Nyilván, a Hallmark-romantika cukorszirupba tunkolt kellékei nem az igaziak. Pláne: igazából még szerencsések vagyunk, hogy a csatorna kulturális hatása nálunk sosem vált igazán erőssé, csak a nyomaival találkozunk (az esztétikával annál jobban: november eleje óta a csillogó szeműen hamis romantika ömlik a csapból is). A rendes, az igazi karácsonyi giccs nem a képeslapok giccse.
Sőt, ha nagyon filozofikus akarok lenni (nem forszíroznám, nyugalom: nem én vagyok a Szófa legtehetségesebb filozófusa), valami olyasmire kell jutnom, hogy a virtigli karácsonyi giccs nem is giccs, hanem a stiláris káoszban megnyilvánuló családi tradíció-továbbvitel.
Külföldön élek, anyám egy otthonban, ahol finoman és következetesen ellensúlyozzák az őt egyre jobban elnyelő Alzheimer cseppet sem szívderítő hatásait. A valódi karácsonyi hangulatot már ez is bőven megtorpedózza, féloldalasan bicebóca minden, amióta ez a helyzet. Még azt sem tudom, idén hogyan is lesz (ha már végre a Covid miatt nem kell szobafogságtól tartani, ugye).
Na nem mintha eleve annyira egyszerű lett volna korábban. A szüleim meglehetősen hamar elváltak, így a december 24-ének (és 25-ének is, ha már itt tartunk) sokáig szigorú menetrendje volt: előtte apámnál voltam, 24-én a nagyanyámnál ebédeltünk és ünnepeltünk kicsit, aztán irány haza (sietni kellett, hogy elérjük az utolsó buszt; a kertvárosi idillről álmodóknak üzenem, nem MINDIG jó mindentől is messze lakni, hacsak nem akarunk tényleg mindenhová kocsival menni, ami drága, környezetszennyező, és a parkolóhely-mizéria miatt nem is feltétlenül annyival kényelmesebb). Itt fadíszítés, gyors karácsony, mert mentünk tovább: közös családi ünnep a nagynénéméknél, később az unokatestvéreméknél (na, ők legalább ugyanabban a kerületben laktak, a Budapest-táblán még épp innen), aztán huszonötödikén is a nagynénéméknél voltunk, ilyenkor jött a másik unokatestvérem is, jobb sorsra érdemes nagybátyám második házasságának gyümölcse. Huszonhatodikán megint apám és nagyanyám, és aztán haza.
Nagyjából. Talán tíz ilyen alkalomra emlékezhetek valójában, de nekem valahogy mégis ez a karácsonyi protokoll. Ha behunyt szemmel kell asszociálnom, akkor még mindig a Flórián téri lakást látom, ott vannak az unokatestvéreim és a keresztapám is. (Huszonkilenc éve nincs velünk, de a karácsonyaimban még mindig ott a nyoma, igen.)
És az ember gyarló, valahogy ennek a hangulatnak a nyomait akarja megőrizni. Aminek legkézenfekvőbb eszközei értelemszerűen a karácsonyok tanúi, a díszek. Az ütött-kopott üvegdió, amit még a dédanyám is évről évre elrakott. Több karácsonyt töltött a másik nagyanyámmal, mint én magam. A kis fonott gyöngykosárkák, amiket még a nagybátyám első felesége csinált. A ronda és töredezett ezüst színű műanyag csillag, benne töredezett behavazott falusi idillel. A piros plexigömb, a beleragasztott bénácska mikulással. Az idegesítően csilingelő harangocska, amit az egyik bécsi kiránduláson vettünk (sokkal többre nem is nagyon futhatta, úgy sejtem), és amivel végigzajongtam a Máriahilfert — minden egyes lépésnél megszólalt, imádtam, sejthető. Nyilván, stiláris káosz. Nyilván, egymást lelkesen ütlegelő színek és formák kavalkádja. Nyilván, a lakberendezők által megálmodott egyszínű karácsonyfákhoz képest ronda, kaotikus nonszensz. Nyilván, nem az IKEA-katalógusok letisztultsága: minden bizonnyal giccses összevisszaság. Valójában persze a legszebb családi kontinuitás: sokkal természetesebb módja annak, hogy halottainkra gondoljunk, mint a november elején kényszerből lefutott körök a zsúfolt temetőkben.
Bár az érzelgős miszticizmus alapvetően távol áll tőlem, ezektől valahogy úgy érzem, kicsit megint velem vannak azok, akik már nem lehetnek. Hogy egy icipicit vissza tudok csenni azokból a karácsonyokból, amikből egyébiránt nemigen lehetne (és nem is csak az elkerülhetetlen veszteségek miatt: az unokatestvérem gyerekei lassan saját családot alapíthatnak, ez önmagában nyilván nem baj, a dolgok változásának természetes módja).
És akkor már a másik dilemma: szeretném, hogy a fiaimnak is legyen valami hasonló karácsony-érzése. Szeretném, hogy nekik is legyenek szép emlékeik, a hangulathoz tartozó relikviáik, hogy legyen valamijük, amiben akár évtizedek múlva benne lehetünk mi is. Akár a dolog szertartásos részeivel, utazgatásokkal, kapkodásokkal egyetemben.
Szeretném, hogy legyen saját nagybetűs karácsonyuk. Nem műtermi hóban kiskutyákkal hentergő frissen mosott hajú gyerekek fotói, hanem a szokásos díszítős-sütős-főzős-kapkodós mizéria utáni pillanatok, amikor az év vége felé csak szusszanunk egyet és együtt vagyunk.
Remélem, lesznek nekik is a karácsonyt jelentő tárgyak, ízek, szokások, pillanatok. Na jó, ez persze így hülyeség: nyilván lesznek. Az csak a kérdés, hogy mik, és önző módon: mennyire leszünk mi is benne ezekben. Sikerül-e olyan tradíciót kialakítani, hogy valahogy, valamit átmentsünk magunkból, és ezzel áttételesen azokból is, akiket ők már nem is ismerhettek, de csak ott vannak bennünk valahol. Remélem, hogy lassan kialakul a mi saját, külön karácsonyunk. A maga elengedhetetlen kellékeivel. Amik biztosan giccsesek egy bizonyos szögből nézve, de pont ez a lényeg.
Mert ezek nélkül a karácsony olyan, mint a makulátlan bejgli: egyszerűen nem az igazi.
