Miután elhagytam a várost,
ahol idegenné váltál számomra,
a főút közepén egy fehér
tollazatú rigót pillantottam meg.
Az autók elhajtottak mellette,
szél borzolta gyenge pihéit,
magvak sem voltak elé szórva.
Elhagyatva hallgatott, mind mélyebbre
süppedve sötét árnyékában.
Közben egyre vakítóbb, tömöttebb lett
tollainak hófehérje. Hasonló
az érintetlen, sima márványtömbhöz,
amit sem eső, sem szél nem vert soha.
Fényben úszott, melynek szikrái
kiégették az arkangyalok szárnyát.
Alábukott az utolsó mondatod:
kezdettől fogva gyűlölted szomjazó,
szégyenletesnek vélt lényemet.