Újabb hét, újabb lapajánló. Állandó előolvasónk, Enesey Diána ismét két lapszám anyagából válogatott, és tematikus ajánlót írt, ezúttal az élettörténet alakulása köré szervezve a lapszemlét. A július-augusztusi Tiszatájból Szlukovényi Katalin versét, a novemberi Látóból pedig Simon Emőke prózáját mutatja be.
Szlukovényi Katalin: Térkép (vers) [a Tiszatáj júliusi-augusztusi számából]
Szlukovényi Katalin verse az emberi test térképét rajzolja fel, néhány testfelszíni részletet kiemelve. Ám ezen a térképen nem a testtájak és azok változásai a lényegesek, hanem a változásokból kibontakozó történet. A test térképe élettörténetet rejt – a ráncok, a hegek és a „megereszkedő / határvonalak” az idő sodrásában mind-mind egyre lényegtelenebbé válnak, legalábbis önmagukban véve, valódi jelentésüket és értéküket csak az élettörténetben nyerik el. A térképként értelmezett test esetében nem a lokációk és a felszín milyensége a lényegi, hanem az (át)alakulás, az, hogy maga a térkép is folyvást változik. Nem tájékozódhatunk pusztán abból, hogy végigmérünk egy testet, de a vers mégis azt üzeni, hogy a test igenis fontos, ábrázol, segít eligazodni egy emberi élettörténet zegzugos ösvényein. Mindaz, amit hibának vélünk, értelmet és a sajátos szépséget nyer egy személyes történetben.
A történet(ek)ből épülő identitást mutatja be Simon Emőke novellája is, csak épp nem a test felől megközelítve, hanem a családtörténet és a családi háttér perspektívájából.
Simon Emőke: Bocsánat (novella) [a Látó novemberi lapszámából]
Simon Emőke teljes írását belengi valamiféle kifejezhetetlen és megragadhatatlan feszültség. Viszont ez korántsem zavarja az olvasást, nem abbahagyni kívánjuk, hanem sokkal inkább folytatni, kikutatni a feszültség forrását, hogy a mélyben, épp a gyökerénél, a megértés révén megszüntethessük, és eltűnjön a szorítás a torkunkból. De ne higgyük, hogy a megértés bármit is felszámolhat. Különösen akkor nem, ha élettörténetekről van szó. A történet sűrű szövedékének egy-egy szálát pillantjuk csak meg, sejtéseink, benyomásaink lesznek, de teljes képet nem kapunk, és nem is kaphatunk, hiszen az itt felbukkanó élettörténetek voltaképp élettörténet-töredékek, alakulásuk folyamatában ábrázolva.
A családtörténet több szálon fut, hol az apa, hogy valamelyik gyermek, hol pedig nagyszülők kerülnek fókuszba, az idősíkok is váltakoznak, a történetvezetés nem lineáris, sokkal inkább tematikus, vagyis egy-egy meghatározó vagy épp tipikusnak mondható életesemény vagy mozzanat köré épülnek, amelyek eleve nem helyezhetőek bele egy meghatározott időrendbe, hiszen maguk strukturálják az időt.
A történetmesélés középpontjában az anya áll, az elbeszélő én pedig mintha mindvégig, még a felnőtt perspektívájából is gyermeki nézőpontot felvéve tekintene rá. Ugyanakkor a gyermekkort felidéző szövegekben az elbeszélő „a kislány”-ként jelenik meg, egyes szám harmadik személyben tárulnak elénk érzései és gondolatai, később pedig „anyám lánya”-ként. Vagyis az anya az az állandó középpont, aki mindig egyes szám első személyű birtokos esetben szerepel a novella történet-töredékeiben.
Az írás tulajdonképpen emlékfolyam, de nem csak a kislány, hanem az anya emlékei is megjelennek, egybefonódnak az emlékekből felépülő élettörténet-részletek, és egy új egészet adnak, amelyben az egyes szereplők körvonalai csak halványan, alig kivehetően látszódnak.
A család történetében fényképek kalauzolnak bennünket, ezek olykor idilli pillanatokat ábrázolnak, mint például az a fotó, amely az anya és az apa közötti szerelmet hivatott megjeleníteni:
„Anyámnak még dús, hosszú haja van, apámnak dús, göndör haja. Az egyik barna, a másik szőke. Apám a király, anyám a nője. Ha ott ténylegesen megállt volna az idő, akkor ők így ketten a végtelenségig adták volna egymást maguknak és a másiknak, a végtelenségéig született volna az ölelés mint tett, a szerelem mint a végtelenségbe való szüntelen lépés, újra meg újra.”
Ám az idő nem állt meg, az idill pedig elszállt, beleolvadt a rideg hétköznapokba, amelyeket a veszekedések és az apa alkoholizmusa sző át. Az ellenállhatatlan vonzódás leküzdhetetlen menekülési vággyá formálódott. A szertefoszlott szerelem szabadsága és a „jóban-rosszban” fogadalmának kötöttsége feszül egymásnak, s úgy tűnik, az utóbbi kerekedik felül, kijelölve az irányt az élettörténet további alakulásának. Ám egy újabb fotó és egy régmúlt lehetőség is felszínre kerül: a kislány egy régi fotón látja édesanyját, vagyis egy fiatal nőt – aki alig hasonlít az édesanyjára –, oldalán egy másik férfival, talán egy hajdani szerelemmel. Felvillan – de rögtön el is illan – a „másképp is alakulhatott volna” vissza nem térő lehetősége. Csakhogy ez a férfi, aki csupa kérdőjel, csupa lehetőség, kérdések egész seregét idézi elő a kislányban. De mindhiába, más már az élettörténet folyásiránya.
További családi életképek sorakoznak fel, immáron négyesben, a kislánynak már öccse is van. Vásári forgatag, otthoni pillanatképek, a porszívó hangja – mindennapi, de történetformáló mozzanatok. Aztán felbukkan a nagyapa is, aki a kislány számára egyfajta apafiguraként jelenik meg, mintha inkább ilyen apára vágyna. Sőt az egész írást áthatja a vágyakozás és a sóvárgás, talán a családi boldogság megélésére, de ehelyett a végesség szorongatása és az elmúlás fenyegetése kerül felszínre – újra és újra.
A haláltól – különösképpen az anya halálától – való félelem végül az anya anyjának elvesztésében válik valósággá, amely viszont az immár felnőtt lányt nem rázza meg olyan erővel és nem tölti el olyan rettegéssel, mint az anyja halálának gondolata.
Az írás tucatnyi életképe, pillanatfelvétele és jelenete a Rómeó és Júlia színházi előadásával zárul, amelyben a lány öccse elsöprő szenvedéllyel játssza Rómeó szerepét. Ebben a szenvedélyben talán több generációnyi személyes élettörténet-töredék összpontosul:
„Keresi anyám a szavakat, de szavak helyett csak könnyek jönnek ki a lelkéből, és csendesen utat mosnak maguknak az arcán, egyik a másik után, mintha igyekeznének valahova, gyülekeznek ők is leborulni a nagy erő előtt, ami a kisfiút a színpadra vitte, anyámat pedig a nézőtérbe.”
A befejezésből úgy tűnik, mintha a szenvedély és a művészet volna csak képes elcsatornázni az évtizedek fájdalmát és szenvedését. Talán sehol másutt nem is férhet el ennyi félresiklott élet töredéke és az ezekből fakadó szorongás.
