A téli Eső tartalmából Enesey Diána válogatott, alább olvasható a válogatás eredménye.
A mostani ajánló tematikus lesz, de olyan módon, hogy a lapszemle címe fogja egységbe az ajánlott írásokat. Azt hiszem, nem is szorul különösebb magyarázatra a témaválasztás, a személyes valóságok minden írásban feltárulnak, a maguk többes számában és a sejtelmes, félig-meddig rejtett voltukban.
Turi Tímea: Reggel a tükör előtt
Turi Tímea verse az „én” és az élet rétegeit vizsgálja, szinte látjuk magunk előtt a lírai ént, amint önmagát vizslatja a tükörben, s azt igyekszik kifürkészni, hányféle élete is van. A vers nem konkretizálja az életek sokféleségének színtereit, ezért tágas önreflexiós teret hagy az olvasónak. Vajon nekünk hány életünk van? Mi lesz az énünkkel ebben az élet-sokféleségben? Melyik életben vagyunk, illetve lehetünk önmagunk? A lírai én saját életeit „számtalan”-nak mondja: számtalan élete egymással párhuzamosan fut, akárcsak „vasúti sínek a rendező-pályaudvaron, / a tekepályán futó golyók útvonala”. Ugyanakkor mégis összekeverednek ezek az életek, nem egyszerű egyik beállítódás megszokása után rögvest egy másikba átlépni. A vers zárása, az utolsó két sor felvillantja a választás lehetőségét. Talán az életek közötti folytonos váltás nem spórolható meg, de az elsődleges útvonal nem előre eldöntött:
„Amíg az úton el nem indulok,
bármelyik úton elindulhatok.”
Szeifert Natália: Arrokoth
Az Arrokoth című novellája egy reggeli ébredéssel (vagy inkább felriadással) kezdődik, de a személyes múlt mélyére kalauzolja az olvasót, mégpedig az álmokon keresztül. Idősíkok és helyszínek csúsznak egymásba, személyek és emlékek keverednek. Az elbeszélő én egy idősödő özvegy férfi, akit a fúró hangja ébreszt, pontosabban a fúró hangja mintegy betolakodott az álmába. Itt álom és valóság között is elmosódnak a határok. Rövid ideig a jelenben időzik az elbeszélő, majd az álom okozta zavarodottság visszarepíti a múltba. Ismét álom- és emlékképek vonulnak fel: kezdetben azt hitte, nem is a panellakásban van, hanem otthon, a faluban, jóllehet azt tudta, hogy már nem gyerekként. Feltűnnek személyek, akik a múltban életének részét képezték, ismerős helyek és útvonalak is. A valóságos helyek és események között felbukkannak hirtelen és valószerűtlen helyszínváltozások is: a faluból, ahol New Horizons Plútóra vonatkozó vizsgálatainak eredményeit nézegették, hirtelen a Svábhegyre érkeznek, ahol egy régi ismerősére hasonlító csillagásszal és egy ismert színészre emlékeztető személlyel álltak. Az álom ezután kísértetiessé válik, mégpedig a láncfűrészek hangjától és attól, hogy a színész azt kiabálja: Arrokoth. Így nevezték el a Naprendszer legtávolabbi kisbolygóját, amelyet űrszonda észlelt. De vajon hol van a személyes emlékezet legtávolabbi pontja, ameddig az érzékszervek általi asszociációs képesség és a memória működése elvezethet?
A színész, az „üvöltő ember” isten (vagy Isten) képét idézte fel az elbeszélőben, mások hitére gondolt, arra, hogy gyermekkora óta tudott Istenről, de nem foglalkozott a hit kérdésével. Aztán a gyermekkorának néhány mozzanat, hiánya és e hiányok pótlása jutott eszébe. A könyvekhez való viszonya és a gyermekkori kalendárium. Ezeken keresztül fedezte fel újra a szüleit, egy-egy mozdulatsort tudott csak felidézni, néhány testhelyzetet és néhány jellegzetes testrészt, illetve gesztust. Személy-részletek rajzolódnak ki a leírásból, olyan részletek, amelyekből bizonyára senki sem ismerné fel az anyát és az apát, de az elbeszélő, ha újból látná őket, pontosan tudná, hogy ők azok. Végső soron a múlt is hasonló mozaikokból épül fel a visszaemlékezésben, mint az álom felébredéskor. Sokszor pedig kevesebb marad meg, mint amennyit megtartani vágynánk:
„Úgy látszik, apámból egy pontos, szikár arcél és a nagy hallgatás maradt végül. Anyámból pedig egy elnyűtt kéz tökéletes képe és a mosolyának arcnélküli emléke. Ki gondolná, hogy így megy ez.”
Bánki Éva: Afféle Lillák
A téli Esőben Csokonai Vitéz Mihály és múzsája, Lilla, azaz Vajda Julianna is döntő szerepet kapott. Bánki Éva prózája Vajda Julianna mint múzsa titkos életébe enged bepillantást. Az elbeszélő Csokonai Lillájára nagy-nagynénjeként hivatkozik. A múzsa-lét a női létezés egy sajátságos formájaként jelenik meg az írás elején, mégpedig olyan létezési formaként, amelyre nem vonatkoznak a nőket övező elvárások:
„Van az ilyen asszony, van az olyan asszony, és van Vajda Julianna. Akinek a költészet
a koporsója. Akit ifjan megpecsételt egy költő. Neki persze nem kell betegekhez
rohannia, keresztelőkre fánkot, kalácsot sütnie, vagy indulásra készen becsomagolt
koffert őrizgetni az ágy mellett. Ő a kivétel.”
A elbeszélő mesél a „Lilla néni”-nél tett látogatásokról, arról, hogy az unokaöcsök minden látogatás alkalmával elszavalták A Reményhez-t, ami előcsalogatta Lilla néni „bánatkönnyeit”, majd mindenki mást is sírásra késztetett. Bár azt gondolnánk, hogy a múzsák a rejtélyesség módján rendkívül izgalmasak, az elbeszélő, aki magát „növendék lánykaként” írja le, bevallja, hogy „rettentő vénnek és unalmasnak” tartotta nagy-nagynénjét. Pedig nem csupán születésnapján, hanem egyéb alkalmakkor is látogatták, többnyire akkor, amikor házi és ház körüli tevékenységekben szorult segítségükre Vajda Julianna. Úgyszintén említést tesz az elbeszélő lány az anyagiakról is, felidézve, hogy a nagy-nagybátyja felháborítónak vélte, hogy a múzsák nem kapnak honoráriumot, miközben életüket „egy költő erőszakkal kisajátította”. Az elbeszélés legfőbb rejtélye az lesz, hogy látszólag szerény életmódja mellett mégis mire költhetett oly sok pénzt Vajda Julianna. A titokra egy láda felnyitása után, Lilla néni halálát követően derült – legalábbis részlegesen – fény: hétszázhetvenhét (micsoda mesebeli szám!) stanza írja le a múzsai lét rejtelmeit. Vagy ki tudja, mit, hiszen az elbeszélő nem láthatott egyetlen stanzát sem, ugyanis a nagy-nagybácsi ítélete vált a kéziratok végső ítéletévé, amely egyúttal a múzsák életútját is kijelöli:
„Nagy-nagybátyám szerint a fellázadt múzsa, Lilla néni képzelgései nem voltak méltók
a költészet névre, így ő nagy tisztelettel elégette ezeket a stanzákat […].
A múzsa – tette hozzá bölcsen – akkor szép, ha mozdulatlan. […] Ő is tudja, hogy egy asszony lehet ilyen, olyan, amolyan... Csak afféle ne legyen, aki mindent egyszerre akar.”
A lapszám másik kulcsszereplője Markó Béla, a téli Esőben olvashatják Jenei Gyula A versektől a politikáig – oda és vissza. Beszélgetés Markó Bélával címen publikált interjúját. A beszélgetés a költészettől a politikáig ível (oda és vissza, ahogy az interjú címe is jelzi), szó esik a politikai múltjáról, a nemzetállamok és a köztük lévő együttműködés kérdéséről. A költészet felé Markó Béla Ginsberg-versének nyomvonalán haladva indult el a beszélgetés. Jenei Gyula szóba hozta a mondandó és a lírai forma összhangját, a szabadversek epikus mozzanatait, valamint a különféle verselési formák közötti váltogatás hátterét is igyekezett feltárni a beszélgetés. Az olvasó arra is választ kaphat, hogy mennyiben jelent kitárulkozást a versírás és milyen értelemben beszél Markó Béla az irodalom fejlődéséről.
Ha pedig az ajánlóm említést tett Jenei Gyula Markó Bélával készített interjújáról, akkor mindenképp meg kell említenem Vidéki Péter A hiány poétikája című recenzióját is, amely Markó Béla Már nem közös címmel megjelent kötetéről íródott, és amely valóban a recenziók mintaképe lehet, ugyanis elemző mozzanatokban gazdag, kritikai megnyilvánulások is színesítik, ráadásul az életműre is reflektál – mindezt pedig a műfaj szokásos terjedelmi keretein belül valósítja meg, remek arányérzékkel. Azt hiszem, elég egyetlen mondatot kiragadnom az elemzésből ahhoz, hogy bemutassam, milyen jól megragadta a szerző Markó Béla verselési megközelítését:
„A versbeszélő tekintete legtöbbször a legkisebb láthatóból emel verskatedrálist.”
