Itt, bútorai és virágjai közt, a sérthetetlenség egyre erősödő tudatában nem tartott támadástól, s így az eddigi feszült készenlét gyötrelmeitől megszabadult, az általános aggodalomra viszont, mely mint a kása a gyomrot, megülte egész lényét, gyógyírt nem talált. És kimerült volt, mint talán még sohasem, el is határozta hát, hogy máris nyugovóra tér. Percek alatt lezuhanyozott, kimosta fehérneműjét, s vastag hálóinge fölé meleg köntöst húzva a kamrába ment, hogy ha már „komolyabb vacsorára” nem is képes, legalább néhány szem befőttet bekapjon lefekvés előtt. A kamra, lakásának mintegy a tengelyében, a mostani rendkívüli helyzetre tekintettel elképesztő mennyiségű élelmet rejtett: paprikafüzérekkel a nyakukban sonkák, kolbászok és füstölt oldalszalonnák lógtak a magasban, odalent pedig a kisebbfajta barikádépítésre is elegendő cukor-, liszt-, só- és rizskészlet feküdt, gondos elrendezésben; a spájz két oldalára a szemeskávé, a mák, a dió, a fűszer, a krumpli és a hagyma került, hogy aztán ezt az élelmiszer-erődítményt, ezt az előrelátásról tanúskodó bőséget – ahogy odakint a virágok szemet gyönyörködtető erdeje a lakást – a középső falra szerelt polcokon katonás rendben sorakozó mosolygó befőttek hihetetlen tömege koronázza meg. Megtalált itt mindent, aminek befőzésére a nyár eleje óta módja volt, az édes gyümölcsöktől és változatos savanyúságoktól a paradicsomszirupokon át egészen a mézbe rakott dióig, így hát, amint általában, ezúttal is kissé tanácstalanul futtatta végig a tekintetét a csillogó üvegkülönítményen, míg aztán végül egy rumos meggybefőttel tért vissza a szobába, s mielőtt ismét elhelyezkedett volna az almazöld fotelben, inkább megszokásból, mint kíváncsiságból, bekapcsolta a televíziót. Kényelmesen hátradőlt, fájó lábait egy kis puffra rakta, s a most már kellemes melegben, felüdülve a zuhanyozástól, és látva, hogy legnagyobb örömére megint operettet adnak, úgy érezte, talán mégiscsak van remény, hogy a régi béke és a hajdani nyugalom otthonába visszatérjen. Mert hát tudta jól, hogy a világ – miként csillagokba belebolondult fiának unos-untig ismételgetett kifejezésével „a látást a fény” – összemérhetetlenül meghaladja őt, amiként azzal is tisztában volt, hogy míg mindazok és köztük maga is, akik csöndes fészkeikben, a tisztesség és a megfontoltság eme kicsiny oázisaiban élve csak rettegve gondolhatnak arra, mi folyik odakint, addig ott a borostás képű egész barbár fajtájának zabolázhatatlan söpredéke ösztönös biztonsággal igazodik el: csakhogy ő soha nem lázadt e világ ellen, elfogadta érthetetlen törvényeit, hálás volt apró örömeiért, joggal építhet tehát arra, erősítette magát, hogy pusztító csapásaitól megkíméli majd a sors. Megkíméli és megoltalmazza életének ezt a picike szigetét, nem engedi, kereste Pflaumné a szavakat, hogy őt, aki csak nyugalmat és békét kívánt mindig és mindenkinek, prédául dobja oda. A lágy melódiák („A Marica grófnő…!” – ismert rá nyomban jóleső izgalommal) bájjal és finom zamatokkal töltötték be a helyiséget, mintha enyhe tavaszi szellő csapott volna be, s amikor „az édes dallamok árján” ringatózva egyszeriben újra fölrémlett előtte a mentesítő vonat közönséges rakománya, már nem félelmet érzett irántuk, hanem megvetést – pontosan azt, mint útja elején, midőn először pillantotta meg őket a mocskos vagonban. Összekeveredvén már benne így a kétféle rakomány, a „dorbézolók és csámcsogók” a „néma gonosztevőkkel”, úgy vélte, képes végre a magasból lenézni rájuk, hogy sajgó szükségében fölülemelkedjen végre – akárcsak a földi szörnyűségeken most az áradó muzsika – nyomasztó élményein. Hiszen az lehet, szögezte le nekibátorodva s a képernyő előtt szájában újabb ízletes meggyet roppantva széjjel, hogy ideig-óráig a sötétségben és az éjszakában, a tanyák és a kocsmák förtelmes mélyein ez a csőcselék az úr, de csak azért, hogy aztán, ha tombolásuk már tűrhetetlenné lesz, annak rendje és módja szerint vissza is takarodjanak oda, ahonnan jöttek: mert ott a helyük, ott, gondolta Pflaumné, kívül a mi igazságos és békés világunkon, kívül, mindörökre és engesztelhetetlenül. Addig pedig, míg eljön rájuk a méltó ítélet, fűzte tovább magában megbizonyosodva, szabaduljon el a féktelen pokol, ő nem vesz róla tudomást, mert ehhez a romboláshoz, a börtönbe való alja embereknek ehhez az embertelen uralmához neki semmi köze nincsen, s ebben a helyzetben, határozta el, hisz elfoglalták már az utcákat is, a lábát sem fogja kitenni a házból, kivonja magát minden további történetből, és nem fog róla hallani többé senki sem, amíg csak ez a gyalázat véget nem ér, amíg csak újra ki nem világosodik, s mindennapjaikat megint nem a kölcsönös megértés és a józan mértéktartás kormányozza majd. Elandalodva és megacélosodva figyelte a diadalmas véget, amint Tasziló gróf és Marica grófnő oly sok akadály ellenére végre egymásra talál, s párás szemekkel már éppen elmerült volna a kezdődő finálé elsöprő boldogságában, amikor váratlanul megszólalt a kaputelefon csengője.