Új pályázat a Szófán

Leventével ez a második hajóutunk, de még mindig olyan izgatott vagyok, mint az elsőnél. Teljesen lenyűgöz ez a vízen járó luxusszálloda. Nem, egyáltalán nem vagyunk pénzesek, de ha áprilisban vesszük meg a jegyet októberre, a belső kabinban maradunk, nem veszünk részt semmilyen programon, amit a hajótársaság szervez, és még az alkoholtól is távol tartjuk magunkat a fedélzeten, megfizethető. Persze csak akkor, ha az ember egész évben erre spórol. Hát mi keményen spórolunk és ennek köszönhetően most itt vagyunk. És kicsit sem sajnálom, hogy nem tudtam új cipőt venni, amikor kilyukadt a régi.

Imádom a virágillatot, amely az egész hajót átjárja. De még ettől is jobban magával ragad a tenger látványa. Szeretem pihenteti rajta a szemem, és nézni a hullámok fodrozódását, a táncoló napsugarak megcsillanását a víz felszínén. Valahogy megnyugtat és érzem, hogy része vagyok ennek a nagy körforgásnak, amit életnek neveznek.

Olaszországból hajózunk ki, majd érintjük Franciaországot, ahol még sosem jártam. De engem Tunézia tart lázban, ugyanis a harmadik napon ott fogunk kikötni. Afrika. Hosszan ízlelgetem a szót magamban. Eljutok Afrikába, bár alig néhány óránk marad kirándulásra, mielőtt a hajó ismét felvonná a horgonyt. Ám ez engem kicsit sem zavar, mert ezt a kis időt is igazán tartalmasan eltölthetjük.

Ami nyugtalansággal tölt el, az az ISIS terrorszervezet felől érkező rémhírek sokasága. Már Tunéziában is felbukkantak, de én rendületlen optimizmussal hiszem, hogy minket senki sem fog túszul ejteni. Ekkora balszerencsénk nem lehet. Így reggel, amikor kinyitom szemem, kapkodva veszem magamra a ruháimat. Októbert írunk, ennek ellenére Tuniszban 25-30 fokos idő van. Azért én egy hosszú nadrágot kapok magamra egy hosszú ujjú inggel, biztos ami biztos. Nem venném a szívemre, ha az öltözékem miatt kerülnénk bajba.

Még a reggelit is kihagyom, a kíváncsiság nem hagy nyugodni, így felrohanok a fedélzetre. Persze miért is vártam csodát egy kikötőtől, de már innen is látni az apró fehér kupolás házakat, és a látványt csak fokozza az odalentről felszálló autentikus dobpergés. Amerre a szem ellát, még a tenger vesz körbe minket.

Elsőként sietünk le a fedélzetről és indulunk el az úticélunk felé. Levente még az utazás előtt összeállított egy füzetet, amelyben összegyűjtötte azokat a látnivalókat, amiket semmiképpen sem szabad kihagynunk. Tömegközlekedést az esetek többségében nem használunk, így mint mindig, most is gyalog tesszük meg az utat. Vagyis időközben kiderül, hogy mégsem, mert a kikötőből nem tudunk sétálva bejutni a városközpontba.

Épp a hírt ízlelgetem, amikor a kikötő bejáratánál várakozó taxisok célba vesznek minket. Mindenhonnan ostromolnak, csak kapkodom a fejem jobbra-balra, szinte a semmiből tűnnek elő. Mi mindenkinek szépen elmagyarázzuk, hogy nem kívánunk kocsival bejutni a városba. Keményen alkudozni kezdenek, de nem tudnak olyan összeget mondani, ami nekünk megfelelne, egyszerűen nem fér bele a költségvetésünkbe. Egy taxis még üldözőbe is vesz minket, sehogy sem tudjuk lerázni. Már kocsival követ minket, és az ablakon kihajolva próbál meg rábeszélni egy fuvarra. Ismét elutasítjuk, de ekkor megáll mellettünk és kipattan a kocsiból, hogy bevethesse személyes varázsát.

Az út túloldalán masírozó katona gépfegyverrel a kezében arabul kiabálni kezd vele, és a taxis visszavonulót fúj. Csalódottan visszaballag az autójához, majd beindítja a motort. Bár még alig hagytuk magunk mögött a biztonságot nyújtó kikötőt, nekem már fura remegés van a gyomromban. És ezek a betűk, egy kukkot sem értek a kihelyezett táblákból, ami mondhatni eléggé frusztrál. Talán meg kellene tanulnom arabul, hogy legközelebb ne érezzem magam ennyire kiszolgáltatott helyzetben.

Megérkezünk a szükséges megállóba, és várjuk a vonatunkat, ami berobog majd velünk a város szívébe. Meg is érkezik egy negyedórán belül, de telezsúfolva emberekkel, nem tudunk rá felszállni. Jól megnézem magamnak, pont olyanok mint a mi hévjeink. Csak sokkal lerobbant állapotban vannak. Az emberek kívülről kapaszkodnak az ajtóba, én meg tátott szájjal bámulom, ahogy ennek ellenére mégis elindul velük a szerelvény. Nagyon úgy fest, hogy ez látvány itt mindennapi, és rajtam kívül senkit sem izgatott fel a jelenet. Hirtelen menekülőre fognám. Biztos, hogy nem lenne jobb egyszerűen visszamenni a hajóra?

Levente azonban hajthatatlan, biztosít arról, hogy remek kaland lesz. Megérkezik közben a következő járat, talán valamivel kevesebben vannak rajta, mint az előzőn. Bepréseljük magunkat a kocsiba, és lassan elindulunk. Miközben izzadva egymáshoz préselődünk, szeretnék láthatatlanná válni. Alulöltözöttnek érzem magam a kendők mögé bújt nők között. Sosem zavart még ennyire, hogy az arcomra van írva a származásom. Visít rólam, hogy külföldi vagyok.

Berobogunk egy lepukkant állomásra, és Levente már kapja is elő a telefonját, hogy ellenőrizhesse, merre is kell továbbindulnunk. Veszek egy nagy levegőt, és igyekszem figyelmen kívül hagyni a férfiak pillantását, amely szinte felperzsel. Talán nem kellett volna testhez simuló nadrágot felvenni, de az a gond, hogy egyszerűen nincs másik. A fene sem gondolta volna, hogy ez itt problémát fog okozni.

Nyugalmat erőltetek az arcomra, és követem Leventét. A Ville Nouvelle vagyis az Új Város felé vesszük az irányt, hogy megnézhessük a sugárutat és az impozáns St.Vincent de Paul katedrálist. Nem tudom nem észre venni a környezetünkben uralkodó káoszt. A közlekedési lámpákat mindenki figyelmen kívül hagyja, az utcán rendőrök állnak és próbálják irányítani a forgalomnak nevezett bohózatot. A dudaszótól szinte alig értem, mit mond Levente, pedig nagyon lelkesen magyaráz.

Aztán felfigyelek a mellettünk lépkedő alakra, aki ha mi lelassítunk, szintén lelassul. Leventével egyszerre vehetjük észre, mert megtorpanunk, és kérdőn meredünk az ismeretlenre. A ruhája elég toprongyos, és igencsak ráférne már egy mosás. Tört angolsággal megkérdezi, segíthet-e eljutni oda, ahová szeretnénk. Egyszerre vágjuk rá, hogy nem, de mintha a válaszunkat meg sem hallaná. Követni kezd minket, és leterel minket a főútról egy kisebb mellékutcára. Kétségbeesetten nézek Leventére, de szerintem ő még jobban meg van illetődve. Szótlanul követjük a férfit, akinek a haja már jócskán őszbe fordult, és egyre jobban eltávolodunk a forgalmas útszakasztól.

Fáj a gyomrom, szinte borsónyira zsugorodott össze. Ez az ember most bárhová vihet minket, mert mi túlságosan meg vagyunk ijedve ahhoz, hogy lerázzuk. Gyorsan végiggondolom az esélyeinket, de elég hamar végzek, mert rájövök, hogy nincs olyanunk. Senki sem tudja, hogy hol vagyunk, ha mégis sikerülne felhívni valakit (ugyan kit?), akkor sem tudnánk elmagyarázni a pontos helyzetünket, mert egy kukkot sem értünk ezekből az ábrákból. Befordulunk egy bazársorra, hangos arab zene bömböl az egyik bódé hangfalából. Némán imádkozni kezdek azért, hogy éljük túl ezt a kalandot.

Szerencsére megpróbáltatásaink nem tartanak soká, mert népesebb helyre érünk. A férfi megáll majd ácsingózva nyújtja a markát, és Levente nagyvonalúan beleejt három eurót. Ekkor kéretlen idegenvezetőnk kissé dühösen felszólítja, hogy adjon még hozzá valamicskét. Végül öt euróval megelégszik, és magunkra hagy minket. Mindketten hangosan kieresztjük a tüdőnkben visszatartott levegőt. Levente szétnéz, és megállapítja, hogy kísérőnk, az eredetileg öt perces sétánkat, közel húszra nyújtotta. Dühös vagyok, de a megkönnyebbülés jóleső érzése teljesen felülírja a mérgemet.

Gyorsan csinálunk pár képet a katedrális előtt. Az arcomat égeti a nap, iszonyatosan melegem van. A magamon viselt fekete szín sem könnyíti meg a helyzetemet, csak úgy nyeli magába a forróságot. Levente bármi mást is tervezett még megnézni, hirtelen letesz róla. Abban maradunk, hogy visszasétálunk a vonatnak nevezett járműhöz, és elnézünk Sidi bou Said-ba. Elhúzom a számat, de Levente hajthatatlan. Azzal igyekszik megnyugtatni zaklatott lelkemet, hogy a látvány minden megpróbáltatást feledtet majd.

Miközben a vonathoz sietünk elhaladunk pár étterem mellett. Az odakint ácsorgó pincérek nem bízzák a véletlenre. Szinte beszorítanak az egyik asztalhoz, úgy kell erősen félretolnom őket, hogy nehogy az orrom alá tolják a menüt. Most már nagyon elegem van, elszeretnék innen tűnni, amilyen gyorsan csak lehet. A többi étterem mellett lehajtott fejjel megyünk el, nehogy véletlenül leültessenek egy megterített asztalhoz.

A vonaton örömmel tapasztalom, hogy már jóval kevesebben vannak. Óvatosan körbe tekintek magam körül. Így első ránézésre senki sem tűnik ISIS terroristának, így örömmel nyugtázom, hogy valószínűleg senki sem fog minket elrabolni. Azért nem bánnám, ha kicsit gyorsabban mennénk, mert jobban örülnék, ha már ott lennénk. Vetek egy pillantást az órámra. Már nem maradt sok időnk, hamarosan ismét a hajó biztonságában lehetünk.

Sidi bou Said-ért megérte volna még negyven perc zötykölődés is. A pálmafákkal szegélyezett fehér kupolás házak szemet gyönyörködtetőek, az utcák csendesek, habár bőven akad turista, mégsem érzem azt, hogy megfojt a tömeg. Megyünk amerre visz a lábunk, és nem tudok betelni a kék-fehér színekben tündöklő épületekkel. Valószínűleg az itteniek kedvenc színe a kék lehet, mert minden ablak és ajtó ebben pompázik.

Eljutunk egy újabb bazársorra, és meglepetten tapasztalom, hogy fele olyan rámenősek sincsenek az emberek, mint alig pár kilométerrel arrébb. Percekig sétálunk anélkül, hogy bárki is a kezünkbe nyomna valami felbecsülhetetlen csecsebecsét vagy behúznánk valami helyi étkezdébe. Annyira örülök annak, hogy eltűnt a görcs a gyomromból, hogy még a felett az eset felett is szemet hunyok, amikor egy sast (igen egy óriási karmokkal bíró sast) próbálnak a karomra ültetni. Persze jó pénzért még fotót is készítenének rólunk, de visszautasítom az ajánlatot, miközben még egy mosolyt is kipréselek magamból.

Ahogy igyekszünk eltávolodni a madaras embertől, egy másik férfi sokat mondó pillantás kíséretében Shakirának nevez. Még jól is eshetne a bókja, ha nem lennék ennyire kitikkadva. De eszem ágában sincs vizet venni, ha iszok, akkor perceken belül fel kell keresnem egy mellékhelyiséget, azt pedig, ha egy mód van rá inkább kihagynám. Ezt a szűk két órát kibírom valahogy víz nélkül. Csak ne lenne ennyire meleg!

Kiülök egy homokos kiszögellésre, a lábam alatt pedig elterül a tenger. Levente készít pár képet rólam, én pedig csukott szemmel élvezem a víz felől érkező szellőt. Lehűsíti felforrósodott arcomat. Beállok pár impozáns kapualjba is, nagy kár lenne anélkül távozni, hogy nem örökítjük meg ezeket az intenzív kontrasztokat.

Az idő anélkül repül el, hogy észre vennénk, és végül úgy döntünk, beruházunk egy taxira. Ó, ha ezt megtudná a reggel utánunk szaladó férfi! De sosem fogja megtudni, így bepattanunk a hátsó ülésre, és mindketten fellélegzünk. A taxis bár ért angolul, nem próbál meg velünk társalogni, és úgy fest, nem fut potya köröket sem, egyenesen kerülő utak nélkül a kikötőbe visz minket. Látszik rajtunk, hogy nem a pénzes fajtából származunk. A gyorsasága kifejezetten boldoggá tesz, ugyanis már kopog a szemem az éhségtől.

A tunéziai rövid kalandtól kimerülten érkezünk meg a fedélzetre, nekem pedig első utam a kabinba vezet. Azt hiszem megőrülök, ha még egy percig el kell viselnem magamon ezt a fojtogató inget. Miután egy szellősebb ruhába bújok, birtokba vesszük a konyhát, ahol már várnak minket a finomabbnál finomabb falatok. Még szerencse, hogy a jegyünk árába a korlátlan ételfogyasztás is beletartozik. Úgy érzem, meg tudnék enni egy lovat is.

Amíg jóízűen majszolom a sültkrumplimat, előveszem a telefont a zsebemből. Írok a családomnak, hogy túléltem Tunéziát. Amikor a hajó kisiklik a kikötőből, elönt a hála és megfogadom, hogy soha többé nem jövök vissza ide.