Olyan, mint a tengeri hántás, jobban mondva, pont akkor történik. Az asszonyok a felrepedt fazék alá kóróból tüzet raktak, hogy kukoricát pattintsanak benne, mint nagypénteken. Míg lehántották a tengeri haját, és kötelet fontak belőle, beszéltek.

 

Volt olyan is, hogy nagyokat kellett hallgatni és csak a tengeri héja recsegett a kezük alatt. Mikorra már megmeredt a megpattintott kukorica, elmondták Annának, hogy Jánost ne várja haza. Nem annak okán, hogy ottmaradt volna a háborúban, hiszen most már tiszt lett és kikenheti kenőccsel a bajszát, ha kilép a kapun. De földért sem fog már házasodni, azt mondták neki a városban, hogy úgyis elveszik majd tőle, mikor vége a háborúnak. Hát Anna se remélje, hogy a tiszt feleségül veszi a nagygazda lányát. Másnap reggel felvette a vasárnapi szépszoknyáját. A fodrait azután vasalta le, hogy a többiek elmentek a mezőre gyűjteni, hogy az anyja ne lássa. Felment János anyjának a házához, de hiába szólongatta, senki nem nyitotta ki a kicsi kaput neki, a nagy kapun pedig nem mert bemenni, mert a kutyát nem kötötték meg. Egy szőke lány nézett le rá a tornácból városi ruhában és tarkóra bodorított hajjal. János anyja bekergette a tornácról.

 

Az erdő alján megnyúltak az árnyak, most jönnek haza a többiek a mezőről. Elgondolkodott, hogy vajon ma éjjel is folytatják-e a tengeri hántást. Neki már felsebzettek az ujjai a kötélfonástól, meg nehéz is a kötél, igen lehúzta a vállát. Szerette volna, ha tél van, az ilyesmi olyankor könnyebben megy. Meg vasárnapokon, úgy hallotta. De legalább a szépszoknyájában volt. A megesett lányokhoz ilyen szépszoknyás halál illik. Hiába nincs se tél, se vasárnap.

 

 

----

 

 

További két kispróza a szerzőtől itt: Prae 2021/4