Remélhetőleg csak ideiglenesen, de mégis el kell búcsúznunk a Prae-től. Vagyis a Prae-től is. Az évek során, sorról-sorra nőttek hozzánk a Szófán is olvasható lapok. Ezt a köteléket pedig csak erősítette egy-egy lapszemle elkészítése. Most hasonlóan szép és méltó búcsút kellene írni, mint amilyen a friss, lengyel tematikájú, Lengyel riportirodalom címmel megjelent Prae-lapszám. Szalay Gergely és Enesey Diána közös ajánlója jelenti a Szófa búcsúját, amelynek legmélyén nem a végleges lemondás, hanem az újabb lapszám olvasásának reménye lakozik.

 

Először Szalay Gergő mutatja be a lapszám lengyel riportirodalomhoz kötődő írásait, néhány személyes emlékkel és élménnyel fűszerezve:

 

Lukasenka és a rózsa — az utolsó Prae-ajánló?

A nyolcvanas évek gyermekeként viszonylag sok érintkezési pontom akadt a lengyel kultúrával. Az ifjúsági vonallal mindenképpen: a Móránál számos remek lengyel könyv jelent meg, olyannyira, hogy a mai napig képes vagyok lengyel ismerőseimet ezekkel fárasztani. Nagyon szerettem A Hazudozó című könyvet (és spin-offját, A karfiol virágát is), a Szivacs Baltazár elrablását, és az Autócska úr és a titkok titka című kultúrtörténeti krimit (itt olvastam először utalást A Pendragon legendára is). Aztán persze a rendszerváltásokkal a korábbi kapocs megszűnt, de a szimpátia megmaradt.

Ezért is örültem, amikor a Prae legújabb számában a lengyel irodalom igen érdekes szegmense volt a fő téma, jelesül az irodalmi igényességgel megírt riport (ami a szamizdat irodalom és a saját értékeik mellett markánsan kiálló újságok országában az egyik legnépszerűbb műfaj is lett, felülmúlva akár a fikciós irodalmat is). Eleve rokonszenves gondolat egy igényesen összeállított válogatásban megmutatni, hogyan reflektál egy hozzánk sok tekintetben hasonló (és tőlünk sok tekintetben különböző) kultúra a világra, mit és hogyan tart fontosnak bemutatni.

 

Búcsúnak pedig kimondottan stílusos, bár ezt nagyon nem szívesen írom le. A Prae nem kapta meg a betevő támogatását, a lap megszűnik. (Nagyon reméljük, hogy csak átmenetileg, nekem különösen tetszett az, ahogy a Prae a kultúra egészét nézte.)

 

Nehéz is csak úgy kiemelni valamit: van itt riport 2014 után a frissen megszá, izé, különlegeskatonaiműveletelődött Krímből, nem elhallgatva az ukrán állam mulasztásait és hibáit sem, van lebilincselő riport Belarusz abszurd drogpolitikájáról, aminek következtében nagy gyerekek-fiatal felnőttek kerülnek munkatáborokba (hosszabb időre, mintha gyilkolnának, dehát ilyen műfaj a populista politikai propaganda-akcionizmus), és szüleik kétségbeesett küzdelméről, vagy akár egy fiatal lengyel fiúról, akit a karhatalom szabályosan halálra vert, még az államszocializmus idején.

 

Sajnálom, nem tudok közülük egyet sem kiemelni: másként, de egyformán jó mind.

A szubjektív elem, az újságírással valaha kacérkodó valakiként: különösen szeretem az írások nyelvezetét. A riport ugye eredendően sajtóműfaj, ezek között is a tényműfajok egyik csúcsa. És mint ilyen, nem engedheti meg magának, hogy túl irodalmi legyen. Ezek a szövegek nem azok. A mondatok ereje nem a cizelláltságukból fakad, hanem a tartalmukból. Úgy képesek valóban irodalmi értéket közvetíteni, saját szövegükön túl kordokumentumként is funkcionálni, hogy nem akarnak irodalmiasan csengeni. (Ami engem tud zavarni: be kell valljam, Szvetlana Alekszijevics Csernobili imája például lehetett akármilyen megrázó és kemény, a nyelvezete miatt engem mindig kicsit zavart: olyan szép, már-már lírai mondatokban beszélt a szerző és a megszólalók is, hogy azt már nem tudtam elhinni. Ilyen érzésem itt nincs. Itt szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a valóságot teszi elém a szerző.)

 

A műtétet Leszek Karpiński doktor végzi, Filip Grzejszczyk és Marek Bagniewski asszisztálása mellett. Éjfél után negyedórával Karpiński doktor felvágja a fiú hasát és behatol a hashártyaüregbe. El van borzadva. A beteg belei úgy néznek ki, mint a tésztaszűrő, szét vannak roncsolva és lyukacsosak.

– Legszívesebben elájulnék – mondja az ápolónőnek.

– A műtét nagyon rövidre sikerült – emlékszik vissza Grzejszczyk. – A has felnyitása, majd összezárása. Ugyanis semmi mást nem tudtunk tenni.

Egy óra körül vége az egésznek. A műtő ajtaja kinyílik, Grzejszczyk doktor kijön, de pillantást sem vet Barbarára. Lopva adja tudtára Ligia Urniaż-Grabowska doktornőnek, aki az imént csatlakozott barátnőjéhez, Barbarához, hogy jöjjön, de vigyázva, hogy Sadowska meg ne hallja a beszélgetést.

– Mészárszék és pép – súgja fülébe a sebész. – A fiú gyomra egy ingovány. A belek lyukacsosak. Nem tudjuk helyrehozni.

Elhallgat, ahogy megtörik a hangja és a torkán akad.

– Lidka – mondja Urniaż-Grabowskának –, semmit sem tehetünk. Meg fog halni.

Könnyek futnak végig az arcán.

– Semmi kétségem sem volt afelől, hogy a fiú hamarosan meghal, és mi semmit sem tehetünk – mondja lassan, egyesével mérlegelve a szavakat. – Megrázott ennek a halálnak az elkerülhetetlensége. Megrendítő volt a tudat, hogy ez nem egy névtelen valaki, hanem a kolléganőnk fia, akin, ahogy akkor feltételeztem, a Biztonsági Szolgálat állt bosszút. (Tizenkét év múltán Grzejszczyk így vall a bíróságon:

– Sokszor operáltam hasüregsérülteket, de ilyen sérüléseket sosem láttam. Ilyen károsodások akkor keletkeznek, ha a belek a gerincoszlophoz nyomódnak. Úgy néztek ki, mintha ennek a fiúnak a hasán egy kocsi hajtott volna át.)

 

Búcsúzni csak szépen. Valahogy így: mérsékelten szívderítő időkről és eseményekről beszámolni merő írásokkal példát mutatva civil kurázsiból és az igazság szeretetéből. Sosem árt az ilyen.

 

Szalay Gergely témákra és hangulatokra fókuszáló ajánlóját Enesey Diána szubjektív líra-válogatása követi, amely nyomokban úgyszintén tartalmaz lengyel irodalmat:

 

A remény homályos körvonalai és a természet törvényei

Ha az alábbi válogatásban szereplő lírák között kapcsolódási pontot kellene felmutatnom, akkor a természet és a mi (emberi) természetünk különös és sokszor korántsem akadálymentes viszonyát emelném ki. A természet erejében és szépségében olykor egy újfajta perspektíva lakozik, máskor gátló visszatartóerő metaforája vagy épp az elmúlás törvényszerűsége tükröződik benne, megint máskor épp a megtartóerő fedezhető fel általa, a remény változatos formáiban. De térjünk is rá a versekre:

 

Tóth Réka Ágnes: Utópia (Hommage á Wisława Szymborska)

Tóth Réka Ágnes verse kiváló érzékkel tükrözi azt a sajátos és összetéveszthetetlen versvilágot, amelyet Wisława Szymborska költészetében találunk. A vers címe már önmagában is felvillantja Szymborska líráinak sajátos vonását, jelesül azt, hogy bár sokszor a valóságból, a természetből, a körülöttünk lévő világ mindennapiságából merítenek a lengyel költőnő versei, mégis sokszor elvegyül bennük valamiféle „idegen elem” sejtelmessége és talán elképzelhetetlenül másfajta élet lehetősége is. Tóth Réka Ágnes is érzékenyen – és Szymborska stílusára emlékeztető módon –elegyíti a szorongató érzéseket az ironikus hangvétellel és a kesernyés, kissé groteszk humorral. Ez a költemény talán értelmezhető egyfajta párbeszéd-kezdeményezésként is Szymborska válogatott verseinek kötetével, amelynek magyar címe A növények hallgatása. Vagyis ez a vers lehet egy párbeszédbe lépés a hallgatással – és ez is mennyire beleillik Szymborska versalkotási eszközkészletébe!

Tóth Réka Ágnes Utópia című versében a hallgatás és a megismerés, sőt az igazság keresése jelentik a központi motívumokat. A hallgatással szemben a válaszigény, a megismerés felé való törekvés áll. A növény, amelyet a vers felszólítása alapján Utópiának kell elnevezni, töretlenül ellenáll, mégpedig a hallgatásával – várakozásra késztet. Mígnem a róla való gondoskodással töltött várakozás során egyszeriben kibontakozik, hogy mitől is lesz a „legboldogabb” ez a növény: a hétköznapokban rejlő apró csodák felfedezéseitől, a rácsodálkozásunktól és a világra nyíló merőben új perspektívától. Mindezek új lehetőségek tereit nyitják meg, sőt talán új világot is; lehet, hogy épp azt a bizonyos jövőbeli, elképzelhetetlennek tetsző világot, ahol lelhetünk legalább egy morzsányi igazságot.

 

 

 

Szeder Réka: Metonímia

Szeder Réka három szakaszra osztott verse a megszűnésről, a tehetetlenség mozdulatlan dermedtségéről és a lezárás hűvös érzetéről mesél. Az első két szakaszban a természeti képek dominálnak. Először a márciusi fagyos talaj képe jelenik meg, amelyből új élet sarjad, ám mégsem az újjászületés reményteli ábrázolását látjuk itt, sokkal inkább a fagy győzedelmeskedését – még a napsugarak is fagyosak. A külvilág és a természeti képek a lírai én bensőjével állnak párhuzamban, a hideg érzete végső soron belülről érkezik, akárcsak a fagyos talaj esetében. Talán a napsugarak melege lehetett volna az egyetlen melegség-remény.

A második szakaszban mintha a lírai ént megbéklyózott állapotában látnánk, a perspektíva hiánya, a mozgás lehetetlensége és a nyugtalanító tompultság nyernek teret. A lírai ént a borostyánban fekve, gyökerek szorító, csontokba vájó, bénító ölelésében találjuk. Olyan élethelyzetben, amelyből menekülni kellene, de épp maga a szituáció a menekülés gátja. Egy életpillanatot vár, amelyben a „még” elől szökne meg, egy döntési vagy még inkább választási helyzetet, amely felszabadulást jelenthetne.

A harmadik szakasz egy lakás enteriőrjébe vezet, ahol egy „kifeszített pillanat”-ot tárul elénk, amely már a múlté, benne csupa idegenség, a többi verssorban is a lakás be- és átrendezésével megszűnő otthonosság mutatkozik meg. Egy kapcsolat, egy közös élet vége érkezik el, épp akkor, amikor látszólag minden a helyére került:

„kihűl a hálószoba, és árnyak költöznek a falakba”.

Úgy jön el a látszólagos rend közepette a kapcsolat vége, ahogy a tavasz kezdete az első versszakban fagyba dermed.

 

Bán-Horváth Veronika: Havon hitre várok

A vers egyaránt magában foglalja a fásultság és a remény érzését. A verset nyitó kép egy fotó, amelyen a lírai én és partnere nem néznek egymásra. A „közöny” és a „tanult tehetetlenség melankóliája” fordítja el egymástól a tekinteteket. Mindezt a képen egy inkább udvariasnak, mint őszintének tűnő félmosoly jelzi.

 

 

Úgy tűnik, ez a fotó a mindennapokat adja vissza, az egymástól elfordulás folytonosságát. Kifelé nézni – az üvegfalon túlra, a kinti havazásra – olyan, mint kilépni a közönnyel teli megszokás tehetetlenségébe taszított hétköznapokból. A zárókép a hóesésben rejlő – gyermeki, de nem gyermeteg – remény-perspektívát villantja fel.

 

Mi is valami hasonló, sejtelmes reményt őrzünk és táplálunk tovább, bízva abban, hogy – talán nem is olyan sokára – újból olvashatjuk a Prae következő lapszámát.