328.jpg

 

Pénzes Tímea

 

Határmódosulások

 

(részlet)

 

Róluk írok és rólam, valamiről, ami bennünk és köztünk képződött, ami valós volt és aminek nem volt köze a valósághoz. Talán magamnak, talán nekik, talán az anyukámnak vagy az unokámnak, akik oly messze vannak.

Annak, aki kézbe veszi.

Talán nem is én írom, hanem magától íródik, napfényre akar kerülni, megmutatkozni, általam. És talán nem is róluk szól, hanem egy közös álomvilágról, egy anya és ikrei lenyomatáról a szélfútta térben.

Egymásba olvadó, homályos körvonalakról. Képlékeny határokról, határeltolódásokról, határnélküliségről. Nyúlásról és fokozatos visszahúzódásról, kinyúlva maradásról. Szakadásokról. Hangulatokról. Mert a várandósság és a születés idején minden hangulat volt. Az idő hasában létezés. A saját hasamban létezés.
(...)

Ide-oda ringatott az idő és ide-oda ringattam magam. Magamban. Ringatva ringatóztam. Csírázott, növekedett bennem. Csíráztak, növekedtek bennem.

(...)
Aztán döccent egyet.
Megszülettek.
Beléjük költözött, megtestesült bennük az idő.

És betoppant életünkbe a többes szám. A duplán közös jelentés. A kettős mellé egyszeriben a négyes. A cumihangos csendek, a parányi lélegzetvételek, az alig észlelhető mocorgások.

A másfajta öröm és muszáj. Sok talán és még több bizonyosság.

Milyen jó megélni, hogy ilyet tudnak. Jó érzés megtapasztalni, mire képesek a hormonok. A szív. A képzelet. A tudat.

Tudatosítani, miközben tudatában lenni az öntudatlanságnak.
(...)

Még álomban élünk, közös álomban, még nem távolodtunk el a benttől. Nehezen következtetünk a napszakra, lehúzott redőnyök mögött élünk. Mintha még együtt lennénk a hasban. Minek is tudni napszakokról, napokról, hetekről, amikor félálomszerű állapotban lebeghetünk?

Színeket sem különböztetünk meg, de tudjuk, jelen van mind, egész színskála hullt az ölünkbe. Bársony szürkület, kagylóhéj, zúzmara, végtelen tenger, böngészem a színskála ezer árnyalatát. Csöndszín, toldom meg, ez a legszebb, a közös csöndszín.

Az álomban létezők létezése ilyen.
Még nincsen hasadás, még minden közös.
Még csupa jelzőkből áll a világ.
De lesz még csupa állítmány is, egyre többet állítanak majd, velem ellenkező dolgokat. Ketté akarnak szakítani az akaratukkal. Kétfelé ráncigálnak. Feszegetik a határaikat. A határaimat. Feszegetnek.

(...)

Még csak a csönd létezik, még suttogunk, még nem emelem fel a hangom. A csöndet még csak ők tépik szét az ordításukkal. Az én ordításom még nem született meg.
Az egyik ordítása a másik csöndjét, a másik álmát nem tépi szét. Erről is szól az ikerlét.
Suttogásom még célba ér. Célba érne később is, nem kéne megemelni a hangon. Mégis emelem. Pedig a szó halkan érkezik meg jobban. Csöndben koppan nagyobbat.

De aztán a hormonok, a szív, a képzelet, a tudat átbillen. A sok csodáló felkiáltójel helyébe egyre több parancsoló kerül. Rendreutasító. Felszólító.

Nem bírom elviselni a kiömlöttet, a leesettet, az összetörtet, miközben én magam is kiöntök és kiömlöm, leejtek és leesem, összetörök.

Talán éppen ezért.
Most fel kell törölnöm, össze kell szednem, meg kell ragasztanom.
Mégis mire vágytál?
Nem örülsz, hogy feltörölhetsz, összeszedhetsz, megragaszthatsz? Hogy van mit, hogy van ki után?
Megdöbbent, hogy ugyanaz a forrása az eufóriának és a szemforgatásnak.
Csak használni tanulnak, hogy nélküled is boldogulhassanak.
Hogy egyszer nélkülem is boldogulnak, erre még nem gondolok.
Még csak orr- és fenéktörölgetés, leesett és ledobott tárgyak után hajlongás, még csak a teljes függés tölti ki a napot.
A teljes odaadás.
(...)

Tetszik a szerep, amibe csöppentem, elmerülök benne és lubickolok. Nem is szerep ez, ez is én vagyok, egy elnyomott vagy most kisarjadt énem, ez a legjobb, ami történhetett velem. Így gondolkozom erről évekig. Aztán több kéne magamból, a régiből vagy egy újból, vagy a kettő valamilyen arányú egyvelegéből. Többet szeretnék fellélegezni, de amint fellélegzem, megint visszacsöppennék a velük közösbe. Nem tudok lemondani róluk, a végtelenségig érezni szeretném, milyen, ha a nap bármely szakában hozzám bújhatnak és hozzájuk bújhatok. De egyre messzebb illan majd a közös, végül már csak a róluk és magamról írt szövegek maradnak. Csak a szövegekbe csöppenhetek vissza, amit arról írtam, amit róluk és magamról gondoltam, amikor még egyek voltunk.

Igazán egynek lenni csak néhány hónapig, néhány évig lehet. És persze egy életen át, de abban már több a hézag, a buborék, a tudatosság.
Szeretnék beleragadni a mindig éppen mostba, az első évbe, a másodikba, a harmadikba.
De a most egy kifeszített pókháló, amin egyre kijjebb araszolunk.

[...]