A Székelyföld júniusi számának ajánlója nem tematikus, de mégis van összekötőkapocs az itt szereplő írások között, mégpedig bizonyos „-ség”-ek, mint a kékség, a fehérség, a veszteség, a végesség és végül, de nem utolsósorban a Švejkség.

 

Böröczki Csaba Švejkségek – Hašek-parafrázisok más írók tollával – című íráskomplexumával indítom a mostani lapszemlét, már csak azért is, mert az itt szereplő írások megadják a kellő lendületet. Jaroslav Hašek híres karakterét, Švejket gondolja és írja újra Böröczki Csaba, mégpedig más, kortárs szerzők írói világába helyezve. Ez egyfelől izgalmas stílusgyakorlat, másfelől – túl azon, hogy remekül látszik, milyen jól ismeri a szóban forgó írásegyüttes szerzője az itt szereplő kortárs írókat – az is kiviláglik az írásokból, hogy a szatirikus hangvétel tulajdonképpen bármelyik írói világba beilleszthető. Ugyanakkor azok a prózai világok, amiket Böröczki Csaba itt felsorakoztat, nagyon különbözőek, némelyikről azt is gondolhatnánk, hogy képtelenség beilleszteni Švejk karakterét. Ennyiben pedig itt nem pusztán stílusgyakorlatokról van szó, hanem stílusütköztetésről, vagy akár úgy is mondhatnánk, szövegvilágok ütközéséről. Ám az ütközés hatására nem robbannak szét Böröczki Csaba kisprózái, sőt megőrzik természetességüket, amelynek alapja – Švejken kívül, vagyis inkább őáltala – a szatirikus, groteszkbe hajló hangvétel, az elfojtott gúnyos mosoly. A kisprózákba bújtatott, rövid Švejk-történetek Roberto Bolaño, Krasznahorkai László, Viktor Pelevin, Alberto Moravia és Danielle Steel hangján és témáikat részlegesen integrálva szólalnak meg, miközben folyamatosan érződik a Hašek-hatás is.

 

Markó Béla versei a külvilág és a benső világ sajátos összefüggéseit térképezik fel, s ebből a benső dominanciája bontakozik ki. Különösen élesen jelenik meg ez a kettősség és a benső mint elsődleges mozgató, az észlelés csomópontja a Hideg csoda című versben, amelynek fókuszában az ég kéksége, a hó fehérsége és a táj észlelése áll. Végső soron úgy tűnik, minden szín és érzet belőlünk ered, az emberi észlelés sajátosságai teszik olyanokká, amilyennek tartjuk őket.

A Nem túlfelől címmel megjelent versben az álmok és a valóság, vagyis az élet folyása termékeny kontrasztban állnak egymással. Az álom „indulás”-ként jelenik meg a költeményben, vagyis olyasmiként, ami az életnek képes lehet valamiféle irányt vagy útmutatást adni, ám sokszor ez sem segít, hiszen a valóság telis-tele van útvesztőkkel, az utazó (élő) számára nem nyújt kellő iránymutatást az álom.

„Mindig eltévedek. Már annyiszor

megpróbáltam álmomban végigélni,

hogy mi jön még. Hiába. Amikor

 

úgy tűnik, hogy rátok találok végre,

senki sehol. Valami szörnyűségre

gondolhatnék. De nem. Csak valahol

 

eltévesztettem az irányt (…)”

 

Az élet útvesztőjében bolyongó véges ember képét vetíti elénk a vers, aki – úgy tűnik – nem találja a saját útját. Talán félrevezették az álmok, vagy talán épp az álmok teszik egyáltalán lehetővé azt, hogy az ember kikerüljön a saját életének és életlehetőségeinek labirintusából? Úgy látszik, az álmok arra jók, hogy megmutassák, nem uralnak mindent a külvilág esetlegességei és meghatározottságai, hanem belőlünk, az álmokból is fakadhatnak lehetőségek, ahogy sokszor a szép és a szörnyű dolgok sem kizárólag kívülről érkeznek az életünkbe.

 

Wirth Imre Az utolsó óbudai című verse az otthon elvesztése felett érzett gyászt tematizálja. A költemény helyszíne egy bontás alatt álló ház, amely egykor az otthont jelentette. Az ekkor még gyermek lírai én is igen erősen kötődött ehhez a házhoz, hiszen iskola után is visszajárt sírni ehhez a házhoz. A ház emlékén kívül a „bolond néni” emléke is élénken él benne, ez a néni volt az utolsó lakó, aki elhagyta a bontás alatt álló házat, ő „visszaszökött a panelból”, hogy megetesse a macskát, és még inkább azért, mert nem eresztették el őt az emlékek, amelyek ahhoz a helyhez fűzik. A versben felidézett mondatfoszlányaiból az olvasható ki, hogy a hosszú életet is lehet bánni, hosszabb idő alatt ugyanis – az idő mennyiségével arányosan – több veszteség éri az embert.

 

„(…) rám nézett, azt suttogta, hogy

bolond, miért élt itt eddig,

a gyerekkora a falak

mélyén alszik és sohase

ébred már fel. Elszaladtam,

bolond a néni, emlékszem

rá ötven éve. (…)”

 

Az idő távlatából a néninek tulajdonított bolondság gyásznak és mély fájdalomnak tűnik, egy olyan embert láttat a vers, aki még az emlékeit is elvesztette. Az időközben felnőtté vált lírai énben már nem botránkozást és félelmet, hanem megértést és együttérzést ébreszt.