Az ajánlók többségében a versek dominálnak, most viszont egy prózákból álló lapszemlével készültem, mégpedig a Látó júniusi lapszámából válogatva. Az itt szereplő prózák női szerzők tollából születtek. Nem hiszem, hogy van az irodalomban „női hang”, de kiemelten fontosnak tartom, hogy olvasóként a női szerzők hangjainak és témáinak sokféleségét felfedezzük. A mostani lapszemle is tesz néhány lépést ezen a felfedezőúton. A lapajánló tárgyát képező írások tematikus kapcsolódási pontját a közöny jelenti, ami más és más formákban mutatkozik meg a három szerző prózáiban.
Bánki Éva A legboldogabb harapás című prózájában egy disztópiába illő táj tárul elénk, egy elvilágtalanodott világ. Úgy tűnik, ebben a különös, idegennek és visszataszítónak ható világban sikerült az embernek felülkerekedni az állatokon, leigázni a természetet és romba dönteni a változatosságot. A természet felett győzedelmeskedett a mesterségesség. Az írás főszereplője egy anya, aki az egyes szám első személyű elbeszélő és az ő kisfia. A sárgásan habzó, magából fertőtlenítőszagot árasztó tenger partján sétáltak. A kisfiú kérdései és kettejük, néhány ponton egészen távolságtartó beszélgetésében összemosódik a képzelet és a valóság; elképzelt és valóságos, de már kihalt állatok sorakoznak, ám a képzeletben élő állatok sokkal veszélyesebbnek tűnnek:
„Mióta eltüntettük a felesleges élőlényeket a bolygóról, az állatok beköltöztek a mesekönyvekbe, és egyre félelmetesebbek lettek.”
A természet diverzitása hiányzik, és ez a hiány a csend jellegét is megváltoztatja, feszültség formájában remeg a sorok között. Bár a cím valamiféle boldogságot sugall, hamar kiderül, hogy az alma, amelynek „a legboldogabb harapás” a fantázianeve, úgyszintén mesterséges. Úgy tűnik, ami megmaradt a természetből, nem is tartogat nyugalmat és boldogságot. Ugyanakkor a természet sajátosságai kiiktathatatlanok. Ez leginkább a gyermeki természet fel-feltörő jellegzetességeiben látható, amelyekben a kíváncsiság, az egyedülléttől való félelem és az egyes dolgok iránti leküzdhetetlen és a kérleléstől a követelőzésig menő vágyakozás mozog. A természet az ösztönös viselkedésben is emléknyomokat hagyott maga után, és ez nem csupán a gyermeki ösztönökben, hanem az anya ösztönös reakcióiban is megmutatkozik. Olykor a „rossz anya” elriasztó képe irányítja a válaszreakciókat, de a társadalmi szerepekből is ki lehet zökkenni: a kiskutyáért könyörgő, toporzékoló kisfiú kihozza az anyját a béketűréséből. (A kívánság teljesítése már csak azért is lehetetlennek tűnik, mert a kutyákat tizenhét éve kitiltották a bolygóról.) Az anya először dühössé, majd lemondóan közönyössé válik. A gyermekről való lemondás ehetősége villan fel az írás legvégén, de mindezt megelőzte már a természet és az állatvilág gazdagságáról való társadalmi lemondás, sőt mindezek elutasítása. Ez pedig a teljes közöny és a magány világának kapuit nyitja meg. Az írás végpontján már elérhetetlennek tűnik a legboldogabb harapás, az talán csak a gyermeké lehet, aki nem ízlelte még meg eléggé az életet.
Zeck Julianna Fogalma sincs, mi bajom lehet című írásában úgyszintén fontos motívum a közöny, de talán még fontosabb a szégyen és a megszégyenítés, valamint ennek felismerése. Az első jelenetek egy metrón játszódnak, ahol főszereplőjük egy fiatal lány, két fiú és az elbeszélő, az események szemlélője. A két fiú viselkedése a lányra nézve megalázó, néhány mozzanatában egyenese erőszakosnak is tűnik, ám mégis úgy tűnik, végső soron mindhárman jól érzik magukat. De vajon kell-e valamit tennie egy ilyen helyzetben a szemtanúknak, azoknak, akik elítélik a két fiatal fiú viselkedését, és ha igen, miként lehet beavatkozni? Az elbeszélő szemszögéből úgy tűnik, hogy a metró utasai körében a közöny hallgatólagos társadalmi egyezség, látszólag senki sem fontolgatja, hogy közbelépjen, mindenki a mobiltelefonjára mered. Pedig biztosan észrevették, gondolja az elbeszélő, talán sokakat zavart is, de mégsem vállalják a felháborodásukat mások előtt, és amúgy is, talán féleértés az egész, a helyzetek olykor félreérthetők a kívülállók számára. Ám mégsem védhető semmiféle megszégyenítés, még csak tettlegességig sem kell fajulnia, olykor egy „pillantás” vagy „egy félmondat” is elég. Nyomot hagynak, különösen azokban, akik védtelenek és mástól sem remélhetnek védelmet.
Ilyen a második helyszínen, a futópályán az anyjával sétáló kisfiú is, akit az anya húz maga után, miközben válogatott szidalmakkal dorgálja. Az elbeszélő a kisfiú testtartásából és vonásaiból ítélve igyekszik az olvasó elé tárni azt, hogy milyen mély szégyent érezhet a gyermek. Itt a sartre-i szégyen-fogalom bontakozik ki, amelyben a szégyent mások ránk irányuló tekintete ébreszt. A kisfiú fel sem néz, hogy ne kelljen találkoznia mások tekintetével, de ettől függetlenül magán érzi a tekintetek perzselését. Ebben az esetben is a „közmegegyezés” fojtja vissza a reakciókat, az, hogy „nem a te gyereked, nem a te bajod, ebbe nem lehet beleszólni, nem, nem és nem”.
Pedig a megszégyenítésnek egy másik, személyes és mindenkit egyformán mélyen érintő oldalát is feltárja Zeck Julianna írása, jelesül azt, hogy emberi mivoltunknál fogva nem vonhatjuk ki magunkat mindabból, amit személyesen tapasztalunk, látunk, hallunk, és ezáltal részeseivé is válunk. Ez csalogatja elő a döntő kérdést: „akkor nem kéne mégis tenni vagy mondani valamit, hogy a szégyen hullámai ne szorítsák össze a torkunkat annyira, hogy többé megszólalni se tudjunk?”
A válasz a személyes megélések mélyén rejlik. Az elbeszélő gyermekkori emlékei bukkannak fel, a szégyen megnyilvánulásának és hatalmának harmadik történeteként az elbeszélő saját, gyermekkorából elevenít fel egy jelenetet, a szégyen „eredeti” élménye tör felszínre, amelyből a másik szégyene iránti érzékenység is táplálkozik. Az elbeszélői én kislányként a konyhaasztalnál rajzolt, a gyermeki kéz szabálytalan vonalvezetéseit a dédnagymama kijavította, majd saját kezét a kislányére szorítva próbálta rajzolni tanítani. Ezzel teljesen elvette a kislány kedvét a rajzolástól, megsemmisítve a saját teljesítményét, elvéve mindazt, ami a saját alkotása volt, szégyent ébresztve benne. Az ilyen gyökeres, maradandó szégyen ébred fel és kíván szóhoz jutni mások megszégyenítésének láttán.
A közöny egészen más arca bukkan fel Jancsó Ágnes Davidoff című tárcájában az emlékek és a jelen egyetlen folynak egybe. Az írás egyetlen, hosszú mondatba sűríti a múltat és a jelent. Az elbeszélő visszatér életének egy régi és igen fontos helyszínére, ahol utoljára húsz évvel azelőtt járt, és amit maga mögött hagyott. Itt felkeresi egykori szerelmét, akivel húsz év után először álmodott. A találkozás a Vadász nevű presszóban számtalan emléket és közös élményt hoz felszínre, de néhány sebet is felszakít. Úgy tűnik, az elbeszélőt már elfelejtették a helybéliek, egykori kedvese anyja és a csapos sem ismeri már meg. Régi kedvese viszont igen, de inkább közönnyel, mint érdeklődéssel tekint rá. Csak sejthetjük, mi történhetett húsz évvel korábban, de úgy tűnik, az élettörténet egyes mozzanatai is ismételhetik magukat, kettejük története a múltban is lezáratlan maradt, ahogy a jelenbeli beszélgetésük is hirtelen félbeszakadt. Talán épp a közöny szakította meg.
