A világirodalom magyarítói a műfordítók. Ami a külföldi irodalomból eljut a (az átlagos, tehát nem poliglott) magyar olvasóhoz, az a műfordítókon keresztül jut el, mégis, az olvasó számára szinte láthatatlanok. Talán jól van ez így, talán nem, a Szófa Műfordító interjúsorozata ezen kíván változtatni. Ismerjük meg a folyamatot, miként kerülnek az idegennyelvű művek magyar nyelven az olvasó kezébe! Az ezentúl havonta megjelenő interjúkkal ennek a szakmának a nehézségeivel, szépségeivel, mesterfogásaival és technikai oldalával szeretnénk foglalkozni. Elsőként Márton Lászlót kérdeztük.
Mirkó Anna, Szófa: Miként választja meg a műveket, amelyeket lefordít? Vannak kedvencek és kevésbé kedvencek?
Márton László: Nem mindig én választom meg a műveket. Van, hogy a művek választanak engem. Ezt nevezzük felkérésnek. Csak egy példa: 1991-ben Rényi András megkeresett, hogy fordítsam újra a Faust első részét a „Matúra” könyvsorozat számára. Megcsináltam, megjelent. 2013-ban felhívott Schilling Árpád: ha már átültettem az első részt, újrafordítanám-e a második részt is, a Katona József Színházban készülő rendezéséhez? Azt is megcsináltam, bemutatták, mindkét részt, külön-külön produkcióként. Igen ám, de közben megkérdeztem Mészáros Sándort, a Kalligram Kiadó vezetőjét, hogy kiadná-e kötetben az egész művet. Rábólintott, így viszont bekerült a kötetbe az Ős-Faust néven emlegetett korai Goethe-mű is, valamint az 1587-es Faust-könyv, az egész mondakör kiindulópontja. Úgyhogy nem annyira kedvencekről beszélnék, inkább úgy fogalmaznék, hogy némely lefordítandó művekkel évtizedekig együtt élek, más művek futó kapcsolatot jelentenek.
Számomra szinte elképzelhetetlen, hogyan is lehet visszaadni egy művet másik nyelven. Ha csak arra gondolok, hogy bizonyos nyelvek állandósult szófordulatai mennyire elképzelhetetlenek tükörfordításban, máris arra gondolok, hogy a teljesen hű fordítás szinte kizárt. Mi a fontosabb, amikor fordít, a szöveg, vagy a gondolati hűség? (Például magyarul azt mondjuk, hogy Három a magyar igazság, ezt az oroszok úgy mondják, hogy Isten szereti a háromságot. Melyik fordítással jár ilyenkor jobban a fordító?)
Márton László: Az ilyen problémákra mindig vannak elfogadható megoldások, többnyire nem is csak egy. De nem ez jelenti az igazi kihívást, hanem az értelmezési keret. A Faustnál maradva: a fordítónak például azt kell eldöntenie: drámának vagy költeménynek olvassa-e a művet? Lehet ez is, az is, de a két döntésből más-más nyelvi-poétikai stratégia következik. Ha színpadi szövegnek olvasom a művet, akkor arra kell törekednem, hogy jól mondható legyen, és ki kell találnom, hogy a versformáknak, a rímeknek stb. mi a színpadi funkciójuk. Jékely Zoltán, aki lírai költeménynek látta az első részt, nem ezzel törődött, hanem a fordulatok dekorativitásával.
Ha már a jelentés, akkor beszéljünk a formáról is. Ha a forrásnyelven az adott vers követ egy sajátos versformát, pl. szonett vagy hexameter, vajon nagyon kell ragaszkodni ahhoz, hogy a célnyelven is az legyen? Vajon elég hű-e a fordítás, ha a jelentés megegyezik, vagy a formának is meg kell? És hogyan jár el akkor, amikor vagy a formának, vagy a jelentésnek sérülnie kell?
Márton László: Még mindig a Faust a példa. Legalább huszonöt különböző versforma van a műben, a madrigálverstől a jambikus triméterig. Ezt a sokféleséget vissza kell adni, mert kifejezi a költő viszonyát a szereplőkhöz és a szöveghez. A metrikából derül ki, hogy a szöveg önmaga-e, vagy utánoz valaki mást, például az antik felvonásban Pindaroszt vagy Euripidészt. Más kérdés, hogy a versforma is értelmezésre szorul. Itt van a Nibelung-ének, amely Nibelung-strófákból áll. Csak hát: az micsoda és milyen? Mik a jellegzetességei? A magyar nibelungizált alexandrinus – Garay Jánostól Radnóti Miklósig – köszönőviszonyban sincs a jóval szabálytalanabb középkori versformával. Hanem a kései német romantika, Uhland és Geibel találmánya, annak magyar átvétele. Én megőriztem a középkori verses szöveg döccenőit, szabálytalanságait. Ezáltal karcosabb, nyersebb, kiszámíthatatlanabb lett a szöveg. Itt is érvényes, ami más fordítói problémaköröknél: jobb a valamilyen értelmezési koncepció, mint a semmilyen, és jobb az erős értelmezés, mint a gyenge.
Ha az eredeti szöveg valamilyen verses formában van, akkor műfordítóként helyesen járok el, ha prózában fordítom?
Márton László: Ez kulturális hagyománytól is függ. Vannak nyelvek, amelyekre ma már szinte kötelező prózában fordítani, mert a verses forma avíttnak vagy parodisztikusnak érződik. Mi, magyarok, még nem tartunk itt. Kérdés viszont – megint értelmezői kérdés –: mit akarunk elérni a metrika megőrzésével vagy elvetésével? Hogy ne mindig a magam praxisából mondjak példát: Euripidész Médeiáját a Devecseri-körhöz tartozó Kerényi Grácia formahűen fordította. Szépen kijönnek a choriambusok, csak éppen nem mindig értem pontosan, hogy miről is van szó. A szöveg nem annyira megformáltnak, inkább mesterkéltnek érződik. Rakovszky Zsuzsa elrugaszkodik az eredeti formától, de az ő voltozata sokkal erősebb, szenvedélyesebb, és színpadilag is jobban használható. Vagy itt van Nádasdy Ádám Isteni Színjáték-fordítása. A jambikus sorokról nem mondott le, de a tercina-rímelésről igen. Ezáltal Dante szövege érthetővé, sőt élvezetessé vált. Szerintem ez fontosabb, mint ABA BCB rímképlet.
A forrásnyelv bizonyos kulturális utalásai, amelyek a forrásnyelven teljesen egyértelműek az olvasó számára, azok a célnyelvi olvasónak meglehet, hogy nem egyértelműek, vagy talán észre sem veszik. Így ha a szöveg hűen is van lefordítva, hiányzik mögüle az a kollektív tudás, ami teljessé teszi a mű befogadását. Mit gondol erről, érdemes ilyenkor lábjegyzetelni? Mi a fontosabb, a mű gördülékeny olvasása (sokan nem kedvelik a lábjegyzeteket és végjegyzeteket, mert kizökkenti az olvasót), vagy a jelentés teljes egészének átadása?
Márton László: E tekintetben megoszlanak a vélemények. Én szélsőségesen jegyzet- és kommentárpárti vagyok. Szerintem a műfordítás kommunikációs folyamat, amelybe be kell vonni az olvasót. Az utóbbi húsz-huszonöt évben nagyrészt középkori műveket fordítottam. Ezek magyarázatok nélkül nem érthetők és nem értelmezhetők. De nemcsak a tárgyi jegyzetekről van szó. A fordító akkor nagyvonalú, ha fontosabb döntéseit meg is indokolja. Fennmaradt Walther von der Vogelweide neve alatt egy vers, amelyet nem szoktak berakni a német Walther-kiadásokba, mert olyan, mintha Heinrich von Morungen írta volna. Ha én berakom az általam fordított magyar kiadásba – beraktam –, akkor érdemes tájékoztatni az olvasót: ha ezt a verset Heinrich költötte, akkor ez egy tipikus Minnesang-vers. Tisztes iparosmunka, nem túl érdekes. Ha viszont Walther írta, utánozva Heinrich modorosságait, vagyis egy gúnyvers az idősebb költőtárs ellen, akkor zseniális. Mivel jár jobban az olvasó: egy középszerű Heinrich-verssel, amelyet kihagytam, vagy egy nagyszerű Walther-verssel, amely olvasható a magyar gyűjteményben?
Sok nyelvben teljesen egyértelmű, hogy a megnevezett harmadik személy nő vagy férfi, magyarul ilyen nyelvtani konstrukció nincs. És akkor nem is beszéltünk még a francia vagy orosz nyelvről, ahol az elbeszélésből egyértelműen kiderül, nőről vagy férfiról van-e szó, egyszerűen a nyelvtani rendszernek van olyan funkciója, ami a magyarban nincs. Ez mennyire okoz fejtörést a műfordítónak, és ilyenkor mi a bevett eljárás?
Márton László: Nekem ez sohasem okozott gondot. Berakom a magyar mondatba a személynevet. Vagy azt a főnevet, amelyből kiderül, férfi-e vagy nő a szóban forgó személy. Gond akkor van, ha a hím- vagy nőnemű személyes névmásra – és csak arra – egy teljes szöveg épül. Ingeborg Bachmann egyik verse ilyen. Azt nem tudtuk lefordítani, sem Adamik Lajos, a 2005-ös magyar Bachmann-verseskötet másik átültetője, sem pedig én. Mert megoldhatatlan feladat. Úgyhogy erről a versről kénytelenek voltunk lemondani. Ezért vannak Ingeborg Bachmann-nak magyarul csak összegyűjtött, nem pedig összes versei.
Borítókép: Balla Árpád Zoltán
