Bagó Tünde
Gyűjtemények
Azelőtt csak a halállal találkozott Serényfalvi Kiss János. Az élet kizárólag olyan kezdetleges módokon adott jeleket a testének, mint a gyomorkorgás, a szájszáradás és a hascsikarás. A halál színesebb, változatosabb és hangosabb metódusokkal hívta fel magára Serényfalvi Kiss János figyelmét.
Létezése első huszonkilenc évében 221 halált látott maga körül. Gyűjtötte azokat, mint mások a focis kártyákat vagy a matchboxokat. Minden idejét a halállal töltötte. Sorba rendezgette, nézegette, analizálta, újabb és újabb rendszerezési elveket talált ki.
A nagyszülők halála unalmas volt, egyszerűen csak elaludtak. Az apai nagynénje azonban már érdekesebb esetnek bizonyult, savat ivott a kamrában, a férje talált rá, aki rögvest magába döfte a kaszát. Az egyik osztálytársa biciklivel rohant a Tiszába, amikor a híd párkányán egyensúlyozott, míg az osztályfőnök néni valami Hodgkin nevű ismeretlen emberrel viaskodott, végül alulmaradva. Az iskolába vezető úton mindössze kétszer látta, ahogy egy autós elüti valamelyik utcabeli macskát, mert ugye az is halál, de az apja mellett tanúja lehetett annak, ahogy kilenc őzbak, három vaddisznó és négy nyúl a lelkét a levegőbe prüszköli.
Feri bácsi, anyai nagybátyja halála nem illett az addig felállított egyik csoportba sem. Ő volt az első, akiről senki sem tudta, hogyan szabadult meg az életétől. Csupán egy logografikus jelekkel készített dokumentum tanúsította, hogy meghalt.
Serényfalvi Kiss János huszonkilenc éves korában már harmincegy olyan halált ismert és raktározott a polcán fekvő zöld mappában, amelyet saját maga számára is elképzelhetőnek tartott. A bankban lelőtt Juli néni volt az egyik favoritja, róla napokig írtak az újságok. Habár a falusi autószerelő Jóska fiának halálát, akivel a Formula 3 egyik versenyén a betonfal végzett, szintén örömmel vállalta volna. A tucskolós és lassú halált, amely a lila mappában gyűlt, nem szerette, mert afölött a túlélők száját csakis sajnálkozás hagyta el. A pillanat alatt bekövetkezőt azonban egyszerűen imádta, mindenki a halottat irigyelte.
Azelőtt csak a halállal foglalkozott Serényfalvi Kiss János, az életre nem maradt ideje. Nem bánta, mert minden élő, aki körbevette, futkorászott a verkliben, mint az aranyhörcsöge, amelyet még Piri mamitól kapott iskolás korában. Az apró szőrös állat egykedvűen szaladt nap nap után ugyanott, amíg egyszer beakadt a lába a kerék rácsába, és pár óra alatt elvitte a halál. Ez volt a legizgalmasabb dolog az állat életében, legalábbis Serényfalvi Kiss János szerint.
A harmincadik születésnapja előtt tehette a polcra az apja halálát is, de nem a zöld mappába. Hónapokig járt hozzá a kórházba, szenvedett eleget az öreg, mire végre elhagyta az élet. Serényfalvi Kiss János most először nem örült a közelében újból bekövetkezett halálnak. Nem az apja miatt, azzal minden rendben volt, hanem Rozi miatt. A pirospozsgás arcú nőhöz nem illett egyetlen halál sem. Rozi az életeket gyűjtötte fehér köpenyben, fonendoszkóppal a nyakában. Serényfalvi Kiss János felnyitotta a lila mappáját, keresett egy lassú halált, s várta, hogy bekerüljön Rozi gyűjteményébe. Ő lett a tizennyolcadik megmentett élet.
A szél
Élt a faluban egyszer egy fiú, aki olyan sovány volt, hogy a legkisebb szellőben sem tudott a lábán megállni. Nem bírta el az iskolatáskát, s képtelen volt a kulacsa tetejét lecsavarni. Édesanyja sehová nem engedte el magas és izmos ikertestvére nélkül.
Az utcájuk, ha végigment a testvérével, kettényílt. Az egyik felén a szánakozók álltak. A másik felén a részvétlenek bámészkodtak.
A fiú beteges is volt, az összes lehetséges gyermekbetegségen átesett, de volt, ami örökre társa maradt.
Apjától gyakran hallotta, hogy világra való, de nem erre. Eleinte nem értette.
Később saját világot épített, puha fából, egy kis faragóműhelyben. Miniatűr családot, barátokat, utcabelieket. Amíg testvére a barátaival időzött, ő apró fadaraboknak adott egy-egy részt a lelkéből.
Bátyja, aki valójában az öccse volt, hiszen pár perccel utána jött a világra, idővel erejéért cserébe szolgaságot kért. A fiú mindig két házi feladatot írt, a dolgozatot is fele annyi idő alatt kellett befejeznie, hogy testvérére is jusson idő. Két vizsgamunkát készített a szakmunkásvizsgán és kettejük helyett is leérettségizett. Tucatnyi lány szívét helyezte bátyja tenyerébe igényesen faragott rímeivel, s amikor már őt sem fújta el a déli szél, akkor még az állásokat is rendre megszerezte a másik számára.
Műhelyében a saját városa egyre csak terebélyesedett.
Izmai is nőttek a kettős feladat alatt. Jól érezte magát, azon a napon is, amikor orvosától megérkeztek a vizsgálati eredmények, amelyeket nem kért ugyan, de mégis megkapott. A papír szerint rosszabb állapotban volt a teste, mint amikor a születése után csak órákat jósoltak neki. Igyekeznie kellett, hogy saját városa mellé kifaragja a nekropoliszt.
Péterbe a munkaügyi központ átképző tanfolyamán szerettem bele. Ő volt a legvonzóbb férfi a csoportban. Emlékszem, mennyire dagadtak izmai az AC/DC pólói alatt. Mindig azokban járt, talán úgy ötven is lehetett neki. Elgyengültem, valahányszor a szemébe lógó, hosszú, szőke haja alól szavalni kezdte saját verseit a kis romkocsmában, ahová rendszerint beültünk tanulás után. Én akkoriban váltam el, ő elvesztette a testvérét.
Sírtunk. Néha együtt is.
Csak fél lakásom volt, azt is szétverte a Jóska, amikor elhagyott. Péter segített helyrehozni. Festettünk, burkoltunk, új székeket vettünk, hogy asztal mellett kóstolhassa meg a marhapörköltemet.
Elvitt a temetőbe a testvére sírjához, rózsát ültettünk. Láttam, hogy örül, még ha szótlan is. Ő nem beszél sokat. Csak a verseiben.
Én bezzeg mindig fecsegtem. Az anyámról, aki utált, mert én erősebb voltam, mint ő. A nagyapámról, akinek Szibériában is volt egy családja, s Jóskáról is, hogy valójában nem is tudom, mit szerettem benne. Péter meghallgatott. Benne ezt szerettem a legjobban. Meg az erejét. A munkaügyi központ előtt majdnem elütött egy Lada, de Péter elkapott az autó elől. Istenem, olyan erős.
Minden percünket együtt töltöttük, s a vizsga napján a falum melletti kis dombon megkérte a kezem. Orkán erejű szél fújt, de ő úgy állt ott, mint egy évszázados mamutfenyő. Nélküle a szél gyökértelen bokorként sodort volna el.
Még aznap egymáséi lettünk a kis műhelyében.
Hajnalban halk kopogásra ébredtem, s láttam, hogy rólam mintázza faragott városa új lakóját.
