Új pályázat a Szófán

11:30-kor érkezünk Rigába, a reptéren Klucis vár, tarkóján lőtt sebbel. Mióta a szovjethatalom kivégezte, visszavonult a művészeti életből, de az idegenvezetést néha még el szokta vállalni. Ismeri Rigát, jó száz éve itt kezdte a tanulmányait. Ha nem halt volna meg a tarkólövéstől, már akkor is halott lenne. Az angolja tűrhető. Busszal megyünk a szállásra, Klucis szemben ül velünk, végig mutogat, magyaráz. Nem sokat jegyzek meg. Fekete haját nézem, ami szinte visszaveri a napfényt. Edit rámosolyog, én meg Editre.

Második emelet, lift nincs. A félemelet miatt harmadiknak tűnik. Egy lépcsőfok mozog, Edit megcsúszik. A maradék lépcsőfokokat rám támaszkodva teszi meg, féllábon ugrálva. A lakásban azzal kezdjük, hogy felpolcoljuk a lábát. Nem fáj, mondja, de amint megmozdítja, felszisszen. Hívjunk orvost? Nem kell, menjetek nyugodtan, elleszek.

Végig a főutcán, a Brīvības végéig, a Szabadság szoborig. Klucis azt mondja, a Szabadság szobrot utazási irodának nevezték a szovjet időkben. Aki megkoszorúzta, annak egyenes volt az útja Szibériába. A három csillag, mutat a szoborra, Lettország három tájegységét szimbolizálja. Mintha a Wikipédiából olvasná. Kérdezem tőle, nem fáj-e a sebe. Klucis legyint, már rég nem törődik vele.
Az Okupācijas múzeumhoz visz. Fotók, diagramok. Így gyilkolták le a baltikumi zsidókat, és egy ábrára mutat. Még mielőtt ideértek a nácik, páran elkezdték önszorgalomból. Ebből a képből itt, mutat egy koszlott fotográfiára, anno csináltam egy montázst, de a cenzúra visszadobta. Azt mondták, túlteng bennem a játékosság.

A múzeum előtt Klucis cigarettára gyújt. Cirillbetűs, erős illatú dohány. Én is előveszem a Marlborómat, leülünk a múzeum lépcsőjére, fújjuk a füstöt. Nézi az öngyújtót, miközben tenyerében méregeti a súlyát. Ezt még az NKVD-s tiszttől kaptam. Az utolsó nap elszívtunk egy-egy szál Zvezdát, mondhatni, mint barátok, vagy mint jó ismerősök. Mint te meg én most. Aztán hátra kötötte a kezemet, és fejbelőtt.
Mi volt a vád?
Klucis keserűen mosolyog. Miféle vád? Még egy szippantás, letüdőzi. A szél felerősödik, elő kell vennem a kabátot a hátizsákomból, pedig előbb még kifejezetten meleg volt. Elmegyünk pár borostyánárus standja előtt. Vennem kéne Editnek egy fülbevalót vagy valamit. Felhívom, miközben válogatok, hogy vagy. Szarul. Veszek neki egy nyakláncot.
Klucis apró ortodox templomba vezet, keresztelőt tartanak, a nőkön kendő, a hívek földig hajlanak. Lábujjhegyen nézem a ceremóniát az utolsó sorból. A pópa oroszul beszél, néha a hívek kórusa felel. Fülelek, és mintha kihallanék belőle néhány szót. Jézus, ámen, meg azt, igen, azt is, hogy Sztálin. Klucisra nézek, azzal a mi a fasz van nézéssel. Bólogat. A kisbaba neve Josip Sztálin lesz.
A hívek lassan hazamennek, nyugodtan körbesétálhatok. Minden arany. Fényképezni tilos. Elsütök két képet. A templomszolga azonnal kiszúr, félrehív, rossz angolsággal mondja, hogy tilos, mutatja a piktogramot, mint egy idiótának. Klucis meg alig tudja visszatartani a nevetését.
A lépcső mellett kolduló babuska Klucis után szól. Kto tam?
Szto gramm, mondja, és húzza a kabátom ujját, hogy menjünk gyorsabban, ma még be akar rúgni.

Második nap, KGB-ház. Edit lába nem javul, még semmit sem látott Rigából. Egész nap a tévé előtt ül, nézi a lett adást, amiből egy szót se ért, aztán átkapcsol valamelyik orosz adóra, és abból sem ért semmit. Messengeren írogatunk, amikor megérkezünk a szürke épülethez, a Brīvības sarkára. A pincénél kezdjük, a celláknál, ahová összezsúfolták a foglyokat. A gyanúsítottakat éjjel óránként felébresztették, két tiszt felcibálta őket a hatodikra, fel a lépcsőn, ahol aztán kihallgatták őket. Klucis a fejét csóválja. Évekig dolgoztam nekik, rengeteg propagandát gyártottam. Nem csak azért, mert felkértek rá, hanem azért is, mert hittem a proletárdiktatúrában. Hittem benne, hogy ez majd valami más lesz. Nem lett más. Majd megmutatom Eisenstein házát, itt van az Elizabetes ielán, kibaszott szép. Rá még golyót se kellett pazarolniuk. Betiltották a filmjét, és annyira felidegesítette magát, hogy szívrohamot kapott. Néha látom erre császkálni. Teljesen megkeseredett. Én meg úgy vagyok vele, hogy, de csak legyint, nem fejezi be a mondatot.

Nézem, ahogy fürdik a tengerben. Túl hideg a víz, én nem megyek be. Megfordul, integet, hahózik. Visszaintek, összehúzom a cipzárt a kabátomon. Jūrmala Beach, ízlelgetem a szót. A horizonton a tenger és az ég nagyon hasonlóak. Rágyújtok, amig várom, nézem a sirályokat, meg hogy csak Klucis van a vízben. A csikket zsebre teszem, itt senki nem szemetel.
Kijön. Csurom víz. Egész jól úszok, mondja, nem úgy, mint egy hulla. Nevet a saját poénján, én meg arra gondolok, ezt biztos elsüti minden alkalommal.
Nyírfák közti ösvény vezet a vonathoz. Klucis az Erdei testvérekről magyaráz. Bevették magukat a vadonba, mondja, és innen harcoltak a szovjetek ellen egészen ötvenháromig vagy ötvenhatig.
És te mit szóltál ehhez?
Nekem akkor már mindegy volt.

Estére érünk vissza a lakásba. Vittem Editnek pár szeletet a helyi csokiból, holnap délután indulás haza, azt a kis időt még kibírja. Amikor kettesben maradunk, megjegyzi, hogy Klucis elég jóképű. Azt mondom, van benne valami, de közben majdnem megsértődök. Otthon majd irány a doki, lehet, gipsz lesz belőle. Majd a jóképű Klucisod elvisz a rendelőbe. Nem mondom, csak gondolom. Edit végignézi a fényképeket. Szép ez a Lettország. Szomorúan mosolygok. Kérdezem, mit csinált egész nap. Semmit. Borogatta a lábát. Jobb már?

Harmadik nap. A várat tatarozzák, az Elizabetes ielára megyünk, az art nouveau-negyedbe. Eisenstein háza. Szép. Szebb lenne, ha Edit is láthatná.
Várjunk kicsit, mondja Klucis, hátha erre jön Szergej. Szergej? Eisenstein. Cigarettára gyújt, kezét zsebre téve, hosszan fújja ki a füstöt. Én is rágyújtok, némán nézzük, nyílik-e az ajtó. Idősebb turistapár jelenik meg mellettünk, bámulják a homlokzatot meg az emléktáblát. Klucis a füle mögé fésül néhány tincset. Ezt a csávót tartja Edit jó pasinak? Komolyan már. Az arca olyan püffedt, mint egy bébifókának.
Az órámra nézek, meddig várunk, kérdezem, négykor indul a gépünk. Ebben a pillanatban nyílik a kapu, odanézünk, de Eisenstein helyett két tizenéves jön ki. Klucis elnyomja a cigarettát, menjünk.

Lesétálunk az Arsenalhoz. A múzeumban Klucis mintha hazaérkezett volna. Kiállítás a képeiből. Egész csomó kollázs és montázs, rajzok, vázlatok, plakátok, lelkesen magyaráz. A központi figura legtöbbször Lenin vagy Sztálin, néha Marx vagy egy munkás. Cirillbetűs feliratok, amiket nem tudok elolvasni. Így is minden érthető. Olyasmi propagandaszövegeket képzelek el, mint a párttal, a néppel. Klucis egy fekete-fehér kollázsra mutat. Erre azt írtam, nyaljátok ki. Nem ment át a cenzúrán.
Alkotások két hatalmas termen keresztül. Mindegyikhez van valami sztorija, hozzáfűzni valója. Ezt ezerkilencszázhuszonnyolcban csináltam megrendelésre, az ürge két libát adott cserébe. Összeszarták a dolgozószobámat. Ezt ezerkilencszázharmincötben. Ez egy amerikai úszó. Sportújságból vágtam ki, senki nem kérdezte, szovjet-e. Valahogy egyértelmű volt.
Hirtelen megáll, felém fordul. Itt én elköszönök. Nem kísérsz ki a reptérre? A fejét rázza. Kettőkor randim van Marijával. Látja, milyen képet vágok. Marija Leiko, három héttel előttem végezték ki, elég jó nő. Azelőtt némafilmekben játszott. Akkor egy kalappal. A zsebembe nyúlok, valamit szeretnék adni neki, cserébe az idegenvezetésért, de nem tudom, mit.
Hazafelé beugrok a tourinformhoz, hogy lehet itt taxit hívni? A sofőr barna képű, göndör. Segít beszállni Editnek, felváltva szidja az időjárást és a kormányt. Erős orosz akcentus, mi meg csak bólogatunk. Még összeszed pár eurót, mondja, aztán visszamegy Krasznodarba, ahonnan a családja származik. Anno a dédszülei húsz rubelt és egy fenyegetést kaptak, hogy Rigába költözzenek. Otthagyták a házat, itt kaptak másikat. A helyükre beloruszokat költöztettek.