Az áprilisi Látó nem könnyítette meg az ajánlóírást, ugyanis számos különleges és gazdag írás található benne. Ami viszont a témát illeti, segítségemre volt ez a lapszám, mert már olvasás közben kirajzolódott, hogy bármelyik írásokat választom is, a lapszemle címében érvényesülnie kell a természetnek, a testiségnek, érzékiségnek, valamint az „Évák”-nak. Utóbbi bizonyára meglepő lehet az olvasók számára, hiszen elsőre nem teljesen világos, hogyan is kapcsolódhatnak az „Évák” a fenti három fogalomhoz és mit (vagy mondjuk inkább így: mi mindent) szimbolizálhatnak.

Nem is csigázom tovább az olvasóinkat, kezdjük rögtön az Évákkal, és mindenekelőtt Bánki Éva gyönyörű és megrendítő prózájával.

 

Bánki Éva Az utolsó Éva című prózája magában foglalja mindazokat a témákat, amiket fentebb ehhez a lapszámhoz társítottam. A testiség és a természet is a maga vadságában és a nyersességében jelenik meg, így tárja elénk az elbeszélői őszinteség. Jóllehet ez az írás ízig-vérig próza, bennem mégis inkább Bánki Éva lírai világát idézte fel. Talán azért, mert Bánki Éva verseiben is rendszerint megjelenik az elbeszélői-lírai én? Vagy inkább azért, mert Bánki Éva prózáit átjárja a költőiség? Vagy talán mindkettő igaz, és azért nem tudok dönteni a kettő között, azt viszont tudom, hogy ez az írás elemi erővel hatott rám – mind a szókimondása, mind a szorongató, de valamiféle szabadság felé nyújtózó atmoszférája. A próza az Éva név megbélyegző erejével indul, úgy tűnik az elbeszélői én leírásából, mintha az Éva név az anyaságra teremtettség révén meghatározná a nők sorsát, akik ezt a nevet viselik. Ők az első nők. Az elbeszélőt a nőiséggel és az anyasággal szinte összeforrott neve viszolygásra készteti, ahogyan a természet bizonyos, sok esetben a nőkhöz kapcsolódó, testi valósága is:

„Túl sok mindentől viszolygok, hogy az emberekkel őszinte lehessek. A

csütörtök szótól például. A jégzsinórtól, amit az étteremben nem piszkálnak

ki a tojásból. A kettévágott paradicsomtól, ami úgy néz ki, mint egy apró

agyvelő. És ne is beszéljünk a menstruációról, a véres nyálkáról, ami átüthet

a fehér nadrágodon. Van ennél rosszabb? Talán igen. Az elektromos nyál,

vagyis az átizzadt, a lábadon minden lépésre megfeszülő nejlonharisnya.”

 

A viszolyogtató dolgokat a próza fő témája, a terhesség és a menekülés követi. A menekülés egészen az erdőig vezette Évát, az elbeszélőt:

„Maradt az erdő. A remény, hogy kisétálok a világból. A két hét szabadságom alatt a magzat elunja a mászkálást, elmúlik, ahogy az émelygés vagy a reggeli fejfájás, vagy csak szétfoszlik a levegőben, ahogy a pára a reggeli tea fölött.”

Az út végül nem a világból kifelé, csak az erdő mélyére vezetett, és egy szabadban töltött éjszakához. Itt az éjjeli és hajnali természet gyönyörű és érzékletes leírásával találkozunk, majd visszatérünk a mindennapokba, a buszmegállóba, ahol az elbeszélőről egy hajléktalan nő azt hitte, az erdőben él, és adott is neki „egy félig megrágott Milky Way-szeletet”. A próza végén a veszteségekkel, egy kis élet elvesztésével szembesülünk, ami egészen az egyáltalában vett földi élet megszűnéséig eszkalálódik. Vajon könnyű-e lemondani az életről? Születés és elmúlás – talán mindkettő az Évák hatalmában áll, talán ami Évával kezdődik, vele is végződik.

 

 

 

Sárkány Tímea Évák, félelmeim tükrei című versében Éva neve úgyszintén összeforr az anyasággal, valamint a testtel, amelyből az élet sarjad. Itt Éva álma vonul végig a versen, amely álom „a férfiakétól eltérő, hamisítatlan jövőt” mutatja, de ezt megálmodni Éva „tragédiája” is. Éva a vers további soraiban már nem csupán az anyaság nagybetűs szimbólumaként tűnik elénk, hanem a női létet is magában foglalja. Az Évák a lírai én gondolataiban felsorakozó nők, akik szüntelenül emlékeztetik őt arra, hogy „mi sem nehezebb, mint megnyílni, végig áramolni, / nem útjába állni, tere lenni, befogadni, átengedni, felébreszteni, nézni, / figyelni, eggyé válni, sebe lenni, hasadéka lenni, oka lenni, gátja lenni, / szája lenni, teje lenni, karja lenni, könnye lenni, gyolcsa lenni, léte lenni”.

Az Évák a női lét tükrei, akik a választások ösvényeit is megmutatják, a női lét lehetőségeit jelzik, a női életutakat, szorongásokat, félelmeket, nehézségeket, ők a választásaink iránytűi, miközben mindvégig ott lebeg a kérdés: helyes volt-e a választás, jól hallottuk-e az Évák hangját és üzenetét? Úgy tűnik nőnek lenni annyira nehéz és annyira egyedi feladat, hogy bizonyos értelemben mindig újra kell kezdeni, vagyis mindannyian első nők vagyunk.

 

A fenti két írás ajánlója az emberi életek forrásával, az első nővel, és rajta keresztül a nőkkel és az anyasággal foglalkozott, ami a bibliai teremtéstörténetből indult ki. Most viszont érdemes a teremtett világra is vetni egy pillantást, legalábbis arra részére, amely az otthonunkat jelenti, a Földre. Jóllehet itt már eltávolodunk a bibliai alapzattól, de a „befelé figyelés” mozzanata, amelyet Sárkány Tímea verse is hangsúlyozott, a Földhöz való viszonyunkban is meghatározó.

 

 

Karácsonyi Zsolt „Föld! Föld!” címmel megjelent verse az április 22-i Föld napjára is tökéletes írás. A vers első két a tengeren utazók szemszögéből mutatja be a szárazföldtől való eltávolodást, a „Föld” eltűnését. A Földről alkotott különféle, mára már rég meghaladott elméletek villannak fel a negyedik versszakban, amelyek az ötödik versszakban kibontakozó, a Földdel való bensőséges viszonyunk lehetőségeit és e lehetőségek meghiúsulását érzékeltető verssorokat készítik elő. A záróversszak a Földdel való kapcsolatunk helyreállításának lehetetlenségét tükrözi, az „oktatási” és tanulási időszak lejárta jelzi, azt, hogy voltaképpen elkéstünk a tanulással, a meg-és felismeréssel:

 

„Legalább a nevedet, arcodat, a hangod

árnyalatát. Esélyünk se lesz minderre.

Egy ideig, talán sokáig, egyre rekedtebben,

egyre érdesebben visszhangzol bennünk.

Aztán a csend, a csend se lesz tovább.”