Új pályázat a Szófán

Emlékszem a fülledt melegre, ahogy a debreceni OTP-ben vártam a soromra, hogy megvehessem az ötven angol fontomat, amiből egy egész hónapig kell majd kihúznom Skóciában, mert több valutát magyar ember legálisan akkor nem vásárolhatott. Aztán kaptam még húsz fontot Panni öccsétől, mert Panni is utazott, de már visszajött és a pénz nem kellett neki, és valaki más is adott még, így kereken száz fonttal vághattam neki.

Emlékszem a budapesti brit nagykövetségre, a több oldalas, apró betűkkel nyomtatott vízumkérvényre, és arra, hogy ha nincs ott egy angolul jól tudó kedves ügyfél, aki segített kitölteni, akkor talán nem is tudtam volna egyedül megugrani ezt az akadályt. Aztán ezt még meg kellett csinálni az osztrák, a svájci és a francia nagykövetségen is. A német nyelvvel nem volt gond, de ma már fogalmam sincs, hogy vajon hogyan győztem le a franciákat.

Arra viszont emlékszem, hogy még a nemzetközi vonatjegyet, az Interrailt is csak Budapesten lehetett megvenni, személyesen. Meg kellett keresnem az irodát, és ez is micsoda izgalom volt, mert Budapest nagysága, átláthatatlansága, mind a kétmillió lakosa rám nehezedett, és úgy éreztem, agyonnyom a nagyváros. Képzelhető, milyen volt akkor Párizsban és Londonban, amikor mindkettőnek külön-külön annyi lakosa van, mint egész Magyarországnak összesen.

Emlékszem, ahogy felszálltam a vonatra a hátizsákkal, és tudtam, hogy egy egész hónapig utazni fogok, át Európa három országán, aztán át a csatornán, fel végig egész Anglián, mindig felfelé északnak Skóciába, olyan messzire, amennyire csak elérek. Akkor még azzal a tudattal mentem, hogy legközelebb majd csak három év múlva kérhetek újra vízumot, mert közönséges magyar embernek csak háromévente volt engedélyezett ezekbe az elérhetetlen, mesebeli országokba utazni.

Emlékszem, megkérdeztem életem nagy szerelmét, hogy na és neki mit hozzak ajándékba. Pont úgy, mint a mesében a nagy útra induló kereskedő apa, aki megkérdi a lányait, hogy mit hozzon nekik, ha majd megjön. Azt mondta, joghurtos Ritter Sportot vigyek, amiről én persze életemben nem hallottam még, és ettől, ha lehet, csak még szerelmesebb lettem, hogy micsoda egy világfi, lám, milyeneket tud!

Emlékszem, hogy nem volt internet, nem volt semmilyen mobiltelefonom, nemhogy okos, nem volt AirBnB, nem volt Über, és alig tudtam angolul. Ezt pedig szó szerint kell érteni. Még ha össze is tudtam rakni keservesen egy mondatot, hogy mit válaszoltak rá, arról aztán gőzöm sem volt.

Emlékszem, a komphajón rájöttem, hogy mire Londonba érek, már nem fogok időben átjutni Eustonba és lekésem az aznapi utolsó glasgow-i vonatot, az éjszakát valahol az állomáson, vagy nem tudom hol kell töltenem. Viszont utazott a kompon egy kedves ír fiú, aki szintén egy hónapig csavargott, csak ő a Kontinensen, és a szabadsága utolsó napján tartott hazafelé, Londonba, ott dolgozott valami irodában. Tele volt sok szép élménnyel és emlékkel arról, hogy az egy hónap alatt mennyi barátságos, vendégszerető emberrel találkozott, mennyi segítséget kapott. Ezeknek úgy a negyedét, ha értettem. És felajánlotta, hogy megalhatok nála, szívesen segít, hiszen őt is mennyien segítették épp most. Az albérletében a lakótársai meg még amúgy is szabadságon vannak, lesz hely. Mondtam, hogy ez nagyon kedves. Persze, azóta megértettem, hogy ehhez az írsége is hozzájárulhatott, még akkor is, ha tényleg nem akarok általánosítani, de egy ír ember már majdnem olyan, mint egy magyar, és ez itt azonnal látszott.

És, nem, nem erőszakolt meg, nem aprított fel kisbaltával, nem zárt be a pincébe, és nem tartott nyolc éven át fogságban, nem kínzott meg válogatott módon, hanem szépen nyugovóra tértünk, ki-ki a maga szobájában, másnap reggelit csinált nekem és munkába indulás előtt még feltett arra a vonatra, ami egyenesen Eustonba vitt.

Emlékszem, de még mennyire, hogy emlékszem, hogy Glasgow-ba érve nem várt a kedves ismerősöm, akivel előző nyáron az ifjúsági bibliatáborban ismerkedtem meg, és akivel azóta is leveleztem, és akinek írtam, hogy mikor érkezem, melyik nap, melyik vonattal. A vonaton egy ezeréves, öreg zsidó néni ült mellettem, akit teljesen lenyűgözött, hogy én teológiát tanulok, és ezért óhéberül olvasom a Bibliát, és még idézni is tudok belőle. Jó sokat beszélgettünk az úton, és a harmadát sem értettem annak, amit mondott, de elragadó volt a ráncos arcával, ékköves aranygyűrűivel, vastagon rúzsozott szájával, és mohó kíváncsiságával Magyarország és az én életem iránt. Így aztán a tájból csak Hadrianus császár híres falára emlékszem, jól látszott a vonatablakból, és arra, hogy onnantól a dimbes-dombos, lenyűgözően birkarágta füves northumberlandi vidéktől már tényleg kezdődött a varázs, ami a skót tájból meg ezerszeresen áradt.

Emlékszem, amikor öreg barátnőm látta, hogy nem vár senki a pályaudvaron, elkérte Joy telefonszámát, felhívta, szerencsére elérte, és megszervezte, hogy egy óra múlva értem jöjjön. Hamburgert vett nekem, magának vegetáriánust, de aztán elbúcsúzott tőlem. Én meg megvártam Joyt, aki jött is, bepakolt a kocsiba, és kérdezett valamit, arról, hogy de hát miért nem írtam, hogy jövök. Nehezen értettem a kérdést, csak sejtettem, hogy ez lehet, úgyhogy tippelve, tapogatózva feleltem, hogy de írtam. Ettől többet erről nem tudtunk beszélni.

Emlékszem egy hétig voltam náluk, és hogy az első este, amikor leültünk a szigorú skót presbiteriánus családi vacsorához, Joy szüleivel beszélgetni próbáltunk egymással, meséltem, milyen utam volt, és hogy előző éjszaka, én a teológa, a vadidegen ír fiúnál aludtam Londonban. Arra pedig nem hogy emlékszem, de egyenesen sosem fogom elfelejteni, hogy hogy megdermedt a levegő, a villák félúton megálltak a szájak felé tartó útjukon, szó bennszakadt, hang fennakadt, az anyuka feje fölött hatalmas kérdőjelek lebegtek, és láttam, rajta, az jár a fejében, hogy a kommunista teológák erkölcsei bizonyára hírhedten lazák lehetnek. Nincs is ezen, mit csodálkozni! A vasfüggönyön túl már Oroszország kezdődik amúgy is.

Éreztem, hogy most valami megnyugtatót kellene mondani, összeszedtem minden angoltudásomat, és kinyögtem, hogy: He was very polite.

Emlékszem a megkönnyebbült mosolyokra, a nagy fellélegzésre, és arra, hogy ezt az egészet gyorsan elfelejtettük.

Aztán bejártuk Glasgow-t, láttam a Burrel-műkincsgyűjteményt, elvittek Stirlingbe a várhoz, láttam Robert the Bruce híres szobrát, igaz, skót barátaim úgy emlegették, hogy Robbie de Bruce, és ettől úgy érződött, mintha a király régi jó, személyes barátjuk lenne. Bannockburn síkjára, a híres 1314-es csata helyszínére is elmentünk, kirándultunk a Loch Lommondhoz, és én ezeken az utakon képtelen voltam betelni a tájjal. Minden egyes kőből, fából, hangával borított, végtelenül lekopott, ősöreg hegyből, és a sziklás mederben futó patakokból áradt a varázs, a mese a legenda. És én egész idő alatt éreztem, hogy ott, a fák, és a sziklák között, a tengerparton, és a páfrányos erdőkben azok a tündérek, koboldok, manók és törpék élnek, akikről gyerekkoromban olvastam a skót, ír, angol és walesi mesékben. Azokat a meséket szinte kívülről tudtam, számtalanszor elolvastam, de mire Skóciába utaztam, már évek óta nem gondoltam rájuk. És most ott találtam magam egyenesen abban a világban. Ott jártam az erdejükben, a szikláik között, ugyanazt a füvet tapostam, mint ők. És kristálytisztán emlékszem a pillanatra, amikor teljesen világosan megnyílt előttem, hogy milyen a lelke annak a népnek, amely ilyen történeteket regél.

Joy megszervezte, hogy a gyülekezet többi tagjánál is töltsek egy kis időt, ki mennyit tudott vállalni a testvérek közül, akik szintén jártak Magyarországon a bibliatáborban, és akik találkoztak már velem. Így töltöttem két hétvégét Edinburgh-ban a Fringe fesztivál idején. Felfoghatatlan volt, hogy az emberek rezzenéstelen arccal mennek el a láncos orrú, lila hajú punkok mellett, senki nem bámul meg senkit, senki nem fordul meg a legfurább, legvadabb ruházat és frizura láttán sem. Az utcán egyszer szembe jött velem Sherlock Holmes és Dr. Watson, másszor befordult a sarkon a 16. századból egy csapat puritán és valami szórólapot osztogattak. Láttam a vár előtti téren a híres katonai takarodót, amit teljesen érthetetlenül angolul ugyanaz, mint a tetoválás: tattoo. A katonák kegyetlenül fújták a dudát, és masíroztak a lenyűgöző skót szoknyában. A születésnapomat is itt töltöttem, és aznap este hatalmas tűzijáték volt, gyönyörű tűzrózsák robbantak a vár fölött, és úgy gondoltam a skót vendégszeretetre igazán nem panaszkodhatom.

Emlékszem, később felvonatoztam Brorába, a picike halászfaluba, ahonnan néhány mérföldre véget is ér az egész szigetország. Gyakorlatilag a világ végén jártam. Brorában Anne, egy idősebb néni látott vendégül. Halászcsaládból származott, a szülei régi kis házában lakott, olyan közel a tengerhez, hogy nagy vihar idején a hullámok vízzel permetezték az ablakait. Két fiútestvére is ott lakott a faluban, homárhalászatból éltek. Egyik reggel kora hajnalban keltünk, és kivittek magukkal a kis hajójukon összeszedni a homárcsapdákat. Itt aztán végképp leforrázott a skót dialektus megfejthetetlensége, pedig Edinburgh-ban már ott tartottam, hogy a beszélgetések felét megértettem. Nyilván, az ember ne bízza el magát. Azt tudom, hogy szidták Margaret Thatchert, meg hogy az egyik homárcsapdába véletlenül betévedt egy kis cápa, és mutatták, hogy nézzem csak meg, aztán visszadobták a tengerbe. Anne csak annyit kért, hogy cserébe a vendéglátásért főzzek neki valami igazi magyar ételt. Töltött káposztát csináltam, és nagy izgalom volt, mert akkoriban, azon a távoli vidéken majdnem lehetetlennek bizonyult tejfölt szerezni, de végül sikerült.

Emlékszem, visszafelé megálltam Invernessben, ott is van egy szépséges vár, és ez volt az egyetlen hely, ahol nem ismerősöknél laktam, hanem ifjúsági szálláson, végtelenül olcsón, cserébe távozás előtt mindenkinek el kellett végeznie valamilyen házi munkát. Nekem a kezembe nyomtak egy portörlőt, és végig kellett törölgetnem a lépcsők mellett futó vaskos, sötétbarna tölgyfakorlátokat.

Invernessben megvettem Bobby McFerrin The Voice című nagylemezét, a joghurtos Ritter Sport mellé ajándékba.

Emlékszem Dumfriesben a kedves lelkészre, akinél több napot töltöttem, és aki pár évvel később agytumorban meghalt.

Emlékszem, Loughborough-ra és May Martinra a nyugdíjas hölgyre, aki rehabilitációs céllal egy börtönből szabadult férfit vett magához, hogy segítsen neki a ház körüli teendőkkel, és olyan erős hite volt, hogy egy cseppet sem félt tőle. A férfi véletlenül megölt valakit. Emlékszem May két barátnőjére, akik egy hetet töltöttek nála vendégségben, és amíg ott voltam engem is vittek magukkal mindenhová. Velük voltam életemben először Stratford-on-Avonben, megnéztük Shakespeare szülőházát, és Anne Hathaway házát, este pedig a Királyi Shakespeare színházban a Vízkereszt, vagy amit akartok előadását. Gyönyörű ajándék volt ez, még akkor is, ha megint szembesülnöm kellett azzal, hogy hirtelen újra semmit nem értek az angol beszédből, pedig akkor már könnyedén csevegtem mindenkivel. A darab végén a bolond dalától futkosott a hátamon a hideg, azóta is emlékszem a dallamára, és ma már értem minden szavát, hallás után is, nem csak ha olvasom. Emlékszem, hogy este tizenegykor szertartásosan kakaót ittunk.

És végül újra átkompoltam a csatornán, vonatoztam végig Franciaországon, és Svájcba érve egy teljes napom volt Bázelben, de akkor már nagyon fáradt voltam. Bementem a Természetrajzi múzeumba, és csak arra emlékszem, hogy beléptem az egyik terembe, és egy dinoszaurusz hatalmas, életnagyságú csontváza nézett le rám. Aztán találtam valahol egy sarokban egy széket, kimerülten leültem, és többször is arra ébredtem, hogy elaludtam.

Végül hazaértem, kiosztottam az apró ajándékokat, előhívattam a két tekercs színes filmet, amit az úton készítettem. Igen, valóságos filmmel, valóságos fényképezőgéppel készültek, és valóságos fotósboltban kellett őket előhívatni. Több napot vártam, mire megnézhettem, milyenek lettek.

Aztán már jól benne jártunk az őszben, és kaptam egy meggyűrt, elkoszolódott, levelet, vastag, kék tollal nyilakat húzgáltak rá a postások, meg telefirkálták postás titkosírással, és én csak néztem, néztem, mert a saját levelem volt még valamikor a tavasz közepéről, amiben megírtam Joynak, hogy mikor, melyik vonattal érkezem augusztus 2-án a glasgow-i pályaudvarra. A levelet sok bolyongás után visszaküldték hozzám, mert csak Joy nevét írtam rá, de megcímezni elfelejtettem a borítékot.