Az idei első kajakozásom nyár elejére csúszik. A februári medencés edzések után halogatom a vízre szállást, túl hideg, túl meleg, túl elfoglalt, észre sem veszem és eltelik a tavasz. Kedvenc kajakos weboldalamon rátalálok a túrára. Jelentkezem. Korábban Tihany-kerülésnek hívták, de átnevezték, végül is hogyan lehet egy félszigetet megkerülni? Napokon át egyik felhőszakadás követi a másikat, de szombaton az észak-nyugati szél megtisztítja az éget, a Sajkodi-öbölből ragyogó napsütésben indul a csapat.
A víz nyugtalan, időnként tarajos hullámok jönnek, riszál a kajak fara. Leeresztem a kormánylapátot.
Takarékoskodom az energiával, ki tudja, mi vár még rám. Felveszem a habok ritmusát. A te hülye, mit keresel itt? Nem találtál stresszmentes programot? önszemrehányás múlófélben. A természet magába zár. Az északi part mögöttem, előttem szinte karnyújtásnyira a völgyhíd, közelinek tűnik, és innen szépnek látom. Pásztázom a part menti nádban megbúvó vadkacsákat, szobormerev szürkegémeket és fehér kócsagokat a kiszáradt faágakon. A párt kereső kabócák hangversenye adriai nyaralásomat idézi, mikor sikerült egy kabócakolónia közepén felvernem a sátramat. Hajnali zenebonájukkal az őrületbe kergettek. Megátkoztam minden egyes példányt a karnagyukkal együtt.
– Baj van? – evez mellém egy túratárs.
– Figyeld a kabócákat!
– Imádom őket. Huszonkettőben az év rovarának választották. Tudtad?
Erős csapásokkal elhúz mellettem.
A szürkegémek és kócsagok egyszerre röppennek fel a tó és az ég színjátékában, kavarog a türkiz, felváltja a smaragd, és legyőzi a mélykék. Az égbolton a gomolyfelhők kirakót játszanak. Ráfordulunk a félsziget csúcsára. A kompkikötőnél egymásmellé felsorakozunk, befut egy teli hajó, a másikon éppen elkezdődik a beszállás, felhajtanak az első autók. Rövid lehetőség az átkelésre. Túravezetőnk kiadja a vezényszót: indulás. Mindössze száz méter, tiszta erőből húzok, mert mi van, ha hamarább kifut, ha nem vesz észre. A kapitány hajókürttel üdvözöl, vagy inkább sürget. A partról bámészkodók fényképeznek. Komp, vitorláshajó, színes kajakok és a déli part. Egy rozoga bárka oldalán felirat: Beware of dog. A fedélzeten egy pincsi mentőmellényben ugat. Ő lenne az a harapós?
A szél elcsendesedik, a hullámok elsimulnak, felhúzom a kormányt, lustán lapátolom a vizet, és csak úgy vagyok. Kikötünk a néptelen városi strandon. Sehol egy vendég, a bódékban folyik a munka, szezonnyitásra készülődnek. Egy középkorú hölgy megszólít bennünket, mert ő is szeretne. A túravezetőkhöz irányítjuk.
Ebéd után a keleti part mentén folytatjuk utunkat, elhagyjuk a barátlakásokat, és a gödrösi strand felé tartunk.
– Meddig megyünk? – kérdezi egy túratárs.
– Hát addig – mutat előre a vezető.
– Meddig?
– A csücsökig.
– Itt nyaraltam gyerekkoromban – szól egy másik hang.
– Balatoncsücsökön?
Mielőtt visszafordulunk, megállunk, ringatózunk, bámuljuk a gomolyfelhőket, a vitorláshajókat és a víz ezernyi arcát. Örömködünk. A parton horgászok. Jól felszerelt, vagyont érő pecabotok mellett szunyókál valaki, mások sörüket szürcsölik. Nincs teendő, majd sípol az elektromos kapásjelző. A hátszélben könnyen siklunk visszafelé. A kompnál a túravezető hangos go, go kiáltásokkal biztatja a lemaradókat. A félsziget nyugati oldalán ismét nyugtalan a víz. Kiszámíthatatlanul lötyög. Szórakoznak a hullámok, az áramlatok, hol jobbra, hol balra fordítják a kajak orrát. Az interferencia – okoskodik valaki.
Kikötünk. Beülünk a parti büfébe. Hat óra, de a nap még éget, élesen villódznak a késődélutáni fények. Szótlanul kortyoljuk sörünket. Lábunk előtt fecseg a Balaton. Egy fiatalember csapódik hozzánk. Olyan, mintha a múlt század elejéből lépett volna elő. Kezében egy üveg Kőbányai, mozgása ingatag. Mezítláb van, nem zavarják az apró kavicsok. A sípcsontig érő, bő vászonnadrág övéről bicska lóg, bőrtokban, tarsoly a másik oldalán. A nadrág korcában egy kézzel faragott fuvola. Megáll az asztalunknál.
– Mi az élet értelme? – szegezi nekem a kérdést.
– Hogyhogy mi? – Nézek rá értetlenül. – Hát ez, mutatok körbe.
Locsog a Balaton, kavarognak a színek, zsibbadt fáradtság a vállamban, iszap a cipőmben, a sör kesernyés utóíze. Június első vasárnapja.
– Ez nem ér, ez nem válasz!
