Új pályázat a Szófán

Fehér csenddel beburkolózva ballagtam. Szürke emberek jöttek velem szemben. Az arcukat néztem, a tükröt, amiben most megmerítkeznék. Zsigeremig hatolt egy felbukkanó kép, egy madárról, aki színes pávatollakra vágyik. Kristálytisztán láttam őt, és éreztem, hogy kétségbeesve keres valamit.
Vonszoltam magam. Lelkem utolsó, pislákoló fénycsóváját húztam magam után. A „Minden mindegy-sivatagában” reményvesztetten bolyongtam. Egy korty életvízre szomjaztam. Egy utolsó cseppre, ami erőt ad. A Fáradtság és az Erőtlenség szegődött mellém az úton. Régóta ismertem őket.
Mi hárman még hittünk abban, hogy a „Bármi lehetséges” egy létező oázis ebben a forró, száraz és kietlen sivatagban.
Könnytelen, száraz szememen keresztül elképzeltem a homokdűnéken túli életet, ahol még van tiszta, hűsítő, életet adó víz.
Hosszú ideje bolyongtunk. Sok délibáb keresztezte közös vándorlásunkat.
Helyek, amelyek bódító illatfelhőt árasztva magukhoz édesgettek, mint a légypapír a legyeket. Emberek, akik az első gyengéd érintésnél darabjaikra hullottak, és a homoktengerbe vesztek. Tárgyak, amelyek körvonalai a feledés homályába merültek.

Fáradtság és Erőtlenség kéz a kézben jártak mellettem. Néha közelebb jöttek hozzám, én pedig eggyé váltam velük. Úgy éreztem, közösen elviselhetőbb a bennem dúló érzelmek homokvihara. Kiszáradt kutak, elfonnyadt virágszirmok, elpusztult érzések, elhagyott otthonok mellett haladtunk.
A reményvesztettség talaján imbolyogtunk.
Elvesztettem az egyensúlyomat, és leroskadtam a kiszáradt földre. A por ízét éreztem a számban, semmi mást. Cserepesre száradt ajkaimról sebesen fityegő bőrdarabok lógtak. Testem forró volt, bőröm egy cserzett földre hasonlított, ami jó ideje nem kapott már vizet.

-Hogy vagy?-kérdezte egy hang.
Megdörzsöltem a szememet, a perzselő Nap épp bele sütött, és egy gyermeki test körvonalát láttam. Kicsit oldalra fordítottam a fejemet, és akkor láttam meg az arcát. Fényes, tengerkék, hűvös szempár nézett rám. Olyan volt, mintha egy tiszta vízű, hűsítő tengerbe néztem volna. Hullámokat láttam a tekintetében.
-Ki vagy te? Hogy kerültél ide?-kérdeztem tőle suttogva, nagyokat nyelve.
-Hogy vagy?-csak ennyit kérdezett. Ezt ismételgette.
-Te egy délibáb vagy, ugye?-nyögtem ki még, egyre halkabban, és egyre erőtlenebbül.
-Hogy vagy? Hogy vagy? Hogy vagy?
A rövid és egyszerű kérdések csilingeltek körülötte.
Nem értettem ki ő, és azt sem tudtam, hogy mit keres itt, az Isten háta mögött egy gyönyörű, kék szemű, hosszú, szőke hajú kislány, fehér, földig érő ruhában, mezítláb.
Akármit kérdeztem tőle, ő csak kacagott, és ugyanazt kérdezte:” Hogy vagy?”
Meg voltam győződve arról, hogy meghaltam, és a mennyországba kerültem. Feladtam a kérdezősködést. Lefeküdtem a földre, és egy nálam nagyobb erő kezébe helyeztem a sorsomat.
Kutatni kezdtem, mint egy vándor, aki a kiszáradt kútban még egy csepp vizet keres a túlélésért. Lassan emlékképek törtek fel, és bugyogni kezdtek ott lent, a kút mélyén. Fájók, magányosak, szerelmesek, boldogok. Visszataláltak hozzám, mintha mindig is a részeim lettek volna, csak elfelejtődtek.
Sírva, majd kacagva fogadtam őket magamba ismét. Újra éltem velük elfeledettnek hitt életem emlékmorzsáit. Csipegetni kezdtem őket a földről, mint a madár, a mesében. Egyre több morzsát találtam emlékeim földjén. Lassan, nagyon lassan kiszáradt begyem az összes morzsát magába szívta.
Kinyitottam a szemem. Én voltam egyedül, és az ismeretlen kislány.. Ott állt előttem és mosolygott. Szemei óceánként mutatták az utat haragoskéktől, bánatkéken át az élet kékjéig.
A kék ezernyi árnyalatban pompázott.
-Hogy vagy?-kérdezte gyermeki, csilingelő hangjával.
-Még élek.-feleltem alig hallhatóan.
Ebben a pillanatban a kislány eltűnt, és magával vitte eddigi kísérőimet is.
Felvonszoltam magam az utolsó homokdűne tetejére. Lenéztem. Egy tengert láttam fentről. Lemásztam a partjára, és belenéztem a víztükörbe. Színes tollak borítottak. Kékek, lilák, zöldek.
-Hogy vagy?-kérdeztem hangosan, és mosolyogni kezdtem.