Shaun Tan Oscar díjas filmrendező (The Lost Thing, 2011), grafikus, képzőművész. The Arrival, vagyis Érkezés című könyvét magyar kiadó most először jelenteti meg. A kötet szépiára sárgult, gyűröttre nézegetett fényképeket imitáló grafikákon mutatja be egy emigráció történetét. A keménykalapban, úti öltönyben, egy szál bőrönddel (talán vulkánfíber?), óceánjárón utazó, idegen földeken menedéket kereső főhös ismerős. Lehetnénk a negyvenes években, futhatna fasizmus, világháború elől. Lehetnénk az ötvenesben, futhatna forradalom és diktatúra elől. Tan grafikáiban azonban éppen annyi a fantasztikus elem, hogy érezzük, a hol és a mikor, e lapokon, igazán mindegy.

Az Érkezés két díjat is elnyert, közülük az egyik a Children’s Book Council Australia év képeskönyve díja volt. Felkerült tehát egy gyerekkönyvekkel foglalkozó intézmény radarjára.  Ezért, meg mert Shaun Tan munkásságának sok eleme amúgy is gravitál a gyerekirodalom felé, szokás a gyerekkönyvek közé skatulyázni ezt a munkát. Ám az Érkezés, (ahogy Tan legtöbb munkája) nem csak a gyerekközönséget célozza. Felszínes és értetlen dolog rásütni ezt a bélyeget. Az Érkezés egy életkortól független, mélyen emberi élményt jár körül: az idegenségét, amivel egyébként különböző életszakaszaiban, a szocializáció újabb lépcsőfokaira lépve időről időre az is szembe kerül, akinek nem sorsa, hogy valaha elhagyja anyanyelvi (vagy anya-kulturális) közegét.

 

Shaun Tan

 

Igen, az írott szó hiánya olvasni még nem tudó gyerekeink számára is hozzáférhetővé teszi a történetet, ám a szavak nem az ő kedvükért tűntek el e lapokról. Ahogyan tévesen keltheti gyerekkönyv benyomását az Érkezés mágikus realizmusának néhány csodás eleme is. Ismeretlen, sokkarú szörnyetegek árnyai garázdálkodnak a meg nem nevezett anyaország utcáin, sosem látott állatfajok, fantasztikus tájak és fantasybe illő épületek karakterizálják a főhős úticéljának tájait. Az itt-ott előforduló feliratok mind olyan kriksz-krakszok, amiben bolygónk egyetlen lakosa sem fedezheti fel egyértelműen saját nyelvének betűit. Ha az idegenség érzésének mértéke csupán az új, ismeretlen valóságelemek számától és minőségétől függ, attól, mennyire új dolgokat és mi minden újat kell ismert élményeink mentén kategorizálnunk, akkor Shaun Tan képeinek fantasztikus elemei csupán olyan extremitások, amik ennek a talajvesztettségnek az élményét hivatottak sokszorosan aláhúzni.

 

Shaun Tan

 

Ennyi fantasztikum pedig arra is való, hogy eloldozza ezt a történetet valamilyen ismert történelmi és földrajzi háttér konnotációitól, és elődomborítsa mindazt, ami ebben az élményben közös: a szükség és túlélési ösztön hajtotta migrációval járó gyászt, honvágyat és bizonytalanságot. A beilleszkedés és boldogulás muszája által vezérelt kényszert az új közeg minél alaposabb megértésére. Ugyanazzal a figyelemmel bogarásszuk e szót(a)lan képeket, amivel – közös nyelv híján – egy menekült kapaszkodik bármilyen nonverbális jelbe, ami az új közegből feléje érkezik. Minél többet értünk meg e képekből, figyelmünk minél aprólékosabb, annál kerekebb lesz a történet, miközben óhatatlanul marad üres hely bőven.

 

Shaun Tan

 

A képeken annyi ismerős dolog van csupán, hogy érzelmi közösséget tudjunk vállalni a főhőssel. Értjük a puha rongyokba csavart családi fotó értékét, értjük a szörnyetegektől kísértett kanyargós utcák ódon otthonosságát, ami többé mégsem biztonságos.

És mivel a képeken semmi sem történik abból, amit kultúránk a hús illetlenségeinek vagy horrorának bélyegez, így a hároméves Pistike is, szöszke ártatlanságának megőrzése mellett, zökkenőmentesen sütheti ki e grafikákról, hogy a bácsi szomorú, mert nincs vele a családja. Közben talán annak a nagyapának (vagy dédnagyapának) a térdén lovagol, akinek lúdbőrősen konkrét emléke van egy pont ilyen apáról, vagy pont ilyen saját menekülési élményről. Egy indulásról, valami régmúlt, párás hajnalban, a veszély ébredése előtt, egy szál bőrönddel, és a reménnyel, hogy így lesz módja kikövezni az utat az otthonmaradók számára, hogy aztán ők is elindulhassanak egy biztonságosabb élet felé. Igen, megengedhetjük, hogy az Érkezés családi könyv, amiért korosztályközi, közös élményt teremt, ám nemzet- és kultúraközit nemkülönben, legalább akkora hangsúllyal.

 

Shaun Tan

 

Shaun Tan keze alatt a képregényhagyományba vegyül itt valami filmes íz. A lapokon egy- meg kétoldalas tájak és életképek nagytotáljai, meg apró képek többkockás sorozatai váltogatják egymást. Előbbiek a történet atmoszféráját erősítik, utóbbiak balladaszerű töredékességgel tárják elénk az eseményeket. Az, hogy ódon fényképimitációk ilyen állókép-töredékeiből férünk hozzá a történethez, rokon azzal, ahogyan a megismerés és megértés bicsaklik meg idegenföldön – legyen bár az a föld nyelve, kultúrája, vagy a történelem távola miatt idegen. Az ismerős képi elemek, a főhős ruházata, az óceánjáró persze mind történelmi közhely. A belső borító jelentéktelenül apró képkockáinak különféle népviseletekbe burkolt, különféle rasszokhoz tartozó arcai még tovább általánosítják az Érkezés által leírt alaphelyzetet. Didaktikusan egyértelmű, amit Shaun Tan mond: ebben az élményben mind egyformák vagyunk. Ennyi közhely épp a történet értelmezéséhez, empátiánk felébresztéséhez kell. A gyűrött, megsárgult képek atmoszférája, a háborús hontalanság melankóliájának megteremtéséhez. Ez egyértelműen a történelmi tudással és/vagy tapasztalattal rendelkező felnőttekhez szól, nem a gyerekekhez.

 

Shaun Tan

Az Érkezés mindazoké, akik a vizuális befogadására képesek. A világtalanokon kívül tehát egyszeriben mindannyian a történetbe érkező idegenek globális közösségében találjuk magunkat, szavak nélkül silabizálva az eseményeket, utazó főhősünk érzéseit, benyomásait és élményeit.

 

Shaun Tan 2006-os kép-regényének címét csak most fordították magyarra. A könyv minden más oldala, különféle idegen nyelvű borítók alatt, hozzáférhető volt már a magyarul beszélők számára is. Itthon a POKET Kiadó gondozásában jelent meg idén ősszel, automatáikban és webshopjukban már elérhető. Egy 2014-ben megjelent, angol címmel ellátott kiadványt azonban jobban esett lapozgatnom. A POKET arculata által meghatározott 9 x 14 cm-es keretekből fakadó miniatürizálás már nem egyszerűen a történethez való hozzáférést nehezíti, hanem a képekhez valót is. Az apró, magyar kiadásban elvesznek a részletek, az arckifejezések, a fantasztikum sosem látott lényei nehezebben kivehetők, az ismerős valóságelemek nehezebben beazonosíthatók. Már nem csupán a nyelvi és kulturális korlátokba ütköző idegen nonverbális nüanszokra kihegyezett figyelmével fordulok a történethez, hanem egy vaksi ember frusztrált hunyorgásával is. Ez pedig nem támogatja a szerzői szándékot. A POKET kiadvány kicsiny képei, mintha (akár az anyanyelvemen elhangzó) motyogások volnának. Idegesítő ez a vizuális suttogás, hajolnék közelebb, vagy rászólnék, hogy mondja már hangosabban, ám e kicsiségtől nem érzem át jobban a migráció élményét. Talán csak a nomádlétét, hogy automatából, út közben vásárolok, kifejezetten a menéshez tervezett, olcsón megszámított élményt, zsebre méretezett könyvecskét.

 

Témába vág Anne East No Man's Land – Living Between Two Cultures1 (Senkiföldje Élet két kultúra között) című esszéje. Pár órás gondolatébresztő olvasmány azoknak, akik talán nem szakértői a szociológiának, de érdeklődnek a társadalmi mechanizmusok iránt. Felmerül a kérdés, minek olvasnánk ma Magyarországon angol nyelven arról, milyen két kultúra közt rekedni a posztkoloniális, posztcovid Nagy-Britanniában. Hát mert Anne East saját, ázsiai-brit tapasztalatától távolítva, tudományos és történeti felkészültséggel járja körül a kérdést, általános érvényű igazságokat fogalmazva meg az idegenség és kultúrához tartozás élményéről. A kirekesztés-befogadás, az elkülönülés-odatartozás kérdései pedig nem csak azokat érintik, akik ismernek valakit a Brit-szigeteken jelenleg élő több százezer magyar közül.

 

A szövegben megjelent minden kép © Shaun Tan.

 

1 East, Anne. No Man's Land – Living Between Two Cultures. 404 Ink Limited, 2021.