Pont Finy Petra Kerti szonáta című könyvét olvasva jutott eszembe, mennyire kevés ilyen könyv van. Ami arról a furcsa korról beszél, ami a Kádár-éra végét és valami új elejét jelentette, olykor a benne lévőket is meglepő sebességgel változtatva meg mindent, ami addigra több generáció természetes közege volt. Előtte vannak remek könyvek, a rendszerváltás után szétzilálódott világról is (tessenek Tar Sándort is olvasni, érdemes), de pont erről a korról nem sok. Filmnek talán a Moszkva tér, de az nekem túlontúl generációs mozi volt. Én még alsós voltam ’89-ben, nem különösebben tudtam (és tudok) mit kezdeni a nálam tizenévvel idősebbek közös emlékeivel.

 

A Kerti szonátának persze nem a történet jelen ideje a legfőbb érdeme. Ennél is fontosabb a szereplők perspektívája, amin keresztül a vészkorszaktól a rendszerváltás koráig számos mellbevágóan kemény pillanatról kapunk benyomást (ide értve persze a Rákosi-kort is). A szereplők pedig névtelen nők: eleve az szokatlan, hogy nem a férfiakról hallunk, az sem magától értetődő, hogy nem a nagy nevekről. De ők majd megírják mind a saját emlékeiket, a saját szemszögükből. Ha még nem tették meg; nem árt sietni, mert kíméletlenül öregszenek, az értelmiségi ellenállásban fontos szerepet játszó Rajk Lászlótól például már nem tudunk semmit megkérdezni.

 

A történet három legfőbb szereplője nő, ikrek. Mármint az idősebbek egymás ikertestvérei, a fiatalnak egy ikerbátyja van. Magda és Médi, a két idősebb izgalmas figurák: polgárlányok a budapesti második kerületből, akik egy csúnya század legrondább fordulatait élték meg: az első világháborút megjárt apával, a zsidóüldözés idején titokban támogatott barátokkal, a bevonuló orosz katonák elöli bujkálással, a kistarcsai táborral – és a végén a szamizdatosok csendes, de hathatós támogatásával. Egyenes gerinccel, mindig a helyénvalót cselekedve.

 

Frida, a történet idején egyetemista másik főszereplő korának megfelelően idealista lázadó, aki tenni akar a rendszer ellen. És aktívan tesz is. Ahol egyáltalán szóba kerülnek a rendszerváltó férfiak, az a róla szóló részekben fordul elő: utal a fotóra, amit a langaléta Gábor készített, amin Ferit üldözik: igen, okkal ismert fotó, de sokkal többet nem hallunk a szereplőkről. Helyesen: nem róluk szól a történet, hanem inkább rólunk.

 

És nem utolsósorban a korszak mindennapjairól. Az okosba’ hazaszerzett építőanyagokról, a Trabantról, a panellakás falán lévő óriásposzterről, a szekrény tetején sorakozó nyugati sörösüvegekről, a közértekben kitett kávédarálókról, a Petrocelli ügyvéd házánál is lassabban épülő víkendházakról, amiknek elsődleges feladata talán nem is az elkészülés, hanem a folyamatos épülődés volt, a szabadság érzetét adó kicsi, lopott pillanatok.

 

És persze ott van a beletörődés, az állandó részegség (tudjuk, a magyar értelmiség előtt saját bevallása szerint két út volt: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan, és ezt sajnos sokan el is hitték maguknak), a minden társaságban feltűnő besúgó, a tehetetlenség: mindaz, amire nem szeretünk gondolni.

 

És a magyarázat: a traumák, a legsötétebb diktatúra már-már abszurd pillanatai, és a súlyos tragédiák, mint Frida elveszett (elvett? elrabolt?) bátyja. Szájbarágás nélkül válnak érthetővé azok a kompromisszumok, amiket valószínűleg sokaknak meg kellett kötniük. Még az elkerülhetetlen ügynököket is jobban értjük, ha szimpátiánkat nem is vívják ki, míg az együttműködésre kényszerítettekkel legalább együtt tudunk érezni: semmi nem volt és nem lesz egyszerűen fekete-fehér.

 

Finy Petra: Kerti szonáta

 

És persze a kert (a kertek): mindazon lehetőség, hogy az embernek saját birodalma legyen, egy világ, ahol nem úgy érvényesek a szabályok, mint a kertkapu másik oldalán. Érthetőbbé válik az is, amit a Kacsamesék-generáció tagjai már nem éreztek (éreztünk) a bőrü(n)kön.

 

Ha ez nem lenne elég, az elbeszélői nyelv is segít abban, hogy megszeressük a könyvet: gyakran halljuk a szereplők gondolatait, és szeretetre méltó öniróniájukat. Az egyik apró problémám is itt van: túl szépen, túl költőien beszélnek néha, főként a meglehetősen koravén ikerlányok. A trükk az, hogy ez mégsem zavaró: a szöveg visz magával, nem akadozik, nem dob le egy-egy túl szép gondolat: utólag visszanézve, bele-beleolvasva érezhetjük néha azt, hogy az egész túl szép. Másfelől ennek mondhatni hagyománya van (vagy az én nünükém): nekem már Fejes Endre szereplői is túl szépen fogalmaztak, ezen a téren nincs jelentős változás a magyar irodalomban.

 

A másik hiányérzet: itt-ott szívesen hallanék többet bizonyos dolgokról: hogyan dönt úgy az anyjával zsarolt tmb (társadalmi megbízott, a III/3 információforrásai), hogy a rá nehezedő nyomás ellenére is a főhősök mellé áll; vagy miért csak elbeszélésből hallunk egy nagyon fontos mozzanatról a könyv végén. Megmagyarázni mindkettőt lehet, el is lehet ezeket fogadni, de nem lenne rosszabb az egész, ha ezek a mozzanatok is bővebben kifejtetnének. Szerintem.

 

De nyugodt szívvel biztatom az olvasót arra, hogy saját álláspontot alakítson ki: ez egy jó, és kevéssé szokványos szempontjai miatt is mindenképpen fontos könyv.

 

Nézzék meg beszélgetésünket a szerzővel itt, vagy hallgassák meg a Beszélő Szófán!

 

 

 

Finy Petra: Kerti szonáta

Athenaeum Kiadó, 2021