Mégis feltehető a kérdés, vajon az olvasó mire jut, ha elgondolkodik a főhős élethelyzetének és szerepeinek párhuzamain […].
Pethőné Nagy Csilla
[S]zámomra nagyon kérdéses, hogy az olvasó kíváncsi-e ezekre a szövegekre, […] hogy valóban érdemes-e ezt a szöveganyagot a formabontás, önkitárulkozás jegyében közreadni.
Visy Beatrix
Kritikai rovatunk – terveink szerint – idővel "a Szófa zászlóshajója" lesz, saját arculattal rendelkező webes aloldalává válik. A tartalom kialakításakor az volt a célunk, hogy a kiadók és a művek palettája sokszínű legyen, illetve a kritikusok új nemzedéke is teret kapjon.
Második kritikai blokkunk két verseskötetet és három új regényt vizsgált, valamint a weird irodalom is képviseltette magát benne Veres Attila novelláival. Az élvezetes olvasmányokat ajánló, jellemzően alapos szöveg- és motívumelemzések a narráció és a szövegpárhuzamok mellett a kötetek egészének értékelését is nyújtották. Felkért szerzőink – főleg a Kellerwessel Klaus-lírakötet esetében – a bírálatnak is helyet adtak.
Pethőné Nagy Csilla, Visy Beatrix, Enesey Diána, Márjánovics Diána, Bakó Sára és Demény Péter írásaiból összegzésként idézetek szerepelnek – azok nyelvi-gondolati gazdagságát szem előtt tartva.
Részletek a kritikákból
(1) Az Erdős Virág könnyei-kötet (Magvető Kiadó, 2022)
[…] versei alapvetően két színtérhez kötődnek: egyrészt a közterekhez – annak konkrét, fizikai és absztrahált, társadalmi diszfunkciókat feltáró értelmében is –, másrészt pedig a „benső terekhez”, vagyis az énhez, a személyes megélésekhez és a mögöttük meghúzódó szakmai, közéleti problémákhoz.
Erdős Virág a hétköznapok legapróbb részleteire is kiterjedő figyelmével, iróniájával és öniróniájával tárja fel az emberi létezés mély magányosságát.
[…] [A] költő tekintete nem csupán a keserű emberi sorsok iránt tanúsít érzékenységet, figyelme minden apró részletre kiterjed […] .
[…][A] legbanálisabb helyzeteket elegyíti bizarr képekkel, személyes élményekkel, keserűséggel és humorral, hiszen ezek a kettősségek Erdős Virág költészetében tökéletesen megférnek egymás mellett – az abszurdba hajló költemény szintézisében.
A párhuzamos életrajzi mozzanatokban látszólag komplex és látszólag banális helyzetek találkoznak, de közös bennük, hogy mindegyik a szerző önironikus életút-leírása, amely a meg-nem-felelés felé gravitál. A szabályok között szlalomozás – akár két keréken, akár a papíron – és a követelményekkel, elvárásokkal való szembeszegülés dominál ebben a versben, s ennyiben akár Erdős Virág ars poeticáját is kirajzolódni láthatjuk […].
A költői létmód, a városképek verssé alakítása nem kikapcsolható, a futárként végzett munka nem beállítódás-váltás, hanem hozzáadott perspektíva, újonnan feltáruló horizont. Minden helyzet vershelyzet.
Az átvitt értelmű útvonalak egyrészt a társadalomban bejárható utat, a társadalmi osztályok közötti „közlekedést” jelentik, amelyre jó alkalmat ad a futármunka jellege, hiszen a futár a város minden szegletét bejárhatja, másrészt pedig a benső utakat is érthetjük az útkeresés alatt. […]
A sodródás és a sodortatás mozzanatai központi jelentőségűek, magukban foglalják az elveszés, az eltévedés, a magunkra maradás, a céltévesztés és az állandó úton levés korábban már említett mozgásait, életút-allegória formájában.
Enesey Diána: A kívülállóság és a magány kereszteződései, 2023. május 10.
(2) Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg (Jelenkor Kiadó, 2023)
A Sokszor nem halunk meg regényvilága a magyar irodalomban egyedülállóan az erdélyi zsidóság megsemmisítését is tematizálja. E trauma továbbélő következményei lényeges szerepet játszanak a műben. A holokauszttéma mind a négy részben jelen van, a cselekmény egyik legfontosabb hátterét képezi. Ezen belül a hangsúly a családi titkok mérgező természetén van, és azon a hiányon, amely mindörökre betölthetetlen. […]
Narratív világa mintha valamiképp úgy lenne szintézise az eddig megjelent négy Tompa-regénynek, hogy közben erőteljesen tovább is rajzolja a Trianon utáni Erdély történelmi tablóját, emberi sorslehetőségeit. Kérdésfelvetései, motívumai sok szállal kötődnek a szerző korábbi műveihez. Az öt regény együttesen a 20. századi Erdély korszakait rajzolja meg, azokban a történelmi időkben helyezi el szereplőit és cselekményét, amelyek a ma élő felnőtt generáció számára még családi tapasztalatként beláthatóak és elbeszélhetőek. […]
Tompa Andrea egyedi, önmagukban teljes regényei kérdésfelvetéseikkel, témáikkal, motívumaikkal hálózatba fonódó világot alkotnak. E világok közül a Sokszor nem halunk meg véleményem szerint a szerző eddigi legjobb regénye, igazi csúcsteljesítmény. […]
A történetmesélés idővezetése alapvetően lineáris, a négy rész a főszereplő négy egymást követő életszakaszát mutatja be, melyeket többnyire évre pontos vagy a szövegből kiolvasható időindexek határolnak. Ugyanakkor a részeken belüli fejezetekben visszatekintő részek bontják meg a linearitást. […]
[A] távolságtartó, elkülönböző, harmadik személyű elbeszélés [következménye, hogy][a] lélektani érdekeltség és a reflexivitás az individuum titka marad.
Bár az elbeszélő a szereplők tudatához nem fér hozzá, nagyon is közeli pozícióból szemléli hőseit. […]
A cselekményidőt nemcsak a visszatekintő részek, hanem naplók, levelek, színházi próbaleírások és rendezői elemzések is tágítják, így az előrehaladó elbeszélés mellett az olvasó mindvégig érzékeli a szakadozottságot, a törmelékességet, a hiányt is. […]
Mintha a szerző egyszerre törekedne prózavilága rendezettségére és átláthatóságára, valamint e világ viszonylagos, bizonytalan és kaotikus voltának megmutatására.
De mi lesz az identitásunkkal, ha a történelem traumái nyomán elvesznek a családi múltba vezető utak, ha az emlékezet helyét átveszi a felejtés, ha nincs visszaolvasható történet? Hogyan dolgozható fel egy ilyen trauma személyiség szintjén, hogyan a társadalomban? Hogyan lehet megküzdeni egy életben tartó, egészséges identitásért, legyen az egyetlen emberé vagy akár egy nemzeté, országé? […]
Fantasztikus elgondolás Tompa Andreától, hogy a színház világát emeli be és használja Matild traumájának feldolgozásához. A beemelt darabok és szerepek feszes ívben, nagyon logikus folyamatban rajzolják meg a főszereplő belső munkáját, küzdelmét a múltjának és sorsának a megismeréséért, birtokba vételéért, megértéséért és elfogadásáért.
Tompa Andrea nagyon jól, belülről ismeri a színház világát és nyelvét, a próbák, elemzések atmoszféráját, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a terjedelem ellenére az olvasót magába szippantja ez a nagyon szerethető regény. […]
A visszatekintő részek és a kevés pontosan jelölt időindex miatt az olvasónak egyrészt nem könnyű feladat a történetet folyamatában összerakni, másrészt annak belátásához juthat el, hogy az összerakható történeten túl fontos, csak az olvasó által megfogalmazható értelem, értelmezés lehetősége rejlik. Ez az előrehaladó-visszatekintő időtechnika hasonló kettősséget teremt, mint ahogy Tilda élete színészként keretek közé rendezett, magánemberként viszont elasztikus, bizonytalan.
Ahogy a meg nem ismert családtörténeti sérülések, megrázkódtatások tovább hatnak azzal, hogy beássák magukat az újabb és újabb generációk tudatába és tudatalattijába, a történelmi traumák sem múlnak el az azokat elszenvedő nemzedékek halálával. Átörökítődnek, feldolgozásuk pszichológiai szempontból a családban, a társadalomban és a kultúrában is folytatólagos. A közvetlenül át nem élt borzalmak az áthagyományozó emlékezet révén utólagosan is jelen vannak a túlélők utódainak sorsában, tudatában. […]
Titit és Zimrát nemcsak az köti össze, hogy földiek, túlélők, közösek a lágerélményeik vagy művészek, hanem az idegenség, a sehova nem tartozás, az otthontalanság végérvényesnek tűnő tapasztalata is […].
[A] művészetnek, a művésznek dolga van az elképzelhetetlen és elmondhatatlan borzalommal is. Hiszen az ember „szörnyeteg csoda”. Ezt a perspektívát Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regénye is felmutatja.
Pethőné Nagy Csilla: „Amikor a lét végső kérdéseit tesszük fel, akkor nem kell cipő”, 2023. június 16.
(3) Veres Attila: A valóság helyreállítása (Agave Könyvek, 2022)
[…] A valóság helyreállítása egyértelműen horrorelbeszéléseket tartalmaz. […]
Mindig valami iszonytató furcsaság az elbeszélések motorja: egy férjet legyűr egy különös betegség, és furcsa állattá változik; egy lány megharapja a kutyáját, aztán vadászni kezd a kutyákra stb. […]
Pontosan azt érzi az ember, mint egy Agatha Christie- vagy egy Simenon-regény kapcsán: szűk a világ, de nagyon tarka és mély. […]
És nagyon emberiek ezek az írások: az identitással, a szerelem bonyodalmaival, a lélek gyűrődéseivel foglalkoznak, és soha nem azon a felületes szinten, amely mindent receptízűvé tesz.
[…] A pokol mélységesen megmutatkozik, a lelki problémák mind testileg lesznek láthatóvá, mintha egy sokszorosított Az átváltozást olvasnánk, amely ezáltal természetesen veszít az erejéből. Ha javasolhatom, olvassák nagy szünetekkel a kötetet: így megmarad az egyes történetek hatása, bár az elbeszélői fogások egy idő után mégis átlátszóak.
Demény Péter: Én előre látom a poklot, 2023. június 13.
(4) Molnár T. Eszter regénye: Hidegkút (Kalligram Kiadó, 2022)
A Hidegkút történetvezetése és nyelvi frissessége révén valóban a jelenkori világirodalmi áramlatok sodrába illeszkedik. Közvetlen előképének – a szerzői nyilatkozat szerint is – az olasz prózaíró, Melania G. Mazzucco Un giorno perfetto (magyarul 2009-ben, Gál Judit fordításában Egy tökéletes nap címen publikált) kötete tekinthető, Molnár T. írása ugyanis, akárcsak Mazzucco kötete, egyetlen nap történéseit beszéli el.
A regény egy középosztálybeli magyar család tagjainak viszonyrendszerét írja le, akikről csakhamar kiderül, hogy súlyos traumáktól terheltek […], a Hidegkút […] több olyan témára épít, amely a traumairodalom sajátja.
A tragikus eseményeket rafinált szerzői mérlegeléssel sorjáztató regény a cselekményt három-négy helyszínre szűkíti.
Molnár T. – a Beláthatatlan táj szerzőjéhez hasonlóan – kihagyásos elbeszéléstechnikával dolgozik, a megválaszolatlan kérdéseken, késleltetett információn alapuló narráció folyamán fokozatosan bomlik ki a történet, a regényszöveg a központi szereplők életteréről, szociális helyzetéről érzékletes képet rajzol. Feltehető, hogy Molnár T. részéről korántsem szándékolt rájátszásról van szó, a két regény együttolvasása mégsem tanulságok nélkül való.
A Hidegkút tehát húsba vágó problémákat felsorakoztató, megrázó jelenetekben bővelkedő regény, melynek nagy erénye, hogy kiélezett morális kérdések sokaságát állítja a fókuszba, vonalas módon azonban egyetlen dilemmával kapcsolatban sem foglal állást – mindezt bölcsen az olvasóra bízza.
Márjánovics Diána: Családi tűzfészek, 2023. augusztus 11.
(5) Kellerwessel Klaus: Hátam mögött a hulló porcelán (Magvető Kiadó, 2023)
Igazán dicséretes, ha egy fiatal költő kísérletezik. Ahogy az is, ha szembenéz a költői hagyatékkal, viszonyul valamiképpen az úgynevezett (magyar) lírai hagyományhoz, ahogy erre a kiváló kötetcím, a Hátam mögött a hulló porcelán is utalhat. Az viszont már kérdéses, hogy a kísérletezés, szárnyfeszegetés darabjait, termékeit érdemes-e (és mikor) kötetbe rendezve is közreadni, feltétlenül meg kell-e mutatni a kezdeti próbálkozásokat, az intertextusokban, utórezgésekben bővelkedő és a különböző költői irányok, trendek szempontjából szertenyúló versnyalábokat. Főként, ha a saját hang, a kiérleltebb verskompozíciók, a megszólalás gondolati, érzelmi tétjei még inkább csak nyomokban fedezhetők fel.
A gondosan hét ciklusba rendezett anyag minden egységben újabb fordulatokat vesz, jobbára öt-hat vers után. Az egyetlen – kötetzáró – prózaversnek, vagy minek, külön ciklust és címet szentelni pedig kifejezetten túlgerjesztett gesztusnak tűnik.
Persze, a mindent kimondás trendje, az esetlegesség, esetlenség, az itt és most kísérletezés vállalása akár besöpörhető lenne a közvetettségeket háttérbe szorító őszinteségpoétika ernyője alá, ám ahogy bevezetőmben jeleztem, számomra nagyon kérdéses, hogy az olvasó kíváncsi-e ezekre a szövegekre, amilyen például a Nem vettem, megfáztam című vers, vagy hogy valóban érdemes-e ezt a szöveganyagot a formabontás, önkitárulkozás jegyében közreadni.
A Könyvégetés a kötet talán legérdekesebb ciklusa, bár a cikluscím olvastán egészen másra asszociálhatunk; mindenesetre itt történik meg a költői hagyomány explicit Tetemre hívása, rögtön az első versben.
A legalább hetet egy csapásra módján, magyarán a jól ismert József Attila-, Petőfi-, Szabó Lőrinc-, Tóth Árpád-, Shakespeare-, Kölcsey-, Kassák-idézeteket összemixelő versnél nehezen dönthető el, mi lehet a célja a megszólalónak: a hódolat vagy a látványos leszámolás.
Én igazán kedvelem a Magvető Kiadó Időmérték sorozatát. Ahogy minden kötet végén olvashatjuk is: „időtlen, mértékadó verseskötetek a magyar és a világirodalomból.” A mintegy negyven tagból álló sorozat alkotói pedig túlzás nélkül hitelesítik ezt a hitvallást: Szálinger Balázs, Röhrig Géza, Rakovszky Zsuzsa, Anne Carson, Fehér Renátó, Nádasdy Ádám, Zilahi Anna – bár igazságosabb lenne felsorolni mindannyiukat. E névsorra tekintve bevezető kérdéseim kételyei nem csitulnak Kellerwessel Klaus kötetével kapcsolatban.
Gyanakodom, hogy esetleg nem értem a viccet, vagy már nem érzékelem megfelelő módon az iróniát, nincs már fogékonyságom a hiperérzékeny, hiperrealista csavaros őszinteséghez és önreflexivitáshoz. De akkor sem értem. Lehet, lehet…, meglehet, én vesztettem el valahol az időmértékemet…
Visy Beatrix: Korai öröm, 2023. július 19.
(6) Krusovszky Dénes: Levelek nélkül (Magvető Kiadó, 2023)
„A régi trükk: Kapaszkodunk a világba, és panaszkodunk, hogy nem ereszt” – idézi Franz Kafkát az egyik mottó, a történet előrehaladtával pedig világossá válik, hogy csakugyan a jelenünk kihívásaival és néha szorongató, máskor a végletekig abszurd, már-már humoros élethelyzeteivel szembesülünk a kötet lapjain.
Az olvasó figyelemmel kísérheti, ahogy a járványként terjedő nyugtalanság pánikká alakul, majd lassan apátiává csillapodik.
Mindeközben a városvezetés igyekszik elhallgattatni az őket felelősségre vonó hangokat, legyenek azok a jövőjükért szót emelő diákok, a mellettük kiálló tanáraik vagy a történtekkel kapcsolatban hiteles információkat közölni szándékozó újságírók […].
A valós eseményeket idéző utalások azonban csak jelzésszerűen, a cselekmény hátterében bukkannak fel. […]
A regény megválaszolatlan kérdései számomra mégsem hagytak hiányérzetet maguk után, hiszen a város pállottságának állóvizében fokozatosan hangsúlyossá kezd válni egy családi szál, ami azonnal visszaköveteli az olvasó már éppen lankadni kezdő figyelmét. […]
A narrációs megoldásokból fakadóan a többi szereplőt is elsősorban a tanár [Koroknai] szűrőjén keresztül ismerhetjük meg: viselkedésüket az ő iróniájával, szimpátiájával, megvetésével szemléljük. Ez viszont nem akadályozza meg az olvasót abban, hogy saját véleményt alakítson ki róluk, sőt, homályosan vagy éppen zavarba ejtően ismerősnek érezze őket. Ugyanez igaz a helyszínekre. […]
Krusovszky mesterien képes láttatni, néha azonban hajlamos túlzásba esni a leírásokkal és a hasonlatokkal, például amikor egy kocsmázós jelenetben úgy dübörög az idő, „mint egy ősi cséphadaró” (190.), az egyik diák úgy adja át a dolgozatát, „akár egy ásatáson előkerült cserépdarabot, amiről nem lehet eldönteni, hogy értéktelen vacak vagy fontos lelet” (17.), vagy az új tanárnő hajában a választék nem „egy reggeli fésülködés eredményének, mint inkább a generációkra visszavezethető genetika ősigazságának” (157.) tűnik. […]
Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy fák ide vagy oda, a társadalmi viszonyokat, a hatalmi struktúrákat, valamint az emberi kapcsolatok működését Krusovszky ismét a tőle megszokott, finom érzékenységgel képes szemléltetni – és valójában ebben rejlik a Levelek nélkül legfőbb erénye.
Bakó Sára: Szürreális realiás, avagy kisvárosi életkép a jelenből, 2023. szeptember 8.
Szerkesztette: Vörös Viktória
