Persze a bableveshez nem kell ürügy, az mindig jó. Átmelegít testet-lelket, emiatt télen talán tényleg még jobb. Legalábbis az, amit anyám főzött telente, míg a plakkok el nem kezdték a fejében elpusztítani, amit találtak.


Idővel mindent megtalálnak.


A nyári fejtettbableves aranyos próbálkozás volt, de nem egy súlycsoport A Bablevessel. Ahogy nagyanyám (az apai; anyáméban élhetett tovább a másik, az alig ismert öröksége) bablevese is más volt: kevésbé gazdag, kicsit savanykásabb, a nehéz, kopott ezüstkanalakkal meg a ragyogásukat vesztett porcelán tányérokkal, egy elátkozott évszázad szívós tanúival.


Ezt üvegtányérból a legjobb enni, Rákosligeten, valamikor a késő nyolcvanas-kora kilencvenes években, inkább szombaton, mint vasárnap. Mondjuk a Calypso rádióval a háttérben. Ha ezeket a feltételeket nem tudjuk teljesíteni, az szomorú, de nem reménytelen. Ha elég jól sikerül a leves, valamit visszaad ezekből.


Hadd legyek szerénytelen: némi gyakorlással elég jót nem nehéz csinálni, anyámnak is ízlett, mikor legutoljára nálunk volt és főztem. Persze minden alkalom potenciálisan a legutolsó szokott lenni, de ez most tényleg az lett. Ő már nyilván nem emlékszik rá (arra sem, amit n>5 perce megbeszéltünk, nemhogy tavaly novemberre, ahogy a decemberi balesetére sem, ami után senki sem fogadott volna jelentős tétben a túlélésre, de nem baj, mindenre nem is kell emlékezni), ahogy biztos elfelejtette már a szegedi halászlevet is a meglepetés-diplomaosztó után. De az örömre még sokáig emlékezett, abszolút megérte. Best prank ever, ahogy Jim Halpert mondaná. Szóval, neki is ízlett, ennél nagyobb bókot nemigen kaphatok rá.


A Bableves nem diétás étel, ezt szögezzük le elöljáróban. Eleve nem valami híg, áttetsző lötty, hanem sűrű, nehéz, sötét, forró valami, aminek ab ovo ilyennek kell lennie, hogy a hozzáadott tejföl ne rontson rajta. Tejföl pedig kell hozzá, külön kanállal adagolva, ahogy kell az Erős Pista is, hogy a lassan lefolyó első kanál után picivel még egy csöppet átfűtsön minket, az ízeket és a csípősséget utánozhatatlanul elválasztva.


Amíg esszük (lassan, nem kell kapkodni, van még: A Bablevesből nem lehet és nem is szabad keveset főzni), hagyjuk, hogy áthevítsen minket, ahogy áthevített a ligeti konyhában, legyünk újra gyerekek, és anyánk legyen megint a régi önmaga. Hunyjuk be egy pillanatra a szemünket, ha akadozna az élmény, és meglesz.


Maga a főzés nem egy nagy vasziszdasz, az előkészületek inkább megdolgoztatnak. Érdemes a szárazbabot előre beáztatni, de a konzerv, lében úszó babokat kerüljük. Úgy szétfőnek, hogy a massza nyom nélkül tűnik el a levesben (meglehet, ezért is használatos alapanyag ez a hüvelyes a gesztenyepüré-gyártásban is, de az engem nem izgat. Süssük meg, rendben, de a tejszínhabot ne akarjuk ilyesmivel elrontani). Vegyünk füstölt húsokat (a csülök legitim választás, az oldalast nem erőltetném), könnyű szívvel vágjuk kisebb darabokra, jobban átadja a zamatát, meg akkor jó, ha mindenkinek jut több kis darab, és a sötét levet kavargatva felfedezhetjük, miből mennyi került ebbe a tányérba; segít az átszellemülésben, nem keveset. Kell persze kolbász is, lehetőleg több féle. A puhább, zsírosabb fajta a jó: lángolt, paraszt, füstölt vegyesen, legalább egy-egy szál. Tehetünk bele lecsókolbászt is, hogy ne legyen híg, de az ízt nem ez fogja adni (anyáméban praktikus okoknál fogva persze gyakran volt, de ez már a Németországba kivándorolt IT-s változat, kicsire nem nézünk, úgysem főzzük elég gyakran).


Készítsük közben elő a legnagyobb fazekunkat, szűkösen talán elég lesz. Pucoljunk meg és vágjunk fel rengeteg sárgarépát (ne karikára, az műfajidegen: egy répából 4-8 kis hasábot felezgethetünk), némi fehérrépát (ezeket hagyhatjuk nagyobbra, hogy méla ellenszenvvel a tányér szélére lökhessük), elviseli a pasztinákot és a zellert is. Mehet bele petrezselyem zöldje is, egy kis zöld íz tovább gazdagítja a kompozíciót, de nem ez fogja dominálni.


Kezdjük el főzni a húsokat a répákkal, és ne türelmetlenkedjünk. Ha a répa már kezd puhulni, mehet hozzá a kiázott bab, az már hamar meglesz. Eddigre a kolbászokból finom piros lé főtt ki, a füstölt hús íze átjárt mindent, sok dolgunk igazából már nincs. Fűszerezni nem is kell, de persze szabad: csak hát ha ezek után, a füstölt hús, a kollagén, a kolbászok paprikás zsírja után még valami tényleg hiányzik belőle, akkor valami baj van.


Csináljunk rántást, mivel nagy fazékban főzünk, lehet négy-négy kanál olajjal és liszttel. Ha már rutinosan vagyunk, egy kanálnyi dióolajat is lophatunk bele: kiríni nem fog belőle, de a dió soha semminek nem árt. A rántást a fazékból nagy nehezen kinyert levessel keverjük ki (sűrű étel, ha könnyen tudunk belőle tiszta levet merni, valamit elrontottunk menet közben).


Amíg rotyog, csináljunk csipetkét is, és gondoljunk nagy szeretettel korán elment keresztapánkra, aki ezt a nagynénénktől a mi segítségünkkel zsarolta ki még a Flórián téren. Addig kapacitálta, a mi szakértői véleményünket is kikérve, hogy csak beadódott az a derék. Idézzük fel magunkban az ebéd utáni kutyasétáltatásokat az óbudai panelok és római kori romok között kígyózó útvonalakon, és legyen valami kellemes melegség a szívünkben, mikor rá gondolunk. Maga a csipetke nem bonyolult: egy tojáshoz adjunk annyi lisztet, amennyit csak felvesz. Aztán még, mert azt is felveszi. Keverjük-adagoljuk addig, amíg tényleg csipkedhető, cseppet sem ragacsos, lisztes gyurmát nem kapunk. Ezt aztán kezdjük a levesbe csipkedni, és ha a felénél nem kevesebbet tényleg pici cafatokban tépünk bele, legyünk kicsit büszkék magunkra. A türelmet alaposan próbára tevő babramunka ez, szóvicc nélkül is.


Amikor összefőtt, minden megfelelő állagú, kóstoljuk megint meg, és ha valami tényleg, de tényleg hiányozna belőle, adjuk hozzá. De ez ritka.


Vegyünk elő a nagyobbik mélytányérokat, az aljukra ízlés szerint kanalazzunk tejfölt, erre csípős paprikát, az Erős Pista remek, de akár a csípős Piros Arany is megteszi, ennyi egyediség belefér. Ez mindenkinek ízlés szerint mehet, akár tányéronként eltérő arányokkal játszva. Leves van, megtehetjük. Adjunk hozzá rendes fehér kenyeret: ropogós héjú, puha belű, lukacsos tésztájú vastag szeleteket. Ha találunk ilyet; haragban vagyok a kortárs pékiparral. Ha ilyet nem találunk, a lehető leghasonlóbbat használjuk.


Szedjük a levest a paprikás tejfölágyra, keverjük össze, míg világosabb, krémesebb, de még mindig sűrű, mély, kellemesen nehéz, izgalmasan titokzatos levet nem kapunk. Szimatoljunk bele a tányér fölött a levegőbe, szívjuk mélyen magunkba a gyerekkor illatát, gondoljunk anyánkra, és az Alzheimer hónapjában mindenkire, akitől valakit elvett vagy épp most elvesz ez az átkozott kór, majd kezdjük enni a levest, mert ennyi jót azért megérdemlünk olykor.