Új pályázat a Szófán

Nekünk 1990 több fontos esemény éve. Most augusztus elején épphogy beköltöztünk az új családi házunkba, várjuk nyaralni a német barátainkat, lesz egy lakodalmunk és ősszel születik a harmadik gyermekünk, aki most 7 hónapos pocaklakó. Van két kislányunk és Márk, akinek a férjem és a gyermekeim apja "funkciót" kellene betöltenie a gyakorlatban. Egy ismerőssel beszélgetek és mondja, hogy két hétre foglaltak szállást Rovinjban, de csak egy hetet tudnak ott lenni, átadnák a másik hetet, ha gondoljuk elmehetnénk! Idén nem tervezünk nyaralást, van a pénznek helye, de belerakta a bogarat a fülembe és titkon taglalom a lehetőségeket. Hosszú hétvége jön, készülünk 20-ára Szt. István ünnepére. Előre bevásárolok, mert csak a munkanapokon van bolt. Bele vagyunk nyugodva, hogy nem megyünk távolabb. Kitaláljuk, hogy holnap ne itthon üljünk, elmegyünk hajókázni a Tiszán Csongrádig. Beülünk az autóba. Igen, én is! Merthát szegénybe eddig bele nem ültem, már csak azért sem! Rejtélyes a történet. Az anyósomék adták nekünk nagyvonalúan ezt a világoskék, újféle, kormányváltós kis masinát, na jó, Trabantot. "Jól van az nekik" címszóval, és persze papíron nem volt a miénk. Az egyik, senki nem kérdezte tőlünk, hogy mi mit szeretnénk, a másik, hogy különböző sztorikat találtak ki. Egyszer, hogy nyerték a nyeremény betétkönyvön, másszor pedig olcsón vették kéz alól, harmadik verzió, újonnan vették?! Ezt a féle hozzánk állásukat sehogy nem tudom elfogadni. Amúgy is viccesnek tartom ezeket a szappantartókat. Rövid ideje, hogy nincs autónk, az öreg zsiguli felmondta a szolgálatot. A kis kék libakergetőt Márk hajtja nap mint nap itt a faluban. A garázsfelhajtónál kész vannak a kapu pillérek, de a kapuk még nincsenek rajta, ha így haladunk, nem is lesz mire rakni. Pár hét alatt jobbról és balról is többszörösen behorpadva, megkarcolva az oldala a trabinak, mert Márk bekanyarodáskor állandóan nekimegy a pilléreken lévő kiálló vasaknak. A lökhárító sem ép már. Mit ad ég az egyik nap, benne hagyta a slusszkulcsot és lenyomta a zárakat. Bent ragadt a kulcs. Márk rettenetesen találékony ember és könnyedén csinált spajszervassal az ajtóra egy 7-8 cm-es lyukat. Most már a barna farost lemez is virít a világoskék festés alól, a belsőtér pedig szellős lett. Egyre szebb a kicsike, már komolyan kezdem sajnálni. A kulcs kikerült. Visszatérve a tiszai hajózáshoz, megyünk megvesszük előre a jegyeket. Meleg nyári délután van. Márk vezet, bent járunk már Kecskéstelepen. Felhozom neki, hogy - veszünk jegyeket, költünk kirándulás közben erre-arra, kicsit megtoldanánk azt a pénzt és akkor eltudnánk menni a tengerhez! Lassít, filózik, pöfög a motor, döcögünk, alig van forgalom. Visszakérdez - menjünk oda? - Jön a többi kérdés - honnan lesz dinárunk vagy német márkánk, amit beválthatnánk, mit viszünk enni? - Válaszolok - a szomszédasszonynak van márkája, biztos ad el, anyáéknál van sonka, kolbász, krumpli, befőtt a spájzban, van kemping gázfőzőnk és amit találunk még. Vissza is fordulunk. A kislányokat nem tudom anya elvállalná-e, ha itthon maradnának? Visszaérünk a nagy tervvel, anya igent mond a pesztrálkodásra, de úgy vagyok vele, hogy amíg összepakolok, addig eldöntöm, hogy visszük-e őket? Intézkedem, a szomszédasszonytól lett márka. Tesóm lelkesen jönne velünk, de lemond róla, ahogy felmerül a hátsó ablakban alvás lehetősége végszükségben. Összeszedelődzködünk anyáéknál, aztán megyünk hozzánk mindannyian.

Pakolás közben arra jutok, hogy van egy címünk, van 3-4 ismertető hely, de ezenkívül semmi más, és az ismerősök már nem lesznek ott mire mi megyünk. Jobb lesz, ha maradnak a lányok, nem tervezünk 5 napnál többet távol lenni. Még sosem hagytuk el magunktól őket. Takarót, nagypárnát is rakok a trabiba. Éjfélre útra készen vagyunk, ki így, ki úgy, mert Márk tök részegre itta magát, biztos örömében. Más, kisebb probléma akadt, mégpedig az hogy én még nem vezettem trabantot. Na jó, rajtam ez nem fog ki, úgy gondoltam, mire a határhoz érünk Szegedről Letenyéig addigra csak belejövök, éjszaka amúgy sincs nagy forgalom. Papír térképeink vannak, azon jól kiismerem magam. A tengerparti nyaralás néhány éves odázgatás és mindig valamilyen kifogás miatt eddig elmaradt, de most úgy néz ki, hogy teljesül ez a régi vágyam. Ami igaz, az igaz a körülményeket nem így képzeltem el. Kikísér bennünket anyukám a lányokkal és öcsémmel, nagy búcsúzkodás a verandán és néznek bennünket, ahogy felpakolva a nagy kaland elé nézve elindulunk. Beülök a nagy hassal a kormányhoz, Márk bambán belelottyad az anyós ülésbe. Felőlem letekerem az ablakot, hogy tudjak integetni. A lejtős garázsbejárónkon tolattam volna kifelé, de mindjárt az első próbálkozásnál lefulladt a trabi. Nevetünk mindannyian. Újra indítom, kövér gázt adok, füstöl mint az állat, csérog a motor az éjszaka kellős közepén, aztán mire kiállok a macskaköves útra, még kétszer fulladt le a kocsi. Márknak csak kókadozik össze-vissza a feje, ahogy rángat az autó. Összenézünk a többiekkel, úgy röhögünk, ők fent a lépcsőről én a kocsiból. Integetünk és végre megindulunk. Márk gyorsan be is alszik. Ismerős az út, Baján rokonok laknak és a Balcsira is gyakran jártunk erre. Aztán valahol Tolna megye dombjai között járunk már jó ideje, erdők mellett, semmi település nincs, de tábla sem. Jó helyen járhatok? Korom sötét sehol egy lélek, félreállok és a reflektornál megnézem a térképet. Arra gondolok itt a semmi közepén - még jó, hogy itt nem élnek medvék! Úgy tűnik jó az irány. Folytatjuk utunkat, reggelre érünk a határhoz, Márk is felkel. Bemegyünk wc-re egy kocsmába és utána ő átveszi a kormányt. Átérünk a határon. Nem megyünk gyorsan, de tényleg normálisan trabizunk. Egyszercsak megállítanak a rendőrök. Azt állítják, hogy túlléptük a sebességet. Ez most tényleg nem igaz! Szeretik szivatni a magyarokat, hallottunk róla. Kérik az útleveleket és 20 márkát büntetésként. Mondom, -nincs annyi pénzünk, menteném a menthetőt. - Akkor nem kapják vissza az útlevelet,- mondja az egyik. Kénytelenek vagyunk fizetni. Lelombozódva folytatjuk utunkat. A főút nem valami príma, jobbról-balról csemegekukorica föld szegélyezi, megállunk, hogy szedjünk egy szatyorral. Településeken megyünk keresztül és csak ámulok és bámulok, hogy milyen szép a táj és mennyi emeletes ház van erre, legelők, fenyvesek szinte mint Németországban. Több háznál látom füstöl a parázs, forog a pecsenyebárány a nyárson. Hortenzia bokrok, magasra púpolt farakások, fából épült csűrök szinte mindenhol. Szerpentinek, alagutak ejtenek ámulatba a Dinári-hegység magas lejtőin, alig bír felkapaszkodni a trabi, mindenki megelőz bennünket, aztán átérve a másik oldalára már a levegő is más. Délebbre érve fehér és a világosbarna minden árnyalatában mészkősziklák nyúlnak ki a zöldből, egyre párásabb a levegő. Gyönyörű időnk van, elérjük az Isztriai-félszigetet, szinte szárnyaim vannak az örömtől. Egyre közelebb érve a tengerhez a vöröses, kődarabos földeken vastag, kacskaringós törzsű olivafa ültetvények mellett jövünk. Van, ahol a kecskék az olivafa hegyén legelnek és van amelyik lentről gebeszkedik fölfelé, hogy elérje az ágakat. Most látok életemben először öregzöld levelű mandarin és narancs fákat. Jó délutánra érünk Rovinjba. Ahogy beérünk a város szélére nem kell sokáig keresnünk a főút melletti kempinget. Leparkolunk és látom az azúrkék tengert, a víz itt-ott felcsapódik a sziklának verődve. Alig várom, hogy megérintsem és ott ülhessek akár órákig is! Körbejárunk a szállásunk miatt, hogy biztos jó helyen vagyunk-e? Itt az irányadó másik két kemping és a nudista strand is, ahogy leírták nekünk. Több kemping nincs ebben a körzetben. Sajnos érdeklődésünkre letagadják az ismerősök szállását, hiába mondok bármit a recepciósnak. A többi helyen is rákérdezek, biztos, ami biztos, de sehol semmi, még szabad hely sincs sehol. Felmérjük a terepet, nem megyünk tovább, alszunk a trabiban, mások is állnak itt kocsikkal és úgy tűnik maradnak is éjszakára. Mellettünk van a szabadstrand, tusoló és wc is. Naplementében üldögélünk kicsit a parton fáradtan, laposan pislogó szemekkel, aztán a kocsiban elfektetjük az üléseket aludni, a derekam alatt a nagypárna, így jól vagyok. Az üvegen keresztül nézem a csillagos eget és hazagondolok. Felriadok, kopognak az ablakon. Hajnal van, két rendőr áll felőlem. Lehajtom az ablakot és mondják, - itt nem lehetnek, menjenek el! - Jó! - Válaszolok mámorosan. Egy jó alvás és egy hirtelen ébredés után magunkhoz térünk. A cuccunk egyben van az autóban, azzal nincs gondunk. Elindulunk kifelé a városból és lekanyarodunk egy erdő melletti földútra, letanyázunk és reggelizünk! Elővesszük a 3 kg-os gázfőzőt a serpenyőt a házi füstölt sonkából szeleteket vágunk sütni, pucolok krumplit a kocsi hátuljába dobott raschel zsákból és nagy kerek lapos sültkrumpli lesz, mellé paprika, paradicsom. Komolyan villásreggelink van, az időnkből pedig kitelik a készítése. Eszünk és megyünk vissza a partra, ahonnan jöttünk, már senkinek sem tűnünk fel. Visszanézünk a kempingekbe, de szállást nem kapunk, minden tele van, talán holnaptól lesz, azt ígérik. Nem szeretnénk messzebb, máshova autózni és szép ez a város. Kiagyalom, hogy a rendőrök reggel hatkor jöttek kb. akkor valószínű másnap is jönnek, tehát addigra elmegyünk ismét. Máris fújja Márk a vadonatúj, nagy, átlátszó, neon szivárványos, pohártartós gumimatracot, én szedem a napozós cuccokat és megyünk a vízhez. Sziklás a part, de csodaszép kék és tiszta az Adria vize. Megyek úszok egyet pocakomban a kisfiammal. Próbálok vigyázni a sziklákkal, kicsit hideg a víz, de gyorsan megszokom, lelátok a víz aljára, fekete tengeri sünök bandáznak a kíváncsi makrélák között. A szikla tetején, ahová a hullám hoz néha vizet, tarisznyarákok pihennek, a sirályok nagy hangon követnek a közeli kikötőbe egy helyi halászt. Megyek megnézem mit hozott? Már várják őt a vevői, kipakolja a halakkal és rákokkal teli ládákat, kidob a hajóorra egy tengeri csillagot. Minden pillanatot élvezek és boldog vagyok! Imádom ezt a halszagú, sós tengeri levegőt a vizet a helyi embereket, akik reggel összeülnek! Napozunk, haza gondolok. Délután a trabival pöfögünk a városközpont felé. Egy, talán skandináv család, mindenki szőke a járdáról elkezdenek röhögni rajtunk, de úgy hogy a hasukat fogják és mutatnak felénk feltűnően. Én - marha vicces! - Tegnap egy fiatal banda csinálta ugyanezt. Engem Márk különösebben nem érdekel (megvan rá az okom), most kivételesen magammal törődök, és hogy ez az út nekem mennyire jó! A lágy szél lengette hajókkal teli kikötőt pálmafák szegélyezik. A szűk kis utcácskák a mészkő téglákból kirakott házfalakkal és a zsalugáteres ablakaival árnyékot adnak a nagy melegben, de a még éretlen szőlő és kiwi lugasok is. Mindenfelé virítanak a felfutott ciklámen buganvillea bokrok. Fényesre kopott mészkő járdák, lépcsők az óvárosban, itt épült a dombra Rovinj jelképe a Szent Eufémia-templom. Imádok ide feljönni, hiszen ez a festők utcája, gyönyörködhetek a szebbnél-szebb képekben. Vacsorára grillen sült makrélát és zöldséget eszünk. Harmadik napja a városi sétához ugyanott parkolunk le. Látjuk, hogy tilos parkolni, de tele van a platz más kocsikkal, szabad hely sehol, eddig sem volt semmi gond. Sétálunk a szokásosan. Ez úgy néz ki, hogy én az egyik bazársort járom, nézem mit is vihetnék az otthoniaknak, Márk valahol máshol kullog, tehát külön. Szállás még mindig nincs. Kezd alkonyodni, megyek vissza a trabihoz és látom Márk áll a trabi helyén, a trabi sehol. Kérdezem - mi van? - Erre ő, - nincs itt a kocsi! - Látom, de már biztos vagyok benne, hogy elvitték. Kérdezünk egy rendőrt, - hol az autónk és ilyenkor mi a teendő? - Mondja - szerinte elvitték, mutat jobbra 2 km, de már el is ment. Kérdezek másvalakit, balra mutat és mondja 2 km. Sem az angolt sem a németet nem beszélik erre. Ami biztos 2 km, de merre? A gondolataim pörögnek, mivel jutunk oda busszal, taxival? Jézusom, ez tuti sokba fog kerülni! Egyre lentebb jár a Nap és kezd hűvösödni, még egy próbát teszek. Éppen a robogójára ül egy bácsika és kérdezem. Int hirtelen és mutatja Márknak gyorsan ugorjon fel a háta mögé, már el is inaltak, úgy dobom oda Márknak a kis válltáskámat, abban a pénz és a papírjaink, kiabálok neki, - vigyázz a pénzre! - Már 1 óra biztos eltelt, amióta állok és várok itt, ahol elváltunk. Még nincs teljesen sötét. Egy rövid póló van rajtam, alatta egyrészes fürdőruha és saru a lábbelim. A trabantban a ruháink, fekhelyünk, kajánk meg minden. Remélem nem rabolja ki Márkot, aki elvitte! El sem tudom képzelni, hogy ebből, hogy fog kijönni? A horizont egyre sötétebb lilára vált, az égen egy felhő sincs. Mellettem a város főútja kígyózó, kivilágított kocsisorral, csak jöttek-mentek az autók, én meg fürkészem, hogy felbukkan-e a kis kék trabi. Az idő telik. Kezdek fázni, szinte egy szál semmibe és teljesen üres kézzel állok és várok. Folyamatosan azon jár az agyam, hogy elengedik-e a trabit vagy mi lesz? Besötétedett. Itt egy iroda, világítanak, nyitva az ajtó, néha kijönnek elé cigarettázni. Azon gondolkodom, hogy ha nem bírom tovább akkor bekéredzkedem a wc-re. Nézem a kocsisort, zastavák, yugok, ficók a külföldi autók között, de nem látom a "Kiskéket". Aztán mégis! - Jönnek! Istenem! - Örvendezek magamban kissé hangosan. Látom a Kiskéket a kocsisorban! Alig várom, hogy megtudjam ez mibe került és mi tartott eddig? Három órán át álltam és vártam. Meséli Márk, - a telephelyen egy nő és egy férfi mondták mennyit fizessek és mehetünk, mondtam nincs pénz nálam és a feleségem is várandósan vár az utcán, ott hagytak, rám sem hederítettek, fél óra múlva visszajöttek és újra ugyanazt elmondták, mint előtte és én is.- Folytatja Márk, - megint mondtam, hogy nem tudok fizetni, mondták és mutatták, hogy őket nem érdekli, akkor ússzak haza, ezt még vagy kétszer ismételték, nagy szünetekkel, ezután mutatom nekik a csomagtartóban a kemping gázpalackot a főzőt, az új matracot, hogy ezt tudom adni, elkezdtek sutyorogni és mondták, hogy így jó lesz! Így hozhattam el a trabit. - Örömünkre visszakerült és megmaradt a pénzünk is. Nevetünk utólag a sonka és egyéb a csomagtartóban, mit gondolhattak? A villás reggeliknek viszont vége! A nagy izgalom után megyünk aludni a partra. Beágyazom a Kiskéket, bőven fent járnak már a csillagok, haza gondolok. Reggel szendvicset eszünk. Ma nem napozunk, mert már jól felpirultunk.Gyalog indulunk a városba, hogy sétáljunk egyet a sziporkázó délelőtti fényekben, nem marad le egyikőnk sem. Leülünk egy kávéra és sütire a fellocsolt teraszok egyikében. Megemlítem, hogy - ne menjünk inkább haza? - Márk is visszakérdez, - menjünk? - Mondom - igen! - Visszasétálunk, beülünk a trabiba és haza indulunk feltöltődve és elégedetten. Úgy félúton hazafelé, két másik magyar trabant csatlakozott hozzánk. Jól látok? Ez hihetetlen, de jó! A pihenőnél kiderült, együtt voltak Olaszországban! Hosszan jöttünk hármasban a kis járgányokkal, majd szétváltak útjaink. Ezután még valameddig maradt nálunk a Kiskék, de nem sokáig.