A Tiszatáj áprilisi száma megkésve érkezett ugyan, de telis-tele van kiváló írásokkal. A mostani ajánló ezekből mutat be néhányat, a távolság-ábrázolás témáját boncolgatva.
Laczkó Sándor A távolság mint üveggolyó című esszéje a távolság filozófiai tematizálását tűzi ki célul, hétköznapi példákon keresztül bemutatva, mit is jelent a távolság. A cím József Attila Altató című verséből származik. Bár a címadó hasonlatban elénk táruló kép igen konkrétnak tűnik, van valami különös és megragadhatatlan a távolságban, ami elsősorban abból ered, hogy a távolság leginkább akkor létezik, amikor nem foglalkozunk, az elhanyagoltságba tudja igazán befészkelni magát. A távolsághoz a hozzá fűződő viszonyainkon keresztül lehet közelebb férkőzni, ugyanis – mint Laczkó Sándor írja – a távolság „viszonyfogalom”, önmagában véve pedig „a nem-levés, a léthiány maga”.
A távolságot Laczkó Sándor már a szócikk-esszé elején a vágyak szférájába költözteti, és ez éppúgy érvényes a vágyakból eredeztethető vonzódásra, mint az úgyszintén belőlük eredő taszításra. A szerelmi vágy például a távolság leküzdését célozza, míg a taszító dolgoktól való félelem a menekülést, a távolság növelését fokozza, ám az előbbi esetében talán nincs is olyan, hogy elég közel lenne a másik, vagyis még közelségében is túl távolinak tűnik a másik, míg utóbbi esetben nem lehet kellőképpen megnyugtató módon és mértékben fokozni a távolságot, mert az, ami fenyegető, mindig túl közelinek érződik. A távolságot tartjuk, vagy épp kiiktatjuk, e kettő között egyensúlyozunk a létezésünk során, s nem mindegy, mikor, melyikhez folyamodunk.
Azonban, továbbra is a vágyakhoz kötődve, a túlzott közelség ellenszereként is értelmezhető a távolság, egyfajta inspiráló erőként, például a művészetek terén, hiszen a túlzott közelség sokszor megfojtja a vágyakat. Ebben áll a „távolabb-lépés paradoxona”, ami akár „a szeretni-tudás és a szeretve-lenni-tudás képlete” is lehetne.
A távolság végső soron semmiként is tekinthető, de mégis annyi mindent meghatároz, Laczkó Sándor az úton-levés is kapcsolatba hozza a távolságot, olyasmiként, ami a tényleges és a szellemi úton-levés vonatkozásában egyaránt értelmezhető. Beszélgetések alapjául szolgálhat. Vagyis a távolság mint beszédtéma képes feloldani az individuumok közötti távolságot – egy újabb paradox vonás.
A szócikk-esszé 2023. október 18-án hangzott el, felolvasás formájában, Szegeden. Laczkó Sándor Vajda Mihálynak ajánlotta, aki azóta már nincs köztünk, de az ő távollétében folytonos közelség rejlik, gondolatainak inspiráló ereje eltávolíthatatlan, ezt mutatják szellemes sorai is, amiket Laczkó Sándor az esszéje végén, lábjegyzet formájában osztott meg az olvasóközönséggel.
Gyenge Zoltán Egy megholt ember feljegyzései – az utazás című írása úgyszintén a távolság és a közelség problémáját járja körül, a távolságot megszüntethetetlenként ábrázolva. Az írás első szakaszát Caspar David Friedrich „Vándor a ködtenger felett” címet viselő képe ihlethette, aki a „nincs tovább” egzisztenciális tapasztalatát élheti át a képen megragadott, kimerevített pillanatban, Gyenge Zoltán a képen a világgal, a ködtengerrel, az elmúlással megbékélő vándort látja. Az út és az úton-levés itt is kulcsfontosságú, ám itt az utazó és a vándor megkülönböztetése döntő jelentőségű. Az utazót az út viszi, mindig valamerre vezetik az útjai, az út választja őt, és nem fordítva. A művészeti alkotásokon túl Rilke és Kierkegaard és Nietzsche gondolatai visszhangoznak a töredékekből felépülő prózában, valamint egy Kant-parafrázis is felbukkan.
A töredékesség azonban korántsem hiátus, épp ebben és ezáltal bontakoznak ki igazán az útleírások részletei, a tájképek és a benyomások, a csodálkozás és a szorongás tapasztalata, már amennyire ki tud bontakozni, hiszen mindig is egyfajta töredékesség, a teljes megragadás lehetetlensége övezi.
A távolság vonatkozásában – az üveggolyó-hasonlat mellett – itt az idői jelleg kap nagyobb hangsúlyt, ám végső soron nem is az időbeli vagy a térbeli távolságról, hanem a lelkek távolságáról, a közelségben is lappangó, kiiktathatatlan távolságról van szó, ami a létezés alapélményeként mutatkozik meg.
Ha az olvasók további filozófiai tartalomra vágynának, akkor örömmel ajánlom a figyelmükbe Immanuel Kant „A széljárás elmélete” című, izgalmas írását, Szabó Csaba fordításában, valamint Walter Benjamin „Ismeretlen anekdoták Kantról” címen megjelent anekdotagyűjteményét, amelyet úgyszintén Szabó Csaba fordított.
Viszont a mostani ajánlóba bevonok még egy, ezúttal lírai távolság- és közelség-olvasatot, mégpedig Takács Nándor Frontátvonulás címmel megjelent versciklusán keresztül. A versszakaszokban a „határ” fogalma is központi jelentőségű, de nem feltétlenül jelent rögzített, elmozdíthatatlan pontot vagy vonalat.
A gyász színe című ciklus-szakaszban a gyász mozdulatlansága áll szemben a mindennapok mozgásaival, a gyászoló egyén és a mindennapok között felszámolhatatlan lélektani távolság tátong. A gyári munka tevékenységeinek üteme összeegyeztethetetlennek tűnik a gyász mozgásképtelenségével, csak a színük lehet közös: a vakító hófehér.
A Tűréshatár központi motívuma a kertben, bosszúból tüzet gyújtó szomszédtól érkező füst. A füst „fojtogató / felhőiben” egyesül a két viszályba keveredő szomszéd telke. A füst eltakarja a határokat, látszólag megszünteti a távolságot, közelségben egyesíti a két kertet, de a személyek közötti távolság megmarad, még ha a dulakodásuk fizikai közelségében jelenik is meg. A közelség és a távolság újabb, kettős paradoxona jelenik itt meg.
A Frontátvonulás című szakaszban a táj, az elvonuló felhők és a távozó eső jelzi a távolságot, míg a hazatérés érzése az otthonosság formájában megnyilvánuló benső közelség lehetőségét villantja fel.
Ezt az otthonos közelséget erősíti és teljesíti be A láng emlékei-szakasz is, ahol a kandalló melege fokozza a meghitt, vasárnapi együttlét nyugalmát. A lírai én számára azonban nem is a lobogó lángok vagy az árnyékok biztosítják az otthonosságot és a közelséget, hanem a feleségének tekintete teremti meg. Úgy látszik, mintha a tekintet teremtette otthonos közelségből egészen kiszorulna a távolság.
