Új pályázat a Szófán

Szerettem utazni. Ausztrália és az Antartktisz kivételével minden kontinensen jártam. Mégis miért egy karnyújtásnyira lévő utat dobott fel a szürkeállományom elsőként, ki tudja.

A dimbes-dombos Szilágyságban, Bukovina útjain

Holt költők, élő papok és apácák nyomában terveztük meg előre az utunkat a könyvtárosokkal mi sportkörösök. Ugyanolyan hosszú forró nyár volt, mint az idei, amikor a járvány miatt a Petőfi SC tönkrement és feloszlott. Az Észak-Erdély Bukovina körút kezdetén a Szilágyság kacskaringós gyengén megépített vagy helyenként ki sem épült útjain haladva idegenvezetőnk jóvoltából felrázkódtak bennünk Ady sorai:

„Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezer évet.”

Az úton ráhangolódásképpen a buszban meghallgattuk a volt színészkirály Latinovics Zoltán tolmácsolásában a holt költő verseit, amely versek még ma is szemérmetlenül élnek, gyalázatosan felkavaróak, máig hatnak. A könyvtárosok magukról megfeledkezve sóhajtoztak, néhányan a szemüvegüket kezdték pucolni.

Szilágyságot azonnal a szívembe zártam. Olyan volt, mint egy játékos kölyökkutya, amelyik hol a hátát hol a hasát mutatja, szeretnivaló. Tehenek legelésztek a domboldalon, ügyesen egyensúlyozva lomha testüket a rézsün. Olykor egy-egy megunta a legelészést, hazaindult az úton estefelé teli tőgyét ringatva.
Utunk kezdetén ellátogattunk Szilágysomlyóra, ahol idegenvezetőnk által csak „tanár úrnak” titulált helybéli tanár egy református templomba invitált minket és elbeszélte a templom történetét. Utána a somlyai báthoriak várának megmaradt romjaihoz vezetett, ami nem volt egy egyszerű feladat. Nem volt jól kitáblázva, hogy itt egy műemlék épület található. A homlokzat viszonylag épen maradt, a többit azonban már kikezdte az enyészet.

Bukovinában a világörökség részét képező kolostorok közül hármat tekintettünk meg. A Moldovita kolostorban helybéli rangidős román apáca fogadott minket, és művészettörténeti előadást tartott a kolostorról. A látvány lenyűgöző volt. Etelka fordított, mi rámeredtünk a pazarul festett kolostorra, és mindenki elmélyülten figyelt. A kolostort őskert vette körül, az apácák nem gondozták, csak a rózsalugasokat, de mindez csak az ódon hangulatot fokozta. A tetőszerkezet körül fecskék vijjogtak, majd megpihenvén csiviteltek. A vijjogás és a csivitelés egy időben harsogott, rózsák bódító illatot árasztottak, a falakról a biblia történései meredtek ránk. Mintha időutazással több száz évet repültem volna a múltba. Egy apáca jött felém feketében, már-már összezárt kézzel és főhajtással köszöntöttem, mikor észrevettem, egy hatalmas feliratos szatyrot tart a kezében. . Rám köszönt isten áldásával - binecuvântarea lui Dumnezeu
A varázs megtört, visszarepített a szatyor a jelenbe, és az időutazástól csak bámultam magam elé szélütötten, mint a kolozsvári bolond Lulu vagy a budapesti füttyös és nem is bántam, hogy a kolostor másik oldalának a faláról a közben eltelt évszázadok a bibliai jelenetek egy részét letörölték.
Visszatérve a Szilágyságba a máramarosi látnivalók után Koltón, a Teleki kastélyban jártunk, ahol Petőfi Sándor a mézesheteit töltötte. A kastély teraszáról elénk tárult a virágos völgy és a távoli hegycsúcs, amely megihlette Petőfit:

"Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldell a nyárfa az ablak előtt"

Szatmárnémetiben a Szatmári római katolikus püspökség épületében egy féri nézett ki az emeleti csukott ablakon, meglátva a kapu előtt tanácstalanul ácsorgó csoportunkat, kitárta az ablakszárnyakat, és meghallván a magyar szót: - Nincs nyitva, talán valami közbe jött. - széttárta a karját, és megszólalt ízes magyarsággal:

– Hát hogyne lenne nyitva az az ajtó, ha ilyen sokan szeretnének bejönni rajta - kiáltotta, majd leszaladt és kitárta nekünk.

Barátságosan kezet rázott a legközelebb állókkal, felkísért a látni valókig és ekkor derült ki, maga a püspök úr szaladt le fogadásunkra. Nem látszott rajta az egyházi rangja, jóvágású, inges, mellényes fürge, fiatal férfi volt. Rábízta a csoportot a gondnokra, aki bemutatta a székesegyházat és elmondta az elmondandókat.
Ákoson már nehézkesen kászálódtunk le a buszról. Beléptünk a hatalmas 13. századi monostortemplomba. Dohszag kanálnyi tömjénfüsttel megbolondítva, hideg kongó csend, harminc emberlábnyi csoszogással lazítva. A könyv szerelmesei még bemenni is fegyelmezetten tudtak. A padokba préselődve vártunk a tiszteletes úrra. Ismét egy idősebb egyházi méltóságra számítottunk, de egy bajszos, fehér pólós farmeres fiatalember perdült a padsorok elé. A helyi plébános. Ady sorai jutottak eszembe:
„Kunfajta nagy szemű legény volt,
Kínzottja sok sok méla vágynak.”
A református lelkészt Ady legényével szemben vélhetőleg csak egyfajta vágy kínozhatta, a templom felújításának a vágya. A templom dicső múltjának bemutatása után rátért a siralmas jelenre. A könyvtárosok forgatták körbe a fejüket, mint a gatyáskuvikok (Aegolius funereus). és a macskabaglyok (Strix aluco). Bizony ráférne a szent helyre egy kis törődés.
Panaszkodott a kunfajtája. A pénzt a felújításra már össze is gyűjtötte a hitközösség, de az uniós csatlakozást követően már nem lehet csak úgy a helybéli Bélák segítségével a vakolatot megerősíteni és a templomot kimeszelni. „A” kategóriás műemlékké nyilvánították, a felújítást csak szakemberek végezhetik. A forrás előteremtésére viszont nincs keret indokkal hajtják el őket év mint év.
Hazafelé még meglátogattuk Ady Endre szülőházát Érmindszenten, amely település ma a költő nevét viseli. Ady a legkedvesebb költőim egyike, mit sem von le értékéből, hogy igencsak szerény körülmények közé született. A Séta bölcsőhelyem körül című versében ír szülőfalujáról:

"Ez itt falu, az én falum.
Innen jöttem és ide térek."

A határt átlépve a busz hamarosan rátért az M3 autópályára, eltűntek a dimbek-dombok, a táj büszkén kiegyenesedett. Petőfi sorai futottak át az agyamon:

"Lenn az Alföld tengersík vidékin,
ott vagyok honn, ott az én világom"

Bámultam a végtelen rónákat, és elhatároztam hazatérésünk után kiveszem a könyvtárból Gárdonyitól a Tündérkert című regényt. Mindig utólag olvasok szépirodalmat a helyről ahol jártam. Szerbiai utazásom után elolvastam Ivo Andrictól a Híd a Drinán című művet, ami segített a szarajevói konfliktusunk megértésében. A buszban élénk fészkelődés és haza telefonálások kezdődtek, tudattuk mikorra érkezünk. Az út sima volt, az országúton végig a busz a négy keréken sebesen surrogott és az élményektől eltelve Petőfivel ellentétben nem választottunk magunknak csillagot. Ugyan olyan hosszú, forró nyár volt, mint az idei, mikor a Petőfi SC feloszlott.