A múlt heti versajánló után most a prózák kerülnek fókuszba, az Alföld és a Székelyföld októberi számából készült a mostani lapszemle. A középpontban az élet vége és az élet kezdete áll, az ezeket körülvevő érzések és jelenségek sokféleségével.
Alföld
Zeck Julianna A vitrint is meg kell tisztítani című novellája az élet végét, a demencia és az emlékek különös természetét fürkészi, bemutatva, hogy mekkora szakadék tátong a tényleges valóság és a betegség formálta alternatív valóság között. A történet kezdetén a főszereplő, Szofi – vagyis Szofi néni – épp felébredt, és ápolója a pelenka állapotát ellenőrzi. Szofi néni viszont egy másik valóságba ébredt, mint ami körülötte ténylegesen zajlik. Nem érti, miért pecsétes a hálóinge, miért szürkült meg a függöny, ahogy nem érti azt sem, miért tüsténkedik körülötte az ápolónő, akinek a nevét sem tudja. Küzd a ténylegesség ellen, próbál felülni az ágyon, hiszen a fiáékat várja vendégségbe, meg kell sütnie a süteményt, a vitrint is meg kell tisztítani, és az ágyat is elő kell készíteni a vendégek fogadására. Ám hiába próbál felkelni és szabadulni az ápolónő kezei közül, össze-vissza kapálózva, végül az erőtlensége győzedelmeskedik – elveszíti az egyensúlyát.
A következő képsorozat a múltba repít vissza, itt tizenkét éves Szofi, csinos, ünnepi ruhában, a „nagytatával” tölt egy délutánt, a kíváncsisága és érdeklődése megmutatkozik, de a jólneveltség és az ahhoz tapadó szorongás némiképp visszafogja. A nagytatával való kalandozás nyomán azt is megtudhatjuk, miért rettentette el a jelenbeli Szofi nénit a hálóingén megjelenő folt, ami a szorongás és a szégyen jeleként tűnik elénk.
Aztán ismét visszatérünk abba a jelenbe, ami többé már nem közös, Szofi néni a múltba költözött, néhány évtizeddel korábbi időkben jár. Az unokái érkeznek, fiúunokáját a fia nevén szólítja, hiszen a fiát várta, aki abban az időben, amelybe Szofi néni érzi és képzeli magát, hasonló korú volt. Személyek, évek és emlékek kavarognak, miközben az unokák szembenéznek a végességgel, de legalább annyi vigaszuk van, hogy ami Szofi néni számára jelen, az nekik emlék: van időbeli metszet az életük között, van még kapcsolódás.
Szofi néni saját megélései és a valóság egyre távolabb kerülnek egymástól, a zárójelenetben látomásszerű képek sorakoznak, a valóság teljességgel elhalványul mellettük, s már nem is tudjuk, hogy a látomásban tomboló szél ebből a világból fúj-e.
Székelyföld
Egy élet kezdetét szemlélve is legalább annyiféle érzés kerül felszínre, mint az, amikor az élet végével szembesülünk. Imre Eszter Egy mondat a bárányfelhőkről című rövidprózája egy csecsemő szavaival kezdődik: „Báá-bááá-báááá” – így szólt a kisfiú, aki a babakocsiból az égboltot és az ott közlekedő bárányfelhőket nézte. Édesanyjának viszont egészen más jut eszébe az égboltról és a rajta úszó felhőkről: nagy nehézségek árán megszerzett, majd túl gyorsan elvesztett hitére gondol. Elkeseredettség terül szét rajta és düh, mert úgy érzi, hite cserben hagyta, épp egy igen nehéz időszakban. A múlt apró töredékei bukkannak fel, a tönkrement házasság, a szeretetlenség és az is, hogy az elromlott kapcsolatából először a hit veszett ki. A napszakok képeiben az érzések széles skálája mutatkozik meg, a szorongástól a félelmen és a kétségbeesésen át egészen az „esti olvasás transz-nyugalmá”-ig. Mindegyik érzés az életét és elvesztett hitének hiányát tükrözi vissza. A külső szemlélő számára ártalmatlannak látszó apróságok is félresikló életére emlékeztetik, úgy tűnik, maga is megdöbbent attól, hogy a bárányfelhőkre és az égre vetett pillantás ilyen különös és mélységes dühöt ébresztett benne. Talán az újrafelfedezés lesz a kulcs, azáltal képes lehet újra az ég és a mindennapok egyszerű csodáit észrevenni, s nem csupán a hiányt. Ebben segítségére van a gyermeki tekintet és az éppen csak kibontakozni kezdő élet tisztasága.
