Új pályázat a Szófán

Vihar volt az éjjel, eső verte az ablakokat a Duna felőli oldalon. A villámlások közben meglocsoltam a benti virágokat, mert a villanyt már a dörgések alatt kikapcsoltam. Friss volt a levegő és kéklett az ég, már amennyi látszódott belőle a gangról. Juci nagynéném telefonált, hogy a zord időben el ne induljak. Ha már kivártam tizenöt évet, mire felnőnek a gyerekek, akkor igazán várhatok még egy-két napot, hogy a front elvonuljon. Szegény, nem sejtette, hogy hiába az aggodalom, bakancsban, hátizsákkal állok a nyitott előszoba ajtóban.

Alig bírtam kivárni, hogy a szomszédom előkerítse a pince fakkból a felugró összecsukós sátrat. Kis helyen elfér és állítólag nagyon könnyű vele bánni. Akkor még úgy gondoltuk, hogy a pesterzsébeti strandig gyalogolok. A fürdő építészeti honlapján el is olvastam, hogy majd a kint és bent határa elmosódik, így különös természetközeli élménnyé válik a fürdőzés. Két hetet töltök a Gubacsi-hídnál az Icáék telkén. Fürdök és napozok, mint akinek nincs más dolga, este pedig bográcsozni fogok. Semmi hús, csak pár kiló krumpli, néhány zacskó tarhonya, lebbencstészta van nálam. Só, paprika, egy kis zsír és néhány fej hagyma is szépen becsomagolva. Víz lesz a kerti csapról. Plusz, hogy a szabadság még tökéletesebb legyen, sátorban alszom a diófájuk alatt.

Jóféle házi pálinkával koccintunk és zsebkendős integetéssel útnak indít. Ica a fehér köntösében és a férje esőálló horgász kalapjában éppen úgy néz ki, mint egy farsangoló állomásfőnök. Még a sarkon visszafordulva is látom, hogy milyen komolyan integet a kapuból.

Hétfő van. A körúton a járdára húzott kukák között sietősen cikázom. Különös egyedül menni saját tempóban. Évekig a gyerekek lógtak a tenyeremből, és húztak minden irányba. Mami, ide nézz, ezt még nem láttuk - ujjongott az egyik. Ne álljunk meg, ott egy édes kutyus, kérdezzük meg, hogy hívják - lelkesedett a másik. Később a munkába járás és a bevásárlás rémunalmas körei. Most egyetlen cél motoszkál bennem, hogy gyalog kijussak a telekre. Vágyom a csendre, átgondolni az elmúlt éveket és némi erőt gyűjteni a folytatáshoz.

Életközépi válság, tessék megnyugodni! Mozogjon, végezzen olyan fizikai munkát, amit ritkán szokott. - zárta rövidre a beszélgetést legutóbb a helyettes pszichológus. Napokig rágódtam azon, hogy mégis jobb lett volna megvárni, amíg Dr Telki visszaér az olaszországi konferenciáról, és valami gyógyteát vagy írás terápiát javasol. Pár nap után mégis megtetszett a gyalogtúra ötlete.

Ica állította, hogy a Duna mellett a természet lánya leszek, a bőröm kisimul, ráadásul olyan bronzos leszek, mint egy indián, és ha elég sokat nézem a csillagokat az éjszakai égen, akkor még a szemfájásból is kigyógyulok, ne is vigyem a cseppeket. Ha mindez beválik, akkor szabadalmaztatjuk az eljárást, betörünk a gyógyturizmus piacára, és Icaporta Cicaszem Rezidencia néven szobakiadással fogunk foglalkozni.

Tulajdonképpen Ica humora tartotta bennem a lelket, hogy ne adjam fel. Pedig nem telefonáltam neki, hogy továbbállok a telekről. Túlságosan lefoglalta a gondolataimat a Duna sokszínűsége. Milyen más a strand és milyen más a nyílt víz, például Kalocsánál, ahol édesanyám úszni tanított. Éreztem, oda kell mennem. Nézni a széles vizet, nézni a vastag derekú fákat, végre otthon lenni.

Gyalog a Gubacsi-hídtól a Népligetig nem az Ecseri úton és a Határ úton mentem végig, hanem a kis utcákban, a József Attila lakótelep panel épületei és a Wekerle-telep romantikus házai között. Arra nem tudtam magam rászánni, hogy google térképpel a kezemben körözzek valahol Soroksár környékén, ezért inkább helyközi busszal mentem Kiskunlacházáig. A buszon azonnal elaludtam. Az ingázó utasok helyezkedésére felébredtem, velük együtt szálltam le. Kora délután volt. Nagyon örültem, hogy az utam nemcsak a boltig vezet bevásárolni a vacsorához valót.

Ahogy az út mentén az utolsó táblát is elhagytam, szabadnak éreztem magam. Mentem és ma sem tudom, hogyan jutottam Dömsödig. Esteledett. Rám tört a nagy csend és a tágas sötétség. Szakadtnak éreztem magam, hogy nincs pótzoknim, az egyetlen kilyukadt. Fáztam. Egy lakatlan tanya mellett a letaposott fűre dobtam a sátrat. Azonnal kinyílt, és én a végre házamba mint valami városi csiga bújtam bele.

Reggel hiányzott a kávé, de a nyári meleg miatt nem akartam a vérnyomásomat hajszolni. Két nap alatt értem Soltra. Sokszor megálltam csokit, kekszet venni. A kis boltokban külön jól esett, hogy még mindig lehet kérni pár szelet párizsit a zsemlébe. A napközis ízeket az alma és a mackó sajt fokozta. Keveset ettem és csak a legszükségesebb emlékeket engedtem velem jönni. Eljátszottam a gondolattal, hogy tulajdonképpen osztálykiránduláson vagyok, csak lekéstem a buszt.

A solti MÉH telepen a portás záróra után meghívott magukhoz, mert a lányuk aznap töltötte be a tizennyolcat. Jut nekem is a tortából. Londonba készül, mert fiataloknak nincs jó munkalehetőség a környéken. Jól beszél angolul, ők is szoktak válogatni a MÉH telepre behozott könyvek közül. Mostanában került a kezükbe Az utolsó mohikán eredeti amerikai kiadása, nekem adják másnap reggel búcsúajándéknak, ha már úgyis angoltanár vagyok. A könyvet a dunapataji gáton az akácfák árnyékában nyitom ki. Sehol semmi indián, valami tévedés folytán ez egy másik regény Coopertől. Kasztíliai Mercédesz kínai úti élményeit kezdeném olvasni, de egy kifakult régi képeslap hullik ki belőle. A cikornyás kézírást olvasom el:

„A kis házban csak egyedül lakom gondolsz-e rám kedves Kismókusom? Tudom, hogy keveset, mert jó dolgod van neked. Na, de azért jusson az a szegény Jóska is az eszedbe! A képen ezt a bácsit hozzád küldöm, üzenj tőle valamit, mert az nekem nagyon-nagyon jól esnék. Kezeidet csókolom 1000-szer is. Jóska.”

Lépek tovább, pedig milyen jól jönne egy ilyen kis ház valami kedves mókussal, nevezzük Jóskának, aki biztosan megérti, ha egész nap az álmaimról akarnék vele beszélgetni vagy két napig legszívesebben tarhonyás krumplit főznék, vagy a lekváros kenyérre megkívánnék egy kis kolbászt és kizárólag Edith Piafot hallgatnám youtube-on.

Aztán a szülői házra gondolok. Vonulnak elő a húslevesek, a vasárnapi rántott szeletek, torták, téli kompótok és nyári meggyek, téli tüzek és nyári vájlingok. Vendégségek és libatömés, hólapátolás és szüreti mulatság. Nagymamám ölelő karja és nagyapám csendes derűje a mozaik cserepek örök ragasztója. A porcelánok nem törnek össze olyan könnyen - mondogatta technokollal a kezében - csak mi törünk meg a hiánytól. Miért? Mert valami nem sikerült, pedig szépnek képzeltük el.

Az emlékeim hol könnyebbek, hol nehezebbek, mégis haladok velük, mint ahogyan a Duna sodorja a különféle tárgyakat és faágakat áradás után. Aznap éjjel álmomban makacs fejjel nem engedem pénzzé tenni a Zsolnay készletet, bizonygatom, hogy a nagyanyám nekem ígérte.

Nagyon bejött nekem a Duna téma és a terápiás gyaloglás, el is jutok Kalocsára. Éppen kint megyek az ártérben két nyárfasor között. Icát olyan valóságosan látom magam előtt a szürkületben, biztosan a fehér fürdőköpenye miatt, mint a dédapámat, aki nyolcvan évvel ezelőtt szekéren hozatta ki családját vasárnapi ebédre ide a Csajda Csárdába. Addig meg sem mozdult, amíg három tányér halászlevet együltében meg nem evett. Akkor sétált egyet dédanyámmal a Dunaparton, talán éppen itt a gesztenyefák között, majd visszaült még két tányér körömpörköltet megenni, amíg felesége a lányokkal a cukros paprikás rétest elcsipegették. Közben a metszett poharakból finom sörrel koccintottak.

Unokái, az Urbán-lányok is, folytatták a vasárnapi sörözős hagyományt. Néha-néha visszatartotta őket, hogy vajon ki látja, amikor egykori két úrilány sörözik a buszfordulóban vagy a Tanácsháza büféjében, Bizony, addigra már kitágultak a sörmérés és az italozás diszkrét szabályai.

A régi családi történetek a szív ezernyi redőjén át elmosódott képekben törnek rám. Ma lassan haladok, mint galériában a festmények nézegetői. Legszívesebben minden útmenti fehér oszlop előtt megállnék. Fáradt vagyok, mégis szeretném folytatni a megkezdett utat. Hetedik napja vonszolom magam a hátizsákom alatt. Pesten még könnyű volt. Az előszobai főpróbán meg sem éreztem. Még jó, hogy az Ica férjének a horgász ásója ellen tudtam tiltakozni, mondván gilisztákat nem tervezek eső után gyűjteni, és a vécézést is inkább bokorban intézem, mint kiásott latrinában. Odaadták volna a faház kulcsát is. Szerencsére nem fogadtam el. Mit is csinálnék vele, ha a lábam nem bírt nyugodni és már kedden útnak indultam Bács-Kiskunba?

Másnap reggel nehezen nyitom ki a szememet, szúr és csíp. Mégiscsak el kellett volna hozni a cseppeket. Fölöttem a sátor kárpitján a nap homályos foltját látom. A földöntúli narancsos színben igazi virágoskertben ülök. Takaróm szélén a lyukas zokni valójában egy napozó gyík, cipőfűzőm giliszta, melltartóm tubarózsa, trikóm pázsit, rajta a hajgumi egy kövér porcsin.

Kismotor zúg, közeledik, végül megáll. Lassan magamhoz térek, kinézek a sátor ablakán. A miskei halastavakhoz érkezik egy horgász. A partra telepszik, csendben ül, nincs más teendő, mint várni a halakat.

És mi? Mire várunk? Meddig zsörtölődünk? Ideje van gyógyulni és összeforrni újra. - azonnal írom a kis költeményt Dr Telkinek sms-ben. Vicces kedvemben vagyok, ezért Dr Telkiné néven írom alá magam, pedig annak idején dafke nem vettem fel a férjem nevét.

Ebédidőre Hajós Pincefaluba érek. Megéheztem, keresem a Judit Panziót, gyerekkoromban szüleim itt vették a pacalt. Útközben az egyik pinceajtó tárva-nyitva. Mintha magamat látnám, állok az ajtóban és nézem a gyalogos utazót, aki szintén én vagyok. Kérdezem, hogy minden megvan-e? Felelek neki, azaz magamnak, hogy köszönöm, van minden, csak kellene egy kis önbizalom, csöppnyi erő és némi kitartás a hátralévő évekre. Bólintok magamnak és bizalommal mondom, hogy meglesz. Érzem belül a szívemben, hogy végre kiszellőztettem magam, ideje hazamenni.

Piacos ül az útkereszteződésben. Ebéd után tőle veszek zoknit, mert az enyém valahol Dömsöd környékén kilyukadt. A cipő dörzsöli a nagylábujjamat, az arany lakkot is lekoptatta.