Ezeknek a RailJeteknek közös nyári sajátossága, hogy tetemes késéseket hoznak össze. Bécsben. Mert boldog-boldogtalan felszáll ezekre. Helyjegy nélkül. És állnak. A folyosókon is, hosszasan. Picit arrébb például egy vak nő, hasán a kenguruban nagyjából egy éves gyereke. Neki speciel lenne foglalása, de a sor miatt nem tud eljutni a helyéig. A vonat addig nem indul, amíg mindenki, akinek nincs foglalt helye, le nem száll.


Éppen harmincöt perces késésben vagyunk. És minderről nem az osztrák vasúttársaság tehet, nem a gyíkemberek, a lúdvérc, nem Tudjukki, hanem mi magunk. Akik makacsul állunk helyjegy nélkül két ülés között, és várjuk a csodát (igazából T/3, helyjegy nélkül eszembe sem jut ezekre a vonatokra nézni, de biztos van valami hasonló hülyeségem nekem is, legfeljebb nem tudok róla, szóval maradok a „mi”-nél). Mint a dugóban ülő egyszeri sofőr, aki utastárs híján nagymonológban átkozza a többi barmot, aki ok nélkül kocsiba ül és okozza a dugót.

 

827.jpg


Ötven perces késésben vagyunk, és még nem indultunk el. Elkezdtem írni az aktuális Táltosfogat, ezt itt. Ilyen sem volt még. A tömeg egyre nagyobb, pedig már párszor bemondták: tessék leszállni. Aki a korábbi, kiesett vonatról szállt volna ide, azt buszok viszik tovább.


Az ilyen szívmelengető pillanatokat örökíti meg a hunkiidorii nevű digitális művész. Zseniálisan. Mondanám, hogy a magyar rögvaló, de nem csak az. Ez mi vagyunk, a mi napjaink, a mi bosszúságaink, és olykor a mi tetteink is, nyilván.

 

829.jpg


Amiért különösen szeretem a képeket, az az a lehetőség, hogy megvegyük őket (támogasd a művészetet, vegyél képet, fizess elő, éít.). Egy-egy ilyen pillanat kimerevítve, fizikai valójában a falunkon tényleg túlmutat önmagán, és valamit hozzánk is ad.

 

828.jpg


A vonat nem megy tovább, Bécstől Budapestig lehet buszozni. Baleset Bruck és Parndorf közt. Méltatlankodó tömegek indulnak meg valamerre (valószínüleg a Südtiroler Platz felé, délnémet nyelvterületen szinte biztos így hívják a vasútállomás terét). Egy életkorához képest pláne nagyon részeg srác egy vörösboros üveget ejt el a tüchtig bécsi pályaudvaron, fáradt, de kitartó személyzet irányít párszáz embert. Az információs pultnál és a jegyirodában többen vannak, mint Magyar Péter avatóbeszédén a frissen nyitó Primarkban. Káosz van, busz nincs.


Nagyon sok idő múltán befut három turistabusz, percek alatt telnek meg feszült utasokkal. Passzolnak hozzájuk a sofőrök is, egyikük szemrebbenés nélkül nevezi hülye tehénnek az egyik méltatlankodó utastársat. Ordítva. A vak anya is a buszok felé tart családjával, ez nem az ő napjuk, szegények. Én feltalálom a spanyolviaszt: a még mindig barátságos alkalmazott szerint sem AKKORA hülyeség Sopron felé kikerülni a káoszt, a legfrissebb prognózis szerint legalább hatig nem lesz javulás. Így teszek, mintegy tíz percet eltöltök Bécsújhelyen, nagyjából egy órácskát Sopronban, és a tervezettnél mintegy négy-negyedfél órával később befutok Kelenföldre. A kreatív terveimnek lőttek, sebaj, holnap is lesz nap. Nem kevésbé zsúfolt, de legalább csak Budapesten. A Műhelybeszélgetésről lemaradok, majd megnézem a videót. Lassan veszem a levegőt, mélyeket lélegzem, nehogy bekerüljek a Világszarók sorozatba.

 

830.jpg


Azért is jók ezek a képek, mert eszünkbe juttatják, mit akarunk elkerülni. Be fogok ruházni egyre.

 

(A képeket a művész engedélyével használjuk. Köszönet értük!)