Új pályázat a Szófán

A kis srác a vonatablak mellett ült, homlokát nekinyomta a vastag, hűvös üvegnek, s így bámulta a rohanó Alföldet. Szántóföldek, hosszú jegenyesorok, távolba vesző, fénylő utak. Itt-ott remegett a hőségtől, hullámzott a táj.

A kupéban szinte mindenki szendergett a monoton kattogástól, a lehúzott ablak ellenére mozdulatlan levegőtől. Már beszélgetni sem volt kedvük, hiszen az indulástól mostanáig mindent megtárgyaltak: ki hová igyekszik, honnan jön és miért, hányszor volt már úton, van-e családja, s ha van mekkora.

A kis srác is elbeszélte már, hogy hová megy. De mindent nem mondott el, például azt sem, hogy apja egyik nap reggel, mielőtt lementek volna a strandra, megkérdezte, hogy mit szólna egy kéthetes utazáshoz. Hová és miért, tette föl a kérdést. Mivel befejezted az általánost, szeptembertől gimnáziumba fogsz járni. Már nem vagy egészen hülyegyerek, ideje lenne megismerned Erdélyt. Nekem van egy jó barátom, ismered, az Attila bácsi, leleveleztük, hogy hétfőn indulsz hozzájuk, s két hétig maradsz. Két fia is van, az egyik pár évvel idősebb nálad, a másik, Gyuri, egy évben és egy napon született veled. Olyan, mint egy távoli testvér. Nem fogsz unatkozni.

Tudta, hogy ha apu már mindent elintézett, semmi értelme nincs az ellenkezésnek. Pedig ő inkább maradt volna a barátaival, hiszen egész évben csak arra várt, hogy a Balatonnál velük bandázhasson. Itt a vonaton azonban már valami vibráló izgalom, kíváncsiság vette birtokába.

Az emberek kezdtek fölélénkülni, elhangzott, hogy közeledik a határ. Mindenki izgett-mozgott, kijárkáltak a WC-re, aztán megjelentek a vámosok is, akik kitöltendő papírokat osztogattak. Van-e elvámolni valója, ha van értékesebb tárgya, mint például karóra, fényképezőgép, akkor írja be márkáját, gyártási számát. A szövegben ott állt a figyelmeztetés, hogy ha a visszaúton valamelyik dolog hiányzik, el kell vele számolni; büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem... stb.

Aztán megjelentek a határőrök. Lassan tevékenykedtek, nem kapkodtak. Elkérték az útleveleket, sokáig nézegették a benne lévő fényképeket és összevetették az utasok arcával. Kérdéseket tettek föl: mi az úti cél, mi az utazás oka. Aztán a vámosok is visszatértek. Néhány bőröndöt levetettek a csomagtartóról, találomra beletúrtak a tartalmukba, kivettek ezt - azt, mintha valami furcsaság lett volna, forgatták, nézegették, majd visszadugták. Az emberek túl előzékenyekké, készségesekké váltak az egyenruhásokkal. A kis srác nem értette, mitől ez a nagy igyekezet, de ő is átvette ezt a tempót. Érezte, hogy itt mindennek rendben kell lennie. Így hát ő is készségesen mutatta meg kis bőröndjét, amiben a vámos nem talált semmi kifogásolni valót. A végén már szinte kedvesen fölszólították őket, hogy alkoholt, cigarettát ne vigyenek át, mert a románok el fogják kobozni, akinél estleg könyv van, azokat még le is szállíthatják, aztán várhatnak az ellenvonatra.

Ez a szó: ellenvonat, elkezdett benne zakatolni. Eszébe jutott, hogy jónéhány könyv van nála. Amit éppen olvasott, három ajándékkönyv a gyerekeknek és Attila bácsinak, plusz még egy, amit a nagyváradi állomáson kell átadnia egy ismeretlen bácsinak, akinek a zakója bal hajtókáján valamilyen jelvény lesz. És még valami: egy konyakos bonbon meggy Bori néninek, Attila bácsi feleségének.

Na, ezektől kissé ideges lett. Az egész kupé feszengett, mondták: mindjárt jönnek a román vámosok, azok nem kukoricáznak, s kezdték a sztorikat mesélni, kitől mit vettek el, kit miért szállítottak le. Így aztán az ellenvonat megint kezdett zakatolni benne. Közben a vonat is meglendült, majd megállt, újra nekilódult. Mondták, átértünk a határon. Ő árgus szemekkel figyelt, hiszen életében először lépte át a határt. A peronon, mindkét oldalon négy-öt méterenként egy-egy géppisztolyos katona állt. Németjuhász kutyák szimatoltak és ugattak idegesen. Háborús filmek jutottak eszébe, ahogy a német katonák állták körül a vonatokat. Az ellenvonat zakatolása egyre szaporábbá vált bent a gyomra környékén. Végignézték a vagonok alját, aztán a kocsikban sok helyen leszerelték a mennyezet burkoló lapjait, kis létrára fölállva zseblámpával bevilágítottak, hogy nincs-e ott valaki megbújva.

Senki nem beszélt. Mindenki feszülten hallgatott. Két román katona tépte föl a tolóajtót, majd megálltak. Legalább egy percig szótlanul fürkészték az arcokat. Az idő nem akart telni. Nem merte elkapni a tekintetét a románról, amikor az belemélyesztette a szemét az övébe. Nem akart zavarba jönni. Majd a román rámutatott: adni papír! Odaadta az útlevelét. Nem az! Vám. Odaadta a kérdőívet, melyen a Pobjeda karórája, meg a Szmena 8 fényképezőgépe volt fölírva. Mutasd! A bal csuklóját jól megnézte, a számlapján tényleg oda volt írva latin betűkkel a Pobjeda márkanév. Majd előbányászta a fényképezőgépet is, arra már rá sem hederített.

Az ellenvonat zakatolása most már brutális volt, azt hitte mások is hallják, érzik. Jól van, eltehet. És máris mások csomagjában turkáltak. Előkerültek pálinkák, szalámik, cigarettásdobozok. Ezeket elkoboz. nem szabad, mondta az egyik és fölragadva a zsákmányt, már vágtáztak a következő kupéba. Az egyik idősebb utas megjegyezte, elmentek, de még senki nem mozdult, csak akkor, mikor a vonat meglódult és felgyorsult. Káromkodva szitkozódtak, de mindenkiben ott bujkált egy kis büszkeség, átbasztam őket, és sorba vették elő a piákat, cigiket, könyveket.

Az ellenvonat hangját már nem hallotta.

Megnyugodott.