ez a hihetetlen alkotás. Ha az ember erre a sárga márványlapra áll és feltekint, a mennyországot látja. Ott ácsorog, földbegyökerezett lábakkal, nyakát kitekerve az ég felé bámul és óhatatlanul eltátja a száját. Magával ragadja az angyalok kara, amely felemeli az égig.
Majd leülök az egyik szabad padra és figyelem, ahogy a napfény utat tör magának az egyik oldalsó ablakon keresztül. A csillár kristályain megtörve több száz fénynyalábra hullva, játékos útjára kel a templom egyik kereszthajójában. Néhány betérő turista 1 eurós érmével felkapcsolja a villanyt a tervezett kupola makettjén és a központi négyzet feletti kupola illúzióban is. Milyen csalfa az emberi szem és agy. Hogy képes egy mesteri trükkel becsapni önmagát? Amikor kellően kicsodálkozzák magukat, kimennek. Egy idős pap bevonul a modernizált gyóntató fülkébe. Zöld lámpa jelzi, ha Isten a szolgáján keresztül a bűnök meghallgatására készen áll. Körülnézek. Végre egyedül vagyok. Nagyot sóhajtva elmondok egy kurta imaszerűséget, hálát adva Istennek, az égieknek, az angyaloknak, az Univerzumnak, akárkinek, aki odafenn van, hogy itt ülhetek ezen a meleg szerda délelőttön. Miközben igazából senki másnak, csak önmagamnak tartozom elismeréssel, hogy repülőjegyet vettem Rómába.