Bodrogi Csongor (a továbbiakban B. Cs.)

 

Talán ismét azzal kellene kezdenünk ezt a beszélgetést, hogy mi vitt rá minket e könyv elolvasására (túl azon, hogy nem mi, hanem ki: Gergő). Ami engem illet: korunk (kapitalista, növekedéselvű, profitorientált) termelési viszonyainak fenntarthatatlansága már régóta foglalkoztat, és talán kimondhatom: aggaszt. A klímaváltozás körüli diskurzust a magam részéről azóta veszem nagyon komolyan, hogy egyszer, még tizenöt évvel ezelőtt elmentünk az akkori iskolánkkal megnézni Al Gore híres, Kellemetlen igazság című előadását. Megdöbbentett akkor, hogy amit sokan véleménykérdésnek tekintenek, mennyire nem az: a tudományban teljes konszenzus van arról, hogy a Föld légköre melegszik, és hogy ennek az emberi tevékenység az okozója. Robinson könyvének központi témája éppen az éghajlatváltozás indukálta megannyi válság, amely századunk második harmadában már eléri valamennyiünk hétköznapjait. E tekintetben nem is csalódtam ebben a rendkívüli sci-fiben. Bár csak pár évet, illetve évtizedet megyünk előre az időben (sőt a nyitó jelenet a katasztrofális indiai hőhullámmal szinte ma játszódik), a világ, amelyet ábrázol, sok részletében gyökeresen különbözik attól, amelyben mi felnőttünk.

 

Enesey Diána (a továbbiakban E. D.)

 

Én is több ponton tudok kapcsolódni Robinson kötetének témájához. Igaz, nem szakmai szinten és színvonalon, de viszonylag sokat foglalkozom a klímaválság egyre sürgetőbbé váló problémájával. Sok cikket olvastam már ebben a témában és jó néhány előadást is meghallgattam erről, de mindegyre úgy tűnik számomra, hogy ez a tárgykör (sajnos) kimeríthetetlen. Különösen izgat a problémának az emberi felelősséget terhelő oldala, már csak azért is, mert ott megnyílik a cselekvés terepe, ott van dolgunk, képesek vagyunk/lehetünk változtatni. A magam részéről, a mindennapi lehetőségek szintjén törekszem is a környezettudatos élet felé. Abban hiszek, hogy minden egyéni cselekvés számít. A változtatás emberi képességének erejét és jelentőségét fedeztem fel Robinson könyvében is. A kötet fikciós regény, ám sajnos az elmúlt hónap időjárási viszonyai, a hazai hőhullámok, a spanyol erdőtüzek és a sort még folytathatnánk, kísérteties módon idézték fel bennem a regény első fejezetének szörnyűségeit. Így a valósággal mintegy párbeszédbe elegyedett Robinson írása, s a fikció jelleg egyre fakóbbá vált. Ráadásul Robinson fejezetei remek érzékkel elegyítik a tudományos tényeket és a fikciós elemeket. Azt hiszem, ez a szöveg struktúráját is áthatja. Mit gondolsz, milyen jelentősége van ennek a szöveg felépítésére nézvést?

 

B. Cs.

 

Izgalmas kérdés. Furcsa szerkezete van a könyvnek, hiszen a cselekményt elbeszélő részeket esszéisztikus betétek váltogatják, illetve számos első személyben elbeszélt fejezet van, amely a fő történethez csak mellékszálon kapcsolódik. Alighanem az lehetett a szerző célja ezzel, hogy egyfajta teljesség érzetét keltse. Nem tudom ugyanakkor, hogy ez mennyire sikerült. Bevallom, problémásnak éreztem ezt a megoldást, több okból is. Egyrészt a különböző sorsok (a két főszereplőé kivételével) lényegében nem fonódnak össze, mintha a levegőben lebegnének; másrészt az esszéisztikus betétek olykor köztudott vagy közhelyes információkat, adatokat sorolnak föl, különösen azok számára, akik valamelyest már belemélyedtek a klímaváltozás témájába. Itt valamiféle didaktikusságot éreztem; mintha a szerző úgy gondolta volna, hogy nemcsak regényt, de tankönyvet is írnia kell. Nem mondom, számos érdekes információ számomra is új volt, de ezeknél sem éreztem azt, hogy szervesen illeszkednének a történet folyásába. Éreztem továbbá még egy alapvető problémát, és ez is oka lehet talán, hogy felemás érzésekkel tettem le a könyvet: a konfliktust a regény túlságosan is jók és gonoszak harcává egyszerűsíti, nem véve figyelembe, mennyi feloldhatatlan érdekellentét feszülhet alapvetően jószándékú emberek között is. Pedig a sorsok sokasága talán lehetőséget adott volna jobban kibontani ennek drámaiságát. (Ennek hiányában a szöveg némileg giccsessé vált.) Ámde nem szeretném, ha csak negatívumokról esnék szó, hiszen alapvetően azt gondolom, hogy ezt a regényt nagyon is érdemes elolvasnia mindenkinek. Rátérhetünk tehát esetleg a szöveg erényeire is, már ha kritikai észrevételeimre nem akarsz még külön reagálni (esetleg vitatni őket).

 

 

 

E. D.

 

Igen, a kötet elején én is éreztem a didaktikus hangot. A közismert információk és tények is soknak tűntek eleinte. El is gondolkodtam rajta, hogy mi lehet ennek az oka. A szerző szándékát természetesen nem tudom megfejteni, ez nem is lehet cél. Viszont úgy magyaráznám ezt meg magamnak, hogy azért szükségesek, hogy a fikciót valamelyest mégis valóságnak tartsuk, potenciális jövőnek, amelynek bázisa a mai tudásunk.

 

Ha már elindultunk a szereplők és az emberi sorsok ösvényén, úgy érzem, muszáj reflektálnom arra, amit a „levegőben lebegő sorsok” kapcsán észrevételeztél. Egyfelől teljesen igazad van, valóban lehetőséget nyújtott volna a kötet arra, hogy összefonódjanak ezek az emberi sorsok és történetek. Másfelől viszont számomra ez nem volt olyan zavaró, elvégre mi magunk is a legtöbbször csak madártávlatból, többnyire kívülállóként vesszük észre az ilyesfajta érintkezési pontokat. A főszereplők kapcsolódása, azt hiszem, azért alakulhatott másképp, mert Frank a klímaválság (és mondjuk ki: a klímakatasztrófa) emberi oldalát képviseli, Mary pedig a hatalmi/ nagyhatalmi pozíciót, a döntéshozókat reprezentálja. Az ő karaktereik szimbolikusak, ha köztük nem alakulhatna ki valamilyen szorosabb kötelék, amely megteremtheti a párbeszédet, akkor az emberi és a hatalmi, politikai oldal párbeszédre nyíló lehetősége is elveszne. A jó és gonosz dichotómiája valóban számos ponton talán túlságosan is hangsúlyos, a helyzet pedig az én meglátásom szerint is jóval árnyaltabb. Azonban ha ezt a problémát is a két főszereplőre vetítjük, úgy azt látjuk, hogy az emberi jóság túlsúlyban van az emberi gyarlósághoz képest. Viszont valóban érdemes ezt a kötetet forgatni, ezért javaslom, hogy térjünk át a pozitívumokra. Szerintem érdekes lenne néhány szót ejteni a regény időkezeléséről, arról, hogy miként mutatkozik meg a természet „tempója” és hogyan viszonyul ehhez az emberi reakcióké.

 

B. Cs.

 

Igen, Frank és Mary minden tekintetben két pólus. Az egyik elfogadhatónak, sőt szükségszerűnek tartja az erőszakot a „klímabűnözőkkel” szemben, a másik azt legfeljebb elnézi, de aktívan nem ösztönzi. Az egyik élete nehéz, megjárja a poklokat is, a másik tulajdonképpen burokban él. Tetszett, hogy ez a kétféle életút és attitűd megjelent a „jók” oldalán, határozottan fogyaszthatóbbá tette a regényt. Az olvasó mindkettővel valahol azonosulni tud, ugyanakkor a két hozzáállás egymással nem igazán összebékíthető.

 

A regény időkezelése szerintem kitűnő. Ahogyan megyünk előre az időben, úgy sűrűsödnek a katasztrófák, úgy válik egyre kaotikusabbá a világ, úgy hullik darabjaira a rend, de aztán eljön egy pont, amikor ez a sűrűsödés megfordul, és egyfajta vihar utáni nyugalom áll be. Talán kissé túlzott is ez a nyugalom, szerkezetileg mégis indokoltnak érzem. Számos munka elindul a „jövő minisztériumában”, és – bár ma ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni – a munkák gyümölcse mindig csak hosszabb távon érik be. Akár több évtized is eltelhet, mire valami, amin most dolgozunk, hatást vált ki. A regény remekül megmutatja ennek a folyamatnak a jellegét: sok kétségbeesésen, látszólagos kudarcon keresztül tudjuk csak elverekedni magunkat addig, amíg egy negatív tendenciát meg tudunk fordítani.

 

E. D.

 

Igen, a folyamatszerűséget nem lehet eléggé hangsúlyozni. Több évtized, vagy évszázad alatt okozott károkat egyszerűen nem lehetséges egyik napról a másikra helyrehozni. Ez természetellenes is volna, a szó minden értelmében, s nagy erénye Robinson kötetének, hogy egy pillanatig sem áltat bennünket ilyesmivel. Úgy érzem, s olvasás közben is mindvégig ez az érzés volt bennem, hogy a szerző remekül meg tudja ítélni, hogy hol szükségesek a dátumok, és hol lehet a történések sűrűségével, illetve a különféle folyamatok tempójával érzékeltetni az idő múlását.

 

A datálás sok esetben csupán történelmi hátteret teremt, ám számos ponton felhívásként értelmeztem. Felhívásként, hiszen egyes klímavédelmi események, döntések és szabályok elfogadásának dátumai túlságosan közel esnek a jelenünkhöz. Ez az időbeli közelség az, ami nem engedi, hogy függetlenedjünk. Mi is valamiképp részesei vagyunk a könyv tényszerű eseményeinek, s csak remélhetjük, hogy a fikciós oldalát sosem ismerjük meg testközelből.

 

Az időkezelésnek a természetes és a „mesterséges” folyamatokat érintő aspektusa számomra azért volt különösen izgalmas mozzanat (vagy ha úgy tetszik, probléma) a könyvben, mert ez a perspektíva megfordítja a kétféle folyamat közti relációt. A civilizáció embere sokszor úgy tekint magára, mint aki képes meghaladni a természetet, s talán a tudásgyarapításunkban él is egy erre irányuló, többé-kevésbé explicit szándék. Ám – ahogy erre a kötet is rávilágít – ez pusztán a látszat, valójában a természet mindig jó néhány lépéssel előttünk jár.

 

 

 

B. Cs.

 

Mindig van kockázat abban, ha egy regényben konkrét dátumok jelennek meg, hiszen az olvasók később „ellenőrizhetik” ezeket a dátumokat, összehasonlíthatják az elképzelt valóságot a tulajdonképpenivel. Nagyon erősnek kell lennie egy szövegnek, hogy ez az összehasonlítás ne váljon zavaróvá. A legismertebb példa az 1984. Tudjuk, hogy a világ 1984-re nem pont olyanná alakult, amilyennek Orwell elképzelte, a vízió mégis olyan erejű, hogy ez lényegtelenné is válik. De vajon van-e ilyen átható vízió Robinson könyvében? Némely pontjain, részeiben igen. A regény nyitó fejezete, az indiai hőhullámmal például szerintem lenyűgözően jól meg van írva, és akkor is megmarad iszonyú példázatnak, ha talán a valóságban sikerül is elkerülni az ilyen mértékű tömegkatasztrófát. Más részletek kevésbé sikerültek erősre, és meglehet (igazából persze adná az ég), hogy húsz év múlva már csak mosolyogni fogunk rajtuk.

 

Ami számomra biztosan megmarad a könyvből, az a sok-sok ötlet a karbonpénztől kezdve a gleccserek alól kiszivattyúzott vízen át az újfajta hőlégballonokig, ahogyan a szerző megpróbálja elképzelni, milyen lehet a világ, ha tényleg megpróbálja az emberiség visszafordítani a légkör melegedését. Biztos, hogy ezen ötletek többségén is egyszer majd (remélhetőleg inkább jóízűen, mint keserűen) mosolyogni fogunk, de mégis mindegyik az emberi találékonyságról és fantáziáról szól, amelynek Robinson még e nyomasztó téma ürügyén is méltó emléket állít.

 

E. D.

 

Ó, igen, az elképzelt megoldásokra én is sokszor rácsodálkoztam, valóban visszatükrözik az emberi találékonyságot és annak abszurditásba hajló megnyilvánulásait. Magam is bízom benne, hogy húsz év múlva már csak megmosolyogjuk ezeket, de a „realista énem” sajnos nem ilyen vidám jövőt lát maga előtt. A kötetet olvasva nekem nem is az emberi kreativitás és problémamegoldó képesség jutott eszembe először, hanem sokkal inkább az, hogy a természettel köthető valós kompromisszumok helyett arra törekszünk (ezt direkt mondom így, többes számban, mert a jelenünk is sok szempontból erről szól, úgyhogy megérdemeljük), hogy valahogy a technika és technológia segítségével kitoljuk a természet tűréshatárát. Ez viszont nem tűnik kivitelezhető megoldásnak. Valamiféle beállítódás-váltást kellene magunkban előidézni, „kihangosítva” a katasztrófák sújtotta emberek megéléseit, ahogy ezt Robinson is tette a kötet jelentős részében. Azt hiszem, igaza van abban, hogy akkor van igazán nagy baj, ha az élővilág zajaiból az emberek segélykiáltásait sem halljuk ki. De talán nincs végzetesen nagy baj, mert ha csak nehézkesen is, rálelünk a hangok forrására, észrevesszük a problémákat, belátjuk, hogy problémák. Azért sincs végzetes baj, mert bár csikorogva, de elindulnak a politikai „gépezetek” is, mert az élővilágunkat mindannyian meg akarjuk őrizni.

 

Végezetül még szeretném megemlíteni a könyv irodalmi és kulturális vonatkozásait és utalásait, amelyek megbújnak a tudomány és a fikció között. Találkozhatunk például Defoe Robinson Crusoe-jával, de Edgar Allan Poe-ra is történik utalás. Emellett Wagner, Beethoven és Mozart is kulturális referenciaként szerepelnek. Többnyire szorosan a kontextusba ágyazódnak és analógiaként szervesülnek a történetben. És ha már irodalom, nem feledkezhetünk meg a fordító érdemeiről sem. Farkas Veronika remek munkát végzett, a mondatai tökéletesen működnek a magyar nyelvben, általuk a szöveg a fordításban is irodalmi alkotás maradt. A szaklektori kiegészítések pedig nem hagyják bizonytalanságban az olvasót a tudományos fogalmak közepette sem. Úgy vélem, köszönettel tartozunk azért, hogy magyar nyelven is olvashatjuk ezt az elgondolkodtató és eszmélést serkentő regényt.