Bánki Éva (író, költő, irodalomtörténész), aki sokáig a szerkesztőségünk tagja volt és mindmáig aktív szerzője a Szófa Táltosfog-rovatának, József Attila-díjat kapott, mi pedig osztozunk a díj elnyerésének örömében. Szerkesztőségünk tagjai néhány sorban fogalmazzák meg személyes kötődésüket Bánki Éva írásaihoz. Ezzel az írásválogatással szeretnénk gratulálni és még sok-sok nagyszerű írást és méltó elismerést kívánni (előbbit természetesen, kissé önző módon magunknak is).

 

Bodrogi Csongor gratulációja Bánki Éva szerzői perspektíváját és megközelítési módját méltatja, kifejezve azt is, hogy mi teszi számára igazán különlegessé a szerző írásait:

 

Író? Költő? Esszéista? Tudós? Melyiket szeretem a legjobban, melyikben a legjobb?

Bánki Éva nekem elsősorban történetek mesélője, vagy ahogyan kedves szerkesztőtársam fogalmazott a legvérbelibb írókat megnevezve (egyszersmind a szöget fején találva): dalnok.

Amiről mesél, abban mindig keveredik valóság és képzelet, és ettől válnak szavai azzá, ami se nem valóság, se nem képzelet, hanem: történet. Szívből gratulálok a díjhoz!

 

 

Szalay Gergely közelebbről, jelesül a Telihold Velencében címen megjelent kötet irányából közelíti meg Bánki Éva művészetét, elmerengve azon, hogy vajon fontos-e rákérdezni arra, hogy milyen műfajhoz is tartozik egy-egy írás. Ez a tűnődés korántsem felesleges, de sokszor nem is a műben, hanem a szerzőben keresendő a válasz:

 

A Telihold Velencében című könyvvel kapcsolatosan visszatérő kérdése volt mindenkinek, hogy ez tulajdonképp mi. Regény? Napló? Esszékötet? Elbeszélés? Élőlény? Tárgy? Fogalom? Valami, esetleg megy valahová? Ezt biztosan tudom, mert amikor beszélgettünk róla, én is próbáltam legalább egy később elvethető választ találni. Nem biztos, hogy sikerült. De most legalább elárulom, miért. Maga a kérdés volt rossz.

Az a könyv nem mi, hanem KI. Bánki Éva, a hivatásos Bánki Éva, a bánkiévaság legnagyobbja – minden lapon, minden bekezdésben, minden szóban Éva van.

Aki csak kicsit ismeri őt, tudja, hogy ez ennél jobban nem behatárolható. Nem lehet, nem is kell. Örüljünk annak, hogy ismerhetjük, olvashatjuk, és akkora formátum, hogy időnként a hivatalos szervek is kénytelenek elismerni őt. Bár nem ezért szeretjük őket, a díjak néha véletlenül jó helyre is mennek. Szeretettel gratulálunk.

 

Bánki Éva prózái, regényei, esszéi, tanulmányai valóban lenyűgözőek, különleges világlátás és jól szőtt gondolati hálók bontakoznak ki belőlük, de nem kevésbé jelentős Bánki Éva lírája sem. Vessünk rá először egy egészen közeli pillantást, Hacsek Zsófia szemüvegén keresztül, aki a szerzővel kapcsolatos első olvasmányélményét is megosztja:

 

Magyar vagyok, de még mennyire! Csak Kőbányáról nem látszik a Parlament. Ez volt az első másfél sor, amelyeket Bánki Évától olvastam, a Villon-fordítások idején, és ez egy életre megpecsételte sorsomat, mert ezáltal ismertem meg a Szófát, most már a mi Szófánkat. Emlékszem, személyes ismeretség híján akkor még azon gondolkodtam, vajon ez a szerző tényleg Kőbányán él, vagy ez egy irodalmi szerep? (Csak utólag senki sem szereti bevallani, hogy a magasztos, absztrakt irodalmi kérdések mellett azért ő is gondolkodik a látszólag kevésbé fontoson, még a bulvároson is. Bulvár - boulevard - Nagykörút - hogy jutottunk ide?!)

Aztán persze elkezdtem követni Bánki Éva verspublikációit, és nemrég belefutottam a Litera-Túrán megjelent Budapest címűbe. Valahogy mintha annak a másfél sornak a folytatása lenne ez, miközben persze több is annál; egyszerre kitárulkozás és beavatás, az alkotó térélményének találkozása a mindenkori befogadóéval.

1848. március 15-én Pest-Buda utcáin söpörtek végig az ifjak, 2024. március 15-én Bánki Éva József Attila-díjat kapott. Mindkettőt támogatom.

 

Budapest

 

Nekem kicsi ez a város.

Pedig elfér benne egy egész birodalom:

Ősküküllő sétány, Hétvezér utca, Alsó- és Felső-

Kapronszegi utca. De valami itt mindig elromlik, beomlik,

tönkremegy. Nem is csoda. Hisz zúg-búg errefelé minden:

oszmánok vad népe, rabló mongol nyila, a szelídebbeknek

a római víziorgona – és az öltönyről és kisestélyiről

ne feledkezzetek meg! De a jövő is ilyen zabolátlan:

alkudhatsz a kocsmákban tíz-, húsz-, negyven százalékos

halhatatlanságra, csak törleszkedj, fizess, hízelegj!

És ha másokkal sokat halhatatlankodsz, elhagyhatod

ezt a nyomorúságos várost, ahol minden csatát

újrajátszanak… de vajon tényleg és örökre elhagyhatod-e?

Hajnalban hallhatod, hogy bőgnek félelmükben

az oroszlánok, akiket a rómaiak hurcoltak ide….

 

Hallhatod, igen.

Ha még nem öregedtél a kövekhez.

De ha könnyedén átutazol felettünk,

(elegánsan, térképpel vagy térkép nélkül),

csak sóváran remegő hidakat látsz.

 

Mert mind szabadulnánk.

 

 

Maradva a verseknél, egészen pontosan a Budapest-vers otthonánál, az Át címen, 2022-ben megjelent verseskötetnél, Enesey Diána azt fogalmazza meg, hogy miért olyan fontos (és reméli, nem csupán számára, hanem nagyon sok olvasónak) ez a tematikus versgyűjtemény:

 

Az Át tele van bátorsággal, a verssorokat belengi a szabadság levegője, de ez a levegő csak ritkán ad alkalmat a fellélegzésre, mert a végesség odora, nyersebben szólva: a halál szaga, is belekeveredik. A kötet kicsengése mégis felszabadító, épp azért, mert őszintén néz szembe az élettel, számot vet az idővel, a gyermekkorral, a kamaszkorral, a szülővé válással, a szülők elvesztésével, a betegséggel, a gyengeséggel és az idő kérlelhetetlen múlásával. Azért is felszabadító, mert minden félelem és felébredő szorongás ellenére is marad hely az álmoknak, a transzcendenciának, sőt, még a végtelen is belopódzik, és be is fészkeli magát a végességbe, elsősorban a tenger csodálatos motívumán keresztül.

A remény és a nem szűnő vágyakozás jelentik a végesség végtelenjét. És mennyire jó, hogy ez a kötet újra és újra emlékeztet minket erre (is).

Bár nem vagyok a díjak szerelmese, hiszen sok esetben nem feltétlen a teljesítményt tükrözik, most egy maximálisan kiérdemelt díjról van szó, nagyon örülök és gratulálok Bánki Évának.

 

Sok örömöt és legalább annyi alkotói kedvet kívánunk Bánki Évának a továbbiakban is.