Ezúttal nem konkrét téma köré épül az ajánló, de a történetek ereje és a sors döntő szerepet játszik az alább kiemelt írásokban.

 

A Tiszatáj 2023. novemberi lapszámából

Szabolcsi Viktória három kisprózája magával ragadó olvasmányélmény volt számomra. Tele vannak lendülettel ezek az írások, szinte sodorják az olvasót egyik sorról a másikra, egyik gondolati száltól a másikig. A Csak úszóknak és a Berta című kispróza közös vonása abban áll, hogy mindkettő írásban összekuszálódott viszonyokkal találkozunk. Különös vonzalmak tárulnak elénk, amelyek irányultsága kezdetben sejthető, ám a hirtelen fordulatok, azaz apró, szinte jelentéktelennek tűnő események hatására egyszeriben irányt váltanak ezek a vonzódások, és rögtön új értelmet nyer az egész történet, ahogy a szerelmi viszonyok is újrarajzolódnak. Ebben a két írásban is belepillanthatunk az elbeszélő lelkivilágába, érzéseibe, gondolataiba, de a harmadik kispróza, amely Tenyérnegatív címmel jelent meg, egészen különlegesen, a tudatfolyam eszközéhez hasonlatos módon tárja elénk a főszereplő emlékeit, megéléseit, érzelmeit és az ezekre adott reflexióit.

Ugyanakkor itt is van egy csavar, ugyanis egyes szám második személyben szól ez az egyéni történet, amely néhány mozzanatában merőben egyedi és csak a főszereplő sajátja, másfelől viszont számos mozzanatában lehetne bárki más története is. Egy történet a szerelem kezdetéről, a beteljesedésből maradó emlékfoszlányokról és a szerelem végének fájdalmáról, az elengedés csaknem lehetetlen voltáról. A hétfő reggeli sietség pillanataival kezdődik a történet:

„Hétfő reggel, öt perced van vonatindulásig.”

Öt perc. Talán sokszor nem is gondolnánk, mennyi minden dőlhet el mindössze öt perc alatt, főleg akkor, ha épp a vonat elérése az adott pillanat legfőbb célja. Pedig nem feltétlenül a vonathoz loholás öt perce a sorsdöntő:

„Öt perc, ennyibe telt beleszeretned is ott, a természettudományi múzeum rovarrészlegén (…)”

Ezután az első találkozás, az első öt perc képei és témái villannak fel, a szarvasbogár, amely „talán a világ legnagyobb szarvasbogara” és a meteoritok, amelyekről a szeretett személy elkezdett beszélni.

Ezután már a különválás után megmaradt emlékek sorozatképei tűnnek az olvasó elé, mintha a test emlékezne a másik testére:

„Tenyered őrzi válla ívét, a szempillák ideges rebbenését, a csípőcsont keménységét, a fogsora nyomát, mint fényképet a negatív. Belemélyeszted a körmeid a tenyeredbe, mintha kikaparnád őt a barázdákból, mintha csak ennyi lenne, feltépni a bőrt, és kirázni onnan a sajgást, akár kabátzsebből a limlomot.”

Az emlékezés ellenpólusaként bukkan fel az úgyszintén testi színtérre vitt felejtés, vagyis inkább a felejteni akarás. A felejtéshez csatlakozik egy újabb öt perc, a kapcsolat végét jelző öt perc:

„Csak öt percem van, lihegett a telefonba, amikor utoljára felhívtad (…)”

Az utolsó hívás után az utolsó együtt töltött este és éjszaka következett, az első beszélgetés témáit ekkor az egyes szám második személyben megszólaló elbeszélő idézte fel, de kedvese szótlan maradt. A búcsú pillanatai idézték elő a vonaton felidézett test-emlékképeket, amelyeket az elbeszélő nem tud száműzni tenyeréből és emlékeiből, felejteni vágyna, de mintha maga az emlék nem engedné, mintha nem tudná, mit is kezdjen vele:

„(…) csak forgatod, csak gyűrögeted, csak marcangolod.”

 

 

A 2024. januári Székelyföldből

Pajor Tamás verseiben különleges költői hang szólal meg, a versek szellemesek, nyelvi leleményekben gazdagok, itt-ott még nyelvjátékra emlékeztető elemek is felbukkannak. Ugyanakkor gondolati mélységük van. Az Akárki címmel megjelent vers látszólagos játékossága mögött identitáskérdések rejlenek és az önazonosság problémája húzódik meg. A világban a helyét kereső ember képe és életképeinek a sorozata tárulhat az olvasó elé, valamint az, hogy a hétköznapok áradásában milyen nehéz is megtalálni az „én” centrumát. Sőt olykor még „én”-ként, valakiként is nehéz magára tekintenie, sokszor úgy fest, mintha azért lenne, „hogy mégse mondhassák, hogy nincs ott senki”. A vers végére viszont az is kiderül, hogy maga az én is lehet középpont, kapaszkodó a mindennapok sodrásában, valaki más számára:

„Mégis, képzeld el, én sem értem, miért, de ha este hazamegyek, valaki

átölel, és azt mondja, hogy neki

én vagyok a minden.”

 

 

A Nincstelenek címen megjelent, Borbély Szilárd azonos című regényére írt prózaversben nem a játékosság dominál, hanem Borbély regényének hangulata elevenedik meg. Ahogy elolvastam, rögtön arra gondoltam, milyen remek stílusgyakorlat ez. Aztán rájöttem, hogy voltaképpen mégsem egészen stílusgyakorlat, sokkal inkább egy szép „irodalmi találkozás”, amelynek csomópontja az életek mély szomorúságának teljes átérzése. Pajor Tamás prózaversében a szegénység, a nyomor és a fájdalom minden érzékszerv számára elevenné válik. Szavakba önti mindazt, amiről azt gondolnánk, nincs is rá szó, csak meglátni lehet, de nézni is nehéz. A prózavers úgy vázolja fel Borbély Szilárd regényének terepét, mintha valóságos terepszemlét tartana, mintha maga a költői én sétálna végig a szinte valószerűtlennek tűnő kilátástalanság utcáin. De beszéljenek helyettem Pajor Tamás sorai:

„(…) Egy amerikainak elmagyarázhatatlan világ,

még ha össze is fogna a kozmosz minden műfordítója. Háttér, amely

az is marad, mert az előtere lényegtelen. Vályogházak betonalapjába

öntött hiedelemzúzalék. Tárgyiasított rettegtetés fakó sorjázása.

Szovjetizált csendőrtempó apátlan, hiábavaló rendje. Disznólé,

béközépröhej, kopasz tarkóra tenyér lapjával csapott tasli. Ki

nem öklendezhető, mélyen ülő valóságszag.”

 

A vers végén pedig állásfoglalás is születik Borbély kötetéről:

„(…) Akitől kaptam: „...ha csak egy kortárs könyvet

olvasnál, akkor ez legyen az.” Aláírom.”