Új pályázat a Szófán

Délután négy körül landolt a hatalmas utasszállító gép Bali fővárosában, Denpasarban. Orromat két ujjal szorosan befogva, fújtam ismét egy nagyot, hogy kiegyenlítsem a légnyomástól bedugult füleimet és végre a tompa hangok kitisztuljanak körülöttem. Amikor pár hete otthon bejelentettem, hogy karácsony másnapján Denpasarba utazom, majd onnan Ubudba, aztán átrepülök Lombokra, végül pedig Gili Meno-n töltök pár napot, áthajózva Trawanganra és Gili Air-re is, azt hitték, viccelek. Apám rám nézett és csak annyit kérdezett, „Minek akarsz te odamenni, kislányom?”. Végül megkértek, hogy hozzam már be a vitrines könyvespolcról az ezerkilencszáznyolcvanhatos kiadású Nagy Világatlaszt és mutassam már meg nekik, hogy mégis mi a jó fenéről beszélek és hol is vannak ezek a Kis-Szunda-szigetek.

Épp csak huszonkilenc múltam és minden különösebb ok nélkül, életem nagy utazására készültem. Az út már a kezdetekkor is a „legek” útjának tűnt. Életem leghosszabb repülőútja volt, amely otthonomtól a legtávolabbi úticélomhoz vezetett. Emellett a legkényelmetlenebb is, köszönhetően a tizenötórás repülőútra kapott szűkös helynek, amely a középső négy üléses sor egyik belső széke volt, ahol ahhoz, hogy aludni tudjon az ember, minimum egy kéthetes indonéz túrát kell megtennie, amelyen az ember lánya egy percre sem akarja lehunyni a szemét, nehogy lemaradjon valamiről. Nos, visszafele aludtam, mint a tej, de ne szaladjunk ennyire előre.

Életem legelső útja volt egyedül, egy maroknyi, hozzám hasonlóan kalandvágyó idegennel és életem legelső olyan útja is, amely a télből a nyárba vezetett. Na jó, egészen pontosan az indonéz monszunba, de mindenképp elmondható, hogy a decemberi „mínusz-sokból” a harminc fokos melegbe érkeztem.

Sosem fogom elfelejteni azt az elsőre ijesztő érzést, amikor kiléptem a légkondis reptérről a szabadba és megcsapott a fojtogatóan páradús, trópusi levegő. Tüdőm kétségbeesetten kereste az oxigén molekulákat, az agyam pedig pánikolva azt zakatolta, „Hogy fogok itt levegőt kapni?”. Már majdnem visszafordultam az „európaiasra” hűtött plasztik térbe, hogy egy kis időt nyerjek az újabb sokk előtt, amikor egyszer csak egy balinéz lány a nyakamba akasztott egy élő virágokból felfűzött nyakláncot. Tudjátok, pont olyat, amilyeneket a Hawaii-ra érkezők nyakába aggatnak a filmekben. Szóval kaptam egy rózsaszín orchidea füzért és egy „velkáminbali”-t, én meg zavartan mosolyogtam és sűrűn ismételgettem a repülőn előre bemagolt „terimakaszi”-t megspékelve –ki tudja miért, hiszen balinézül köszöntem meg a fogadtatást- pár „tenkjúszómács”-csal.

Egy fehér, kopottas, itt-ott horpadásokkal és pár színes matricával dizájnolt mikrobuszhoz vezetett az első utunk, melyet egy foghíjas ötvenes indonéz pasas, Wayan vezetett. A két hét alatt sok Wayanba futottunk még bele és legalább ennyi Putu-ba, Made-be, Nyoman-ba és Ketut-ba. De ez csak a második hét közepén tűnt fel. Ekkor derült ki, hogy Balin a gyerkőcöket születési sorrendjük alapján nevezik el és ez teljesen független még a gyerek nemétől is. Az első szülött lehet Wayan, Gede vagy épp Putu. A második szülött lehet Made, Kadek vagy Kadot és Nengah. És ez így megy a negyedik szülöttig, ami után kezdődik az egész elölről. Mindenesetre egy újszülött névadásán nem nagyon tudnak összeveszni a párok. Egy probléma megoldva.

Wayan, a rozoga kisbuszon elrepített bennünket Ubudba, Bali kulturális és művészeti központjába, és azt kell, hogy mondjam, néha szó szerint vehetjük a reptetést. Wayan ugyanis azt az elvelt vallotta, amelyet a szigetlakók többsége: a hepe-hupás útszakaszokon jobb túllenni hamar. Így aztán a nagy sebesség és a puklik szépen megdobták a kisbuszt, mi pedig sikítva repültünk az út felett. Wayan azt gondolhatta, az élvezet hozta ki belőlünk a hangokat, mert azt éreztem, a tempó csak fokozódik. Mindenesetre még napnyugta előtt sikerült ép bőrrel megérkeznünk Ubud városába. Egyszerű szállást ígértek nekünk, én mégis elképedtem, mennyire gyönyörű a hely. Egy tucatnyi kis kunyhó sorakozott egymás mellett, melyeknek a teraszai a szomszédos, kókuszpálmákkal övezett, monszun áztatta és esővíztől csillogó rizsföldekre néztek. A kunyhók közti kavicsos ösvényt lenyűgöző növényzet kísérte. Mindenhol burjánzott az élet: a harsányzöld, nedvességtől duzzadó bokrok és az alacsonyra metszett fák levelei között, szinte kiabáltak a lilákban, pinkekben, sárgákban és pirosakban pompázó egzotikus virágok: orchideák, jázminok, hibiszkuszok, a kerti tóban pedig a vízi liliomok. Mézédes illatukkal szinte körbe táncoltak és megbabonáztak. Később megfigyeltem, hogy az Istenek szigetét mekkora a virág-kultusz övezi. Mindenhol szépen gondozott kerteket láttam, a reggeli, isteneknek szóló felajánlásra összekészített kis papírtálcán a friss gyümölcsök, egy tál étel és a pénz mellett egy-egy jázmin vagy orchidea elmaradhatatlan volt. De virágkoszorút viseltek a balinéz táncosok és egy szál színes virágot tűztek díszítésként a fülük mögé az éttermekben a pincérek is.

Aznap este nem csak a hét órás időeltolódás miatt nem aludtam, hanem egyszerűen képtelen voltam betelni a vadregényes, trópusi kert látványával, a soha nem látott növények parfümöket meghazudtoló illatával, az egzotikus madarak és a majmok éjszakai hangjaival. Kis csapatunk többi tagja is így volt ezzel, így egy baráti, ismerkedő esttel és az otthonról a világ másik végére is elcipelt pálinkák megosztásával csempésztünk egy kis magyar virtust Balira, a délkelet-ázsiai Istenek szigetére.

A következő napokban Ubudról csillagtúráztunk a szigeten: megnéztük a világörökség részét képző Jatiluwih rizsteraszait, a fenséges Tanah Lot templomot, amely az óceán felett egy kis sziklaszirten magasodik, ellátogattunk a Királyi Család templomához a fenséges Taman Ayun-hoz, megcsodáltuk a Beratan tó partján emelt és a víz istenének ajánlott Ulun Danu templomot is, amelyet a képeslapokról sokan jól ismerhetnek. Itt feltűnt, hogy sok fiatal párt láttam. Később derült csak ki számomra, hogy Danu, a termékenység istennője is, ezért sokan zarándokolnak ide gyermekáldásért. Baliról elrepültünk Lombokra is, ahol a Rinjani Nemzeti Parkban kirándultunk és egy helyi asszonnyal otthonról hozott almát cseréltem vanília rudakra. Méltányos üzlet volt, hiszen kinek az alma, kinek a vanília rúd számított egzotikumnak. Naplementét néztem Gili Meno szigetének fehérhomokos tengerpartján és óriás teknősökkel úszkáltam Gili Air mellett.

Mikor a csapattal visszatértünk Balira, egyik utolsó templomlátogatásunk Goa Gajah-hoz, más néven az Elefántbarlanghoz vezetett. A hiedelmek szerint, ha csöndben figyelünk itt, meghallhatjuk Siva isten hangját. Túravezetőnk, ahogyan a szigettel és a templomokkal összefonódó sok-sok legendát, ezt is kötelességtudóan megemlítette, majd egy szabad órára utunkra engedett minket. Mi pedig, a szigorú templomi előírásoknak megfelelően, nemtől és kortól függetlenül, derekunkra színes szárikat csavarva, mezítlábasan, ácsorogva bámultuk az aprólékosan faragott, néhol már moha lepte köveket a bejárat körül. A csapat megindult a barlangba, nekem pedig mintha egy másodperc alatt gyökeret eresztett volna a csupasz talpam, mozdulatlanul álltam és mintha egy láthatatlan buborék vett volna körbe, egyre távolibbá vált, majd teljesen elcsöndesült körülöttem a külvilág morajlása. A gondolataim nem révedtek a múltba, csupán a pár nappal korábbi események pörögtek előttem filmként.

Elsőként a nap, amikor nem sokkal éjfél után a Batur vulkánhoz vitt bennünket Wayen, hogy a napfelkeltét majd a csúcsról csodálhassuk meg. Fejlámpákkal felszerelkezve vágtunk neki a dzsungelnek, vezetőnk, Ketut kíséretével. Eleinte vidáman meneteltünk a lankás emelkedőn, majd egy jó fél óra elteltével a terep keményedni kezdett: egyre meredekebb részek jöttek, a dzsungel egyre ritkábbnak tűnt, fejlámpámmal oldalra tekintve pedig sokszor hatalmas szakadékok szédítő mélységébe vesztem el. Ketut hangját hallottam ilyenkor, aki jellegzetes balinéz akcentusával szólt rám angolul „Ne téveszd szem elől az utadat!”. Két óra mászás után már sejlett a félhomályban, hogy hamarosan itt napfelkelte várható. A táj időközben teljesen megváltozott: eltűntek a fák, az aljnövényzetet felváltotta a vulkanikus, szürkés-fekete törmelékre emlékeztető, sok helyen hamuként porladozó kőzet. A Batur nem adta magát könnyedén. Egyre meredekebb volt a hegyoldal és egyre kevesebb az energia, egyre többször kértünk extra pihenőt Ketuttól és egyre többször hangzott el a kérdés „Mikor érünk a csúcsra?”. Ketut, először türelmesen válaszolgatott, hogy még mennyi idő, még hány méter van hátra és könnyedén, mintha csupán egy vasárnapi sétát tenne, ballagott felfelé, mialatt mi zihálva igyekeztünk lépést tartani. A sokadik kérdésnél egyszer csak megállt, felénk fordult, majd foghíjas mosolyra húzta száját és így felelt: „Ti, európaiak mindig azt kérdezitek itt a vulkánon, hogy mikor értek fel, ahelyett, hogy a következő lépésetekre figyelnétek.”.

Az Elefántbarlang előtt ekkor egy újabb turistacsoport állt meg, de ez sem zökkentett ki gondolataimból. Ketut talán nem is tudta, szavainak milyen súlya van és micsoda útravalóval ajándékozott meg bennünket.

Ekkor a pár nappal korábbi vadvízi evezés emlékképei villantak fel az Ayung folyóról. A zúgókkal teli, kacskaringós folyón, melyet meredek dzsungel szegélyezett, egy gumicsónakban evezve, öten követtük tapasztalt vezetőnk utasításait. Mentőmellényeinkben és bukósisakjainkban bízva, mindannyian arra koncentráltunk, hogy ne boruljunk föl a sziklák közötti zuhatagokon csúszdázva. Egymást követték a kisebb-nagyobb vízesések, mi pedig adrenalintól telítve eveztünk, egyensúlyoztunk, billegtünk, sikítoztunk. A zubogó víz pedig csak sodort minket, egyre nagyobb lendülettel, megmutatva, mintegy tizenkétezer kilométerre is Petőfivel közös szülőhazánktól, költőnk örök tanulságát: „Azért a víz az úr!”. Ebben a felfokozott állapotban egy hatalmas zuhatag után érkeztünk el a legvarázslatosabb helyre, amit valaha is láttam. A folyómeder kiszélesedett és mintha a víz időt akart volna adni, hogy megcsodáljuk a tájat, szinte megállt alattunk. Minden elcsöndesedett, evezőinket behúztuk a csónakba és ámulattal néztünk körbe: a parton hatalmas krumpli alakú szürke sziklákon, méteres lusta leguánok napozgattak, a meredek hegyoldal dzsungel erdejében majom családok ugrándoztak és kíváncsian mustráltak bennünket, a folyó szelíden csorgadozott, csak pár jávai rigó füttyentett egyet-egyet a csöndbe. Mindannyian lélegzet visszatartva ültünk a csónakban. Egyszer csak azt éreztem, egy könnycsepp gurul végig az arcomon. Nem értettem, hiszen nem sírtam. És valóban, csupán a lelkem fejezte ki könnyekkel a mérhetetlen, soha nem látott szépség iránti elragadtatását. Társaimra pillantva, csodálkozva láttam az ő szemeik fátyolosságát is. Ott és akkor varázslatos ereje volt a helynek.

Túravezetőnk hangja ébresztett fel bennünket ámulatunkból, eljött az idő, amikor belevethettük magunkat a vízbe. Az Ayung ekkor újabb ajándékkal lepett meg. Mentőmellényemben igyekeztem úszni, hiszen megszoktam, én irányítom az életemet, én döntök, mikor és hova megyek, nem adom ki kezemből az irányítást. A trópusi víz melegen, biztonságot ígérve ölelt körbe és én végül engedtem ennek az ölelésének. Testem minden porcikáját ellazítva, karjaimat széttárva, hanyatt fekve a vízen, végül átadtam magam a folyó lassú sodrásának.

Az Elefántbarlang előtt ácsorogva, a magam belső csöndjében úgy éreztem, mintha Siva suttogása ért volna el hozzám és az Istenek szigete tanításait osztotta volna meg velem emlékeimen keresztül.

Tíz év telt el, de a tanítást azóta sem feledtem: céljaimat szem előtt tartva, mégis az utamra és a következő lépésemre koncentrálok, figyelve a belső hangra, amely, ha jelez, készséggel adom át magam, a lelkemben élő Ayung folyó néha nyugodt, néha zuhatagokkal teli sodrásának.