Új pályázat a Szófán

Hajnali négykor kissé szívdobogva léptem ki a vendégház ajtaján: utálok egy elemlámpa imbolygó fénykörére bízva kimenni a sötétbe. Előző délután érkeztem a norvégiai Tautra faluba, és úgy terveztem, hogy követem a szerzetesi közösség napirendjét. Ahhoz azonban, hogy résztvegyek a hajnali dicsőítésen, előbb végig kellett menjek a kolostor veteményeskertjének szűk, kanyargós ösvényén, hogy elérjek a templomhoz. Úgy éreztem, legcélszerűbb, ha semmire nem gondolva, mereven a lábam elé nézve sietek végig az úton, mert akkor talán nem fogok megijedni minden bokor alatt megmozduló gyíktól, vagy a növények fura árnyaitól.

Az út felénél járhattam, amikor az egyik almafa mögül kiérve megpillantottam a templom üvegtetején át kiszűrődő fényt. Megnyugtató volt. Hívogató. Már nem szorítottam olyan görcsösen az elemlámpát, múlóban volt a sötét kerttől való félelmem. Eltűnődtem a dolog szimbolikáján. Ha pedig már felpillantottam, észrevettem az égboltot is.Talán gyerekkoromban néztem utoljára így fel a csillagokra!

A Göncöl-szekér anyám kesztyűbe bújtatott meleg kezét idézte fel, ahogy hazafele ballagtunk a falunk behavazott útján. Apa a húgomat húzta a szánkón, és közben a Sarkcsillagot mutatta: “Nézzétek, arra van Észak!”. A családi idill emlékéből távoli kakasszó riasztott vissza a valóságra: nem a szülőfalumban voltam, Kismaroson, hanem Tautraban. Hát egészen Norvégiáig kellett elmennem, hogy visszataláljak a gyökereimhez? A diplomáciában és a világpolitika kispadján, vezető beosztású emberek csendes árnyékaként töltött valószerűtlen életem művi mesterkéltsége nem is lehetett volna kontrasztosabb, mint azon a hűvös hajnalon a templomajtó előtt megállva. Néztem az alvó falut. Kerestem, vártam, hogy a formák, szagok, hangok, mit akartak még visszahozni a feledésből? Megszólalt a csengő, elmúlt a varázs: kezdődött az imaóra. Beléptem az ajtón.

Abban az évben nagyon kimerültem a munkában, és a nyaralásom alatt embert nem akartam látni magam körül. Olyan helyet kerestem, ahol nem kellett beszélgetnem senkivel. Csendre, és legfőképpen Internet-mentességre vágytam. Érezhetően döntési ponthoz ért az életem, de nem láttam tisztán, hogy melyik úton haladjak tovább. Úgy éreztem, mindezeknek a kívánalmaknak leginkább egy kolostor felelt meg. A szent tér csendje alkalmasnak tűnt arra, hogy az én Urammal, szemtől szembe, csak mi ketten, megbeszéljük, hogy mi legyen az életemmel?

Akkoriban Koppenhágában dolgoztam. Katolikus templomot ugyan ismertem helyben, de szerzetesrendeket nem. Maradt a Google: „pilgrimage in Denmark”, „monasteries in Denmark”, „silent retreat in Denmark”. Akárhogy forgattam a kulcsszavakat, mindig ugyanaz lett a találat: egy ciszterci kolostor Norvégiában. De abban az évben rengeteget utaztam! Szeptemberig százhatvan nap szolgálati utam gyűlt már össze, és rágondolni nem bírtam, hogy ismét egy repülőtéren húzzam a bőröndömet! De a Google nem akart a barátom lenni, makacsul ismételgette az egyetlen találatot. “Lehetetlen, hogy egész Észak-Európában nincs másik zarándokház!” — gondoltam. De nem adott mást: Tautra, Tautra, Tautra. Bosszús beletörődéssel kattintottam a sokadjára feldobott linkre. Egy pillantás a templom belsejére, és már elképzelni sem tudtam, hogy máshova menjek!

Ki az az elvetemült építész, aki üvegből épít templomot? Az oltár mögött, ahol a szentély falába ütközött volna a tekintet, zöldellő fák, és a fjord mélykék vize húzott ki a végtelenbe. Az üvegtetőn átsütő Nap, és a folyton változó felhők játéka mozgalmassá tette a templombelsőt. A belső kert maga volt a tökéletes harmónia. Íme a ciszterciek egysége a teremtett világgal! Ezt látnom kellett! Oda akartam menni, sehova máshova!

Amint a döntés megszületett, már gyorsan ment a szervezés. Ja kérem, ha a kijelölt útra rátalálunk, akkor nincs akadály! A kapcsolatfelvételt követően pillanatok alatt megállapodtunk a dátumokban a szállásadó nővérrel. A csendes magány ára azonban a távolság volt. Koppenhágából oslói átszállással Trondheimig eljutni nem volt nagy ügy, de messze volt még onnan az én üvegfalú templomcsodám. Tautra olyan kicsi a település, hogy a vonaton külön szólni kellett a kalauznak, hogy álljon meg a vonat a szomszédos falunál. Tömegközlekedés nincs ezen az elhagyatott részen. Általában a két helyi taxis egyikét szokták előre lefoglalni, hogy az utazót vegye fel a vasútállomáson.

A megérkezés tehát nehézkes volt, ahogy az egy zarándoklathoz illik. A taxis kirakott, én pedig igyekeztem orientálódni, hogy a területen szétszórt épületek közül melyikhez kellett mennem. A templom mellett találtam egy kapucsengőt. Kellemetlenül hangosnak tűnt, ahogy végtelenül és megválaszolatlanul kicsöngött. Múltak a percek, mire végre egy nővér beleszólt. További percek, amíg megérkezett a kapusnővér, hogy beengedjen. Gondozott gyümölcsöskerten vezetett át a vendégházhoz. A szoba ajtaján kis cédulán a nevem állt. Az ékezetet sem hagyták le, nocsak! Tíz év külföldi munka, és megannyi Noemi, Noemie, Neomi, vagy Naomi után egy “é” betűvel teljesen meg lehetett hatni.

A szoba picike és fenyőillatú volt. Egyszemélyes ágy, rajta szépen összehajtogatott törölköző, főzött szappan — a kolostor saját terméke — és műanyag fogmosó-pohár. Az ablak előtt íróasztal, székkel. Az asztalon mezei virágokból készült csokor. Az ablakból pazar kilátás nyílt a tengerre és a veteményeskertre. Szinte már láttam magam, ahogy ennél az asztalnál ülök, és írom a leendő könyvemet.

A nővér még adott pár instrukciót a házirendről, majd elment. Kissé elveszetten álltam a szoba közepén, és azon merengtem, hogy jól meggondoltam-e ezt? Távol kerültem mindentől, amit ismertem. Végigfutottam a cselekvési terven, ami eddig elhozott, és hirtelen nem volt további teendőm. A felpörgetett konferenciaszervező, utazós életem valószínűleg már a vasútállomáson lemaradt, és kifogytam a teendőkből. Talán húsz perc is eltelt, vagy még több, amíg lefagyva álltam, és céltalanul néztem ki az ablakon. Végül észrevettem az íróasztalon egy fekete, gyűrűs mappát. Az ismerős, irodaszagú tárgy visszaadta a cselekvőképességemet. Előzékenyen angol nyelvű leírást kaptam a kolostor történetéről, a napirendről, és praktikus tudnivalókról (például, hogy a vendégeket az apácák után áldoztatják a misén). Kezdett körvonalazódni a tervem: felveszem a ciszterci ritmust, hajnalban felkelek, és elmegyek minden zsolozsmára. A nővérek munkaórái alatt pedig írok vagy sétálok.

Átvágtam a kerten, és bementem a templomba. Térdet hajtottam, és leültem az egyik padba nézelődni. Pont olyan inspiráló és harmonikus volt, amilyennek elképzeltem. Kezdtem otthonosan érezni magam. A padok, a stallum, az orgona ugyanabból a világos fából készültek, amely a templom oldalsó falait is borította, és amelyből a tetőszerkezet készült. Az oltár durván megmunkált, masszív, fekete kőből készült, akárcsak a szószék. A művész mindkettőnél a kő természetes, rusztikus szépségére épített, és így kapcsolta be ebbe a természetes térbe. Illett ide ez a minimalista dizájn.

A szentély teljesen üveg hátsó fala a tengerre nézett. Először attól féltem, hogy szertartás közben majd elvonja a figyelmemet, de inkább olyasmi hatást keltett, mint egy szabadtéri mise. Dániai lakosként teljesen megértettem, hogy a nővérek minden cseppnyi fényhez ragaszkodnak a téli éjszakákon, a rövid nyáron pedig élvezik a természet szépségét, így nem bántam a különleges közeget.

Az ebédet a kolostorépület kisebbik ebédlőjében szolgálták fel. Saláta, vegetáriánus egytálétel, és sütemény. Az asztal körül összegyűltek a kolostor nem-nővér státuszú lakói: az idős káplán, az akár fél évet is itt töltő, kerti munkát végző önkéntesek, a hozzám hasonlóan néhány napra érkezett vendégek, és a csak ebédre beugró kirándulók. Hivatalosan csendben kellett volna elfogyasszuk az ételt, és közben hangszórón keresztül hallgatni a refektóriumból a felolvasást. A kirándulók azonban ritkán vették figyelembe a házszabályt, az önkéntesek pedig éhezték a külvilág híreit. Az erős amerikai akcentussal ejtett, norvég nyelvű felolvasás sem segítette elő, hogy a figyelmünk a hangszóróra tapadjon.

Zsolozsmától zsolozsmáig töredezett a nap, ahogy váltottunk az imaidők, a munka, az étkezések, és a pihenőidők között. A napirendben rögzített imaidőkön túl is sokat ültem a templomban. Hol rózsafüzérrel, hol elmélkedni. Néztem ki az üveg falakon, és kerestem a válaszaimat. Monoton ritmikusságban, megnyugtatóan őrjítő egyhangúsággal teltek a napok. Válaszok nélkül.

“Mária! A Fiad nem áll szóba velem!” — panaszoltam némán a templom csendjébe egyik délután. Lehet, olyan messze van ez a kolostor, hogy kimaradt Isten telefonkönyvéből? A Hívő-kapcsolati Ügyosztály Észak-Európa részlege még mindig a nyári szabadságát tölti? Nem hallatszik át az üvegtetőn, hogy “Ære være Faderen og Sønnen og Den hellige ånd”¹? Töprengtem, kinek a közbenjárásáért nem imádkoztam még. Szent Ansgar! Észak-Európa védőszentje jutott az eszembe. Őt biztos nem zaklatják a hívek annyi kéréssel, mint Pio atyát, vagy Kis Szent Terézt! Talán örülne a feladatnak, ha közbenjárhat valakiért? Rábíztam hát a megválaszolatlan kérdéseimet. Estefele valami olyasmi gondolat jelent meg bennem, hogy azért nem kaptam még konkrétabb választ, mert nem állok készen az új feladatra. Hát jó, ezt el tudtam fogadni magyarázatként, köszi.

Az utolsó napokban tudatosodott csak bennem, hogy nemcsak fizikailag, de érzelmileg, és a gondolataimban is távolra került, megszűnt a világ, megszűnt minden: nem volt sem múlt, sem jövő, aggódás vagy rágódás, semmi más, csak a jelen pillanat. Meglepően hosszúnak tűntek a percek. Csend volt és nyugalom.

Az indulás reggelén kitakarítottam a szobát, tiszta, vasalt ágyneműt húztam fel a következő vendégnek. Virágot szedtem neki a közeli mezőn. Imában kértem, hogy ő is találja meg azt, amiért erre a távoli helyre látogatott!

Néhány órával később, a reptéren egy hét után először bekapcsoltam a telefonomat, és megnyitottam az emailjeimet. Több ezer olvasatlan üzenet türelmetlenkedett a fiókomban. Egy pillanat alatt szakadt rám a külvilág!

¹„Dicsőség az Atyának, a Fiúnak, és a Szentléleknek!”