Új pályázat a Szófán

– Sara, Drágám! Merre vagy? – szólingatott anyukám a deliti apartman ház földszintjéről. Úgy éreztem, hogy a közel négy órás várakozás és másfél órányi repülőút után muszáj leheverednem pihe-puha ágyamba – ami persze nyomába sem ért otthoni fekvőhelyemnek.
– Csak öt percet még! – nyögtem és lehunytam a szemem.
– Nem, nem! Különben lekéssük a Cala Galdanaból induló sétahajót. Majd utána ráérsz pihenni, Szívem!
– Nem hiszem el! – mormogtam és feltápászkodtam. – Miért kellett idejönnünk? Olyan jót bulizhattam volna a barátnőimmel Bristolban! Ehelyett itt dekkolok ezen az átkozott szigeten, ahol még a nyelvet sem értem.
Kiengedtem a hajam, felkaptam a retikülöm és levonszoltam magamat a lépcsőn. A deszkák hangosan nyikorogtak a talpam alatt, amíg leértem.
– Bekented magad naptejjel, Sara? Hoztál sapkát? – érdeklődött apu.
– Igen és igen, Apa! Már nem vagyok öt éves – jegyeztem meg egy szemforgatás kíséretében és kitártam az ajtót.
Amint kiléptem, azonnal megcsapott a trópusi meleg, az erős napfény pedig elhomályosította látásomat. Feltettem a fejfedőmet és hunyorogva a tenger felé tekintettem, mely felett zsákmányukra váró sirályok köröztek. – Közelebbről talán érdekesebb lesz – rántottam meg a vállam és elindultam a bérelt kocsinkhoz. Bevágódtam a szürke Peugeot hátsó ülésére és kikutattam a táskámból a fülhallgatómat. Betettem a DNCE Cake by the Ocean című számát és figyeltem, ahogy anyukám beindítja a motort. Rákanyarodtunk az aszfaltra és már száguldottunk is az úti célunkhoz.
Kibámultam az ablakon, ahonnan a mellettünk elsuhanó házakat figyeltem. Elég furcsának tetszettek. Harsány színeikkel olyan hatást keltettek, mint egy diszkó gömb, noha kevésbé voltak olyan szórakoztatóak. Kivéve a fekete tetős, piros falú házikót, amely előtt egy bácsi hadonászott a botjával, hogy elkergesse a focilabdájukat átrúgó kölyköket. A jelenetre halk kuncogásba kezdtem.
Tíz perc múlva meg is érkeztünk és leparkoltunk jobb oldalt. Kipattantam, de a zene továbbra is dübörgött a fülemben. Az elém táruló látvány valóban különlegesebbnek bizonyult innen. A kikötőben motoros csónakok, vitorlások és sétahajók gyülekeztek. Az elejétől a végéig szemügyre vettem őket, de egyik sem volt fogható a többitől távolabb álló vízi járművekhez. A távolabbi testét feketére festették, óriási fekete vitorlái könnyeden lobogtak az északi szellőben. Az árboc tetejére egy fekete zászlót tűztek, melyen egy szimbólum lebegett. Sajnos nem tudtam alaposabban megvizsgálni, mivel eltakarta a mellette ácsingózó vörös hajó. Ez még több vitorlával rendelkezett, de a kiképzése hasonlított a másikéhoz. Annyi különbség volt, hogy színösszeállításával barátságosabbnak hatott, mint a társa. Az oldalán cirádás betűkkel egy felírat állt: Alandra. – Vajon mit jelenthet? – tűnődtem el, de közben fel kellett szállnom a sétahajónk fedélzetére. Besétáltunk középre a szüleimmel és megálltunk bal oldalt.
– Menj csak! – terelt apu az ablakhoz.
– Jó nekem a szélén is – fontam karba a kezem.
– Na, ne makacskodj már, Sara! Meglátod, élvezni fogod! – húzott be. Nagyot sóhajtva lehuppantam a padra és az ősök is helyet foglaltak mellettem. Felhúzta a horgonyt a kapitány és bekapcsolta mikrofonját, amit pár másodperces recsegés követett. Apukám oldalba bökött, hogy vegyem ki a fülesemet, ezért durcás képpel, de megtettem, amit kért.
– Szeretettel üdvözlöm, Önöket ezen a csodás délutánon! Federico Balderas vagyok és a mai napon én leszek a kalauzuk – mutatkozott be angolul, miközben a nyílt tenger felé kormányzott.
Megfontolt tempóban haladtunk, ráadásul a zenétől is eltiltottak, így unottan bámultam ki az üvegen. A hullámok békésen fodrozódtak alattunk, miközben gyémántszerű fénypontok táncoltak a víz felszínén. Rövidesen oldalra kanyarodtunk és Federico végigsorolta a part menti látványosságokat, mint például a Platja de Cala Galdana vagy a Cala Morell. A gyönyörű kis öblök kristálytiszta vize hívogatott minket, hogy csobbanjunk bele, de persze egy pillanatra sem álltunk meg. Nyilván!
Eszembe jutott, hogy megnézhetném a telefonomon, mit jelent az Alandra név. Bekapcsoltam a mobilnetem és megnyitottam a kereső ikonját. Percekig homokórázott a készülék, aztán kiírta, hogy nincs internetkapcsolat. Csalódottan vágtam zsebre, majd realizáltam, hogy valószínűleg több idő telt el, mint gondoltam. Ugyanis újból a kikötőben voltunk. Hallottam, ahogy csattan a vasmacska a fenéken és a kapitány búcsúbeszédéhez készülődik.
– Köszönjük, hogy velünk tartottak! További kellemes kikapcsolódást kívánok, Önöknek Menorcán! – köszönt el, azzal megindult mindenki a kijárat felé. Ahogy átléptem a stégre, kissé meginogtam, de szerencsére egy fiatal matróz a segítségemre sietett és megakadályozta, hogy ruhástól fürödjek meg a tengerben.
– Köszi! – nyögtem ki, amire egy mosollyal felelt. Mellém lépett anyukám és izgatottan faggatni kezdett az élményeimről.
– Na, hogy tetszett? – kérdezte csillogó szemekkel.
– Elment – vetettem oda félvállról és a kocsi felé igyekeztem.
– Várj, Sara! Ne siess annyira! Nézd már, milyen hangulatos ez a kis erdő! – mutatott a farengetegre. Alul kisebb cserjefélék és virágok sorakoztak. Felettük vastag törzsű pálmák hajladoztak, melyek tetején kókuszdió termett. Természetesen rajtuk kívül rengeteg más fafélét láthattunk, melyekre hosszan feltekeredtek a különböző kúszónövények.
– Aha! – zártam rövidre a témát és megint az autónk irányába fordultam.
– Nem megyünk be? – javasolta apukám.
– Remek ötlet! Drágám?
– Én inkább itt maradnék – feleltem, mivel nem fűlött a fogam ahhoz, hogy sétálgassak a zöldtengerben egy halom kígyó és egyéb veszélyes állat társaságában. Erre a szüleim kissé szomorkás arcot vágtak, ezért így szóltam:
– Mi lenne, ha ti bemennétek, én meg kint maradnék? Addig leülök erre a sziklára és olvasok – ajánlottam és már le is csücsültem.
– Nem is tudom! Nem akarunk egyedül hagyni.
– Nyugi, Apa! Megígérem, hogy egy tapodtat sem fogok mozdulni innen!
– Hát, jó! – ment bele. Akkor nemsokára jövünk! Jó legyél! – intettek és már el is tűntek a dzsungelben. Előkapartam a tatyóm aljából az e-bookot és kiválasztottam az egyik félbehagyott romantikus regényt. E hely teljesen elcsendesült, csupán a tenger morajlását lehetett hallani. Körülbelül negyed órára sikerült belemélyednem Amanda és Rico történetébe, utána egy hirtelen jövő neszre lettem figyelmes.
– Anya? – tettem fel a kérdést, de nem jött felelet.
– Anya? – próbáltam újból, de még mindig semmi.
Megijedtem, hogy valami baja esett a szüleimnek, ezért kétségbeesetten berontottam a bozótosba. Óriási fák vettek körbe, melyek olyan sűrűn nőttek, hogy alig engedték betörni a napsugarakat. Inkább nézett ki elátkozottnak, mint meseszerűnek. Egy pillanatra megtorpantam, mert megszűnt a zaj, de aztán megint zörögni kezdtek. Eszeveszetten rohantam a hang irányába. A kiálló gyökerekben többször is megbotlottam, de semmi sem tántoríthatott el. Olyan tíz méter múlva egy csillogó tárgyat pillantottam meg az avaron. Ahogy közeledtem, egyből megismertem anyukám üveggolyóját. Odaléptem hozzá, hogy felvegyem, de csapdába estem. Az alattam lévő háló díjnyertes fogásként rántott fel a magasba.
– Segítség! – kiáltottam és rúgkapálni kezdtem, hátha sikerül kiszabadulnom. Először megkönnyebbülést éreztem, mikor hallottam, hogy valakik közelítenek. A bokrok közül fekete csizmás, fekete szövetnadrágos, sötétbarna inges, szakállas, vad tekintetű férfiak léptek ki. Fejükön fekete, jellegzetes alakú kalapot hordtak. Kalózok. Na, ekkor már kevésbé voltam nyugodt.
– Lám, lám, mi van itt! Saul rettentő boldog lesz, ha elvisszük hozzá – vigyorgott sárgás fogaival az egyik magasabb fickó, amíg a másik egy suhintással levágta a kötelet az ágról. A földre zuhantam, de az előbbi férfi elkapta a karom. Szétvágta az anyagot, majd gyors mozdulatokkal összekötötte a kezeimet.
– Engedjen el! – ráncigáltam a kötelet és sikítottam. Az éles hangra mindegyikük a fülére tapasztotta a tenyerét, így menekülőre fogtam. Azonban elestem egy kidőlt fatörzsben. Az emberek azon nyomban ott termettek.
– Velünk jössz és kész! – sziszegte mérgesen a vezér és az erdő mélye felé húzott.
– Állj! Vágott be elénk egy másik csapat, akik vörös ruhadarabokat viseltek. A vezetőjük egy barna hajú, bajuszos, rövid borostájú, nálam pár évvel idősebb, jóképű fiú volt.
– Engedjétek el a lányt! – követelte összehúzott szemekkel.
– Mert ha nem, akkor mi lesz, Marcos?
A fiú a kérdésre előkapott a zsebéből egy pisztolyt, amit az égnek szegezve, hangosan elsütött. Még a föld is megremegett. Az ellenség is fegyver után kutatott, de miután puskát nem talált, megadóan emelte fel a kezeit. A vezér a levelekre hajított, de rátaposott a kötél végére, hogy meghiúsítja szökési kísérletem.
– A lányt! – szegezte rá a srác a fegyverét és kinyújtotta kezét. Egy morgás kíséretében átadott a vezér és kihátrált.
– Most megint szerencséd volt, Marcos! De amint visszatérünk a Kapitányhoz, neked annyi – mondta haragosan és a csapattal együtt az erdő sűrűje felé vonult.
– Ugye nem esett bántódásod? – szegezte rám kék szempárját a fiatal kalóz.
– Nem, jól vagyok! Köszönöm, hogy megmentettél! Viszont kérlek, elengednél?
– Hála az Égnek! Sajnos nem lehet, különben Saulék elrabolnak, és ki tudja, mit tesznek veled. Muszáj velünk tartanod!
– De hát mégis hova akartok vinni? És mi lesz a családommal? Légy szíves, hadd menjek el! – könyörögtem.
– Hú ha! Eddig még egyik nő sem akart ilyen hamar megszabadulni tőlem! Te vagy az első! Igaz, Fiúk? – nevetett, mire eget zengető hahotázásban tört ki az egész legénység.
– Főnök, mennünk kéne, mielőtt utolérnek! Nincs sok időnk – jegyezte meg egy idősebb, hosszú szakállú kalóz.
– Igazad van! – felelte Marcos és felkapva a hátára, futásnak eredt a part felé.
– Tegyél le! – ütöttem a fiút, de rám se hederített. Rohantunk tovább a keskeny ösvényen, csupán néhány utunkba kerülő gally lassított a tempónkon. Kiértünk a homokos térre és a sziklatömbök között szlalomozva, a vörös vitorláshoz igyekeztünk. Az erős szél felbőszülten dobálta a hullámokat. A fejünk fölé vészjóslóan sötét fellegek gyűltek.
– Kapitány! Nagy vihar közeleg! Veszélyes útnak indulni!
– Tudom, Eric! De nincs más választásunk – sóhajtott és felmásztunk a létrán. Az egyik kék inges férfi felhúzta a horgonyt és már szeltük is a habokat. Hatalmas mennydörgés támadt, amit három villámcsapás követett. A tüzes íjak dárdaként bástyázták körbe a hajót. Másra nem emlékszem, ugyanis a következő pillanatban elsötétült előttem a világ.

Lassacskán feleszméltem, ahogy az éles fény behatolt a szobába. Pontosabban a kabinba. Ekkor ébredtem rá, hogy nem álmodom. Kikeltem a kényelmes dunnából és körbenéztem a helyiségben. Az asztalon térképek és jegyzetek hevertek. Jobb oldalt egy óriási könyvespolc és ruhásszekrény magasodott. Ámulatomból az ajtó felől jövő kopogás hozott vissza a valóságba.
– Bejöhetek? – kérdezte illedelmesen Marcos.
– Igen! – feleltem, azzal a fiú már bent is termett. Ezúttal fekete csizmát, sötétkék nadrágot és fehér inget öltött magára. Sötétbarna, félhosszú haját aprócska kontyba csavarta, mely kiválóan kihangsúlyozta természetfeletti színben játszó szempárját.
– Jól aludtál?
– Igen, köszönöm! – válaszoltam zavartan.
– Örülök! – somolygott. – Ne haragudj, de megkérdezhetem, hogy miért van a csuklódon az a fekete szigony, aminek a közepén egy koponya van?
– Ja, ez? – emeltem fel a karom. – Nos, ezt a szimbólumot egy földszinti fiókban találtam és annyira megtetszett, hogy magamra tetováltattam – meséltem.
– De hogy került hozzátok? Mi is a neved?
– Sara. Sara Rivas.
– Az kizárt! – nyílt tágra a fiú szeme. – Akkor te biztosan Saul unokája lehetsz! – állapította meg elképedve. Egy darabig töprengtem rajta, hogy kiről beszél, aztán eszembe ötlött. A gonosz kalózok kapitánya.
– Akkor ezért nem ismerhettem! – csodálkoztam én is.
– Valószínű! Viszont ezt remekül felhasználhatnánk ellene. Így kitilthatnánk Menorcáról és onnantól fogva nem kéne rettegni a népnek. Illetve te is visszajuthatnál a rokonaidhoz.
– Nem rossz terv! – ismertem be, mikor benyitott hozzánk egy kalóz.
– Kapitány, szárazföld közeleg!
Kimentünk a fedélzetre. A hullámok teljesen elhalkultak és lágyan ringatták a hajónkat a felszínen. A tiszta égboltról csak úgy öntötte a meleget a Nap! Odaszaladtam a kötélhez és ügyesen, mint egy kis majom, felkapaszkodtam rajta a csúcsáig. Onnan belendültem az árbockosárba, akár egy artista és letekintettem a szigetre. Olyan volt, mint Menorca, csak sokkal gazdagabb élővilággal. Az égig érő datolyapálmák felett zöld tollazatú papagáj seregek repkedtek.
– Hol vagyunk?
– Formenterán. Na de, Kisasszony! Hogy került oda?
– Hagy már, Isaac! A nagyapja maga a kalózok réme.
A kijelentésre mindenki elcsendesült és tátott szájjal kapkodta a tekintetét Marcos és köztem.
– Ti meg mit bámultok? Inkább kössetek ki, mielőtt nekiütközünk a szigetnek! – utasította őket Marcos és partra szálltunk.

Amíg Saul hordájára vártunk, Marcos megosztotta hadicselének részleteit. Bár kevésbé tetszett az a rész, mikor fegyvert szorítanak a fejemhez, de furcsa módon úgy éreztem, hogy megbízhatok bennük. Nem telt bele másfél óra és felbukkant a horizonton egy fekete alak, ami hatalmas sebességgel igyekezett felénk. Feszülten vártuk, amíg kidobták a vasmacskát és lemásztak a létráról. A nagy tömeg egy ritmusban dobogott végig a kavicsokon, néha-néha belesüppedve a homokba. Megálltak velünk szembe. A hátsó sorból egy magas, tetőtől-talpig sötétbe öltözött, zord tekintetű kalóz lépett elő.
– Marcos! Hát úgy tűnik, megint összehozott minket a sors!
– Jól látod! Csak az a gond, hogy még mindig rontod a levegőt az én szigetemen is! – jegyezte meg csípősen. – Viszont volna egy ajánlatom számodra.
– Nocsak! Csupa fül vagyok!
– A lány életéért cserébe elhagyod Menorcát – rántott magához és a halántékomhoz nyomta a hűs pisztolycsövet. Akaratlanul is izzadságcseppek gördültek végig az orcámon és a szívem heves kalapálásba kezdett.
– De hisz ez csak egy lány! – értetlenkedett. – Miért érdekelne engem?
– Csupán azért, mivel a saját véred – mutatta felé a piktogramot.
Saul tágra nyílt pupillákkal meredt a csuklómra.
– Engedd el!
– Előbb add a szavad, hogy soha többé nem teszed be a lábad Menorcára!
– Legyen!
– Megesküszöl?
– Esküszöm a saját életemre! – helyezte a tenyerét a szívére, majd elengedett a fiú. Saul közelebb lépett, hogy alaposabban szemügyre vehessen.
– Nagyon hasonlítasz a nagyanyádra! Neki is ugyanilyen finom arcvonásai voltak – emlékezett vissza. – Hogy hívnak?
– Sara Rivas.
– Édesanyámnak is ez volt a keresztneve – közölte. Arca fájdalmat, de egyben vidámságot tükrözött. – A fiam jól van?
– Igen! De már biztosan nagyon vár haza.
– Nagyon szívesen elviszünk a kikötőig – tette hozzá az utolsó szót, mivel Marcos szúrós pillantást lövellt rá.
– Nem bánnátok? – fordultam a vörös kalózok felé.
– Ha ezt akarod – felelte Marcos szomorkásan.
– Akkor köszönök mindent! – intettem és újdonsült nagyapámmal és a legénységével vízre szálltunk Menorca felé.