Hányféleképpen maradhat magára az ember? A januári Alföld és az úgyszintén januári Látó ad keretet az e heti lapajánlónak, amelynek tematikus középpontja a „magunkra maradás” és a hiány. Enesey Diána ajánlója következik:

 

Egyedüllét, magány, társas magány, hiány és veszteségek. Ezek a megélések bukkannak fel azokban az írásokban, amelyeket a mostani lapszemléhez válogattam a friss lapszámokból.

 

A januári Alföldből:

Az Alföld januári számában két Nádasdy Ádám-vers is megjelent, és nem csupán azért ajánlom mindkettőt, mert nem tudnék választani, hanem azért is, mert a két vers között különös párbeszéd figyelhető meg. A Mostantól minden más lesz című vers első versszakának középpontjában az egyedüllét áll, valamint az a kérdés, hogy mit is lehet kezdeni a tönkre ment vagy elfáradt emberi viszonyokkal és a másik emberrel, akivel a kapcsolat megváltozott:

 

„Már mindig, mindig egyedül leszek,

mert nem tudom, hogy használat után

hová kell tenni az embereket.

Sután, a markomban szorítom őket,

mint papírszalvétát, gombóc alakban.”

A lírai én végül a „papírszalvéta-gombóc” eldobása mellett dönt, aminek legfőbb oka az, hogy egyik megváltozott viszony sem zárul őszinte szembesítéssel. Mégis, minden eldobás ellenére is, úgy tűnik, a lírai ént benső késztetés vezérli arra, hogy „társakat” találjon. A második versszakban körvonalazódik, hogy miért is olyan fontos társakra lelni, talán az együttlétben fel lehet oldódni annyira, hogy nem rajzolódik ki az egyén a maga teljességében:

 

„Féltem kíséret nélkül hadonászni,

nehogy túlságosan kirajzolódjon

a sziluettem, őszintén, bután, […]”

 

Ez nem a lírai én önmaga előli menekülését jelenti, sokkal inkább mások tekintetétől óvakodik, mert ez a tekintet a meghatározás, sőt a megítélés béklyóját is hordozhatja.

 

Az Ez most már így marad címen megjelent vers kezdete szinte reflektál a Mostantól minden más lesz zárására:

„Már sosem, sosem leszek egyedül,

a kerékvágásból nincs kifelé.”

Aztán a lírai én inkább befelé fordul, saját érzelmi reakcióit vizsgálja, olykor másokéval összevetve. Az „egykedvű derű” a túlélés zálogaként, a túlzott érzelmi elragadtatások mellőzéseként tűnik fel. Így az Operában sem adja át magát teljesen az áradó vizuális és akusztikus élményeknek, és nem hagyja sodortatni magát mások egészében átélt élményeivel sem.

„A markukban tartják a szívüket,

s az emlékeiken elmosolyodnak.

Én nem merem a markom összezárni:

ne pörköljön meg, ne vigyen magával,

ne sodorjon örvénybe a zene.”

Már csak azért sem, mert amikor a látszólag közös élmény sodrása megszűnik, az előadás véget ér, az egyedüllétbe esünk vissza, s az élményekre adott reflexió is jobbára az egyedüllétben születik. Vagyis a verset nyitó első két sor inkább látszat-együttlét lenne? Az „együtt” és az „egyedül” közötti dinamika folytonos, időnként még össze is keverhetjük a két létállapotot. A két vers első ránézésre egymás fordítottjának tűnik, de végső soron egymás komplementerei.

 

 

 

Úgyszintén az Alföld januári lapszámában jelent meg Schillinger Gyöngyvér Placebo című prózája, amelyben nem is annyira az egyedüllét, hanem inkább a magány bontakozik ki, a szorongás és a meg-nem-értettség társas magánya. Olga, a novella főszereplője szorongással küzd és időnként úgy tűnik, az őrülettől retteg, miközben vőlegénye, Bánk az esküvőre készülés és a családalapítás örömeivel igyekszik őt egy idilli élet képe felé terelni. Mindeközben Olga próbál helytállni otthon, az ügyvédi irodában, ahol jogászként dolgozik, de elemi bizonytalanság veszi körül a mindennapjait. Sőt, ahogy a pszichiátrián elhangzott rövid és meglehetősen információszegény beszélgetésből kitűnik, a saját körvonalai is tisztázatlanok számára, a múltat, a jelent és a jövőt is kétségek és történet-hiány övezik. Úgy látszik, itt jóval többről van szó, mint egy újfajta életvitel (a házas élet) kezdetéhez kötődő szorongató érzésekről és a beállítódás-váltás kényszerének némiképp nyomasztó hatásáról. A stabil pontok és a kapaszkodók teljes hiánya jelenti a szorongás ősforrását.

„Bánk szerint semmi baja nincsen, az anyján kívül, arról meg nem tehet.” De talán ez a „baj” okoz minden egyebet. A magára találás reménye az éjszakai naplóírásban rejlik, meglehet, egyszer összeáll egy kép, kirajzolódik önmaga, de ki tudja, hány Frisium (akár a placebo is elég lehetne, ha nem tudná, hogy placebo), hány éjszaka kell és kell elképzelnie a gyermekkori szobája narancssárga sötétítőfüggönyét, a szagokat, a koszt, hogy végre önmagában is otthonra leljen, nyugalomra (még ha „narancssárga színű” is).

 

 

A januári Látóból

A gyermekkor traumái és veszteségei tárulnak elénk Benkő Imola Orsolya Szövetek útján címmel, a Látó januári lapszámában megjelent versében is. Nem is tudom, mikor olvastam utoljára akár verset, akár prózát, ami ennyire megütött és ilyen mélyen a lelkembe hatolt. Egy ilyen olvasmányélmény után nem lehet csak úgy visszatérni a hétköznapokba. Ennek a hatásnak – úgy hiszem –  az lehet az oka, hogy egyedülálló arányérzék kell ahhoz, hogy a nyers és a szépirodalmi kifejezésmód harmonikusan megférjen egymás mellett. Ezt fedeztem fel most Benkő Imola Orsolya versében. A vers egy kislány hangján szól, monológ vagy akár levél is lehetne, a kistestvérének címezve. A születés és az élet apró, gyerekfejjel felfogható titkai tárulnak fel és az előrevetített jövő:

 

„[…] a húgommal játszol, Kennek is lesz hangja,

és a húgom már nem készül színésznőnek,

inkább matematikaprofesszor lesz.”

 

Ám ez a jövő nem csupa gyermeki terv és ábránd, felvillan a zord valóság, a végesség ténye, az elmúlás néhány képe:

 

„amikor nagy leszel, már nem gondoskodhatok

rólad, ahogy anya sem, csak apa teheti puhán a

válladra a kezét, vésni és faragni tanít,

félaktot rajzolni. tudjuk, mi leszel, nem űrhajós,

és nem katona, festő leszel, apa öröksége

rád rajzolódik, átüt a grafiton, árnyékot vet

ránk. tátongó hiány leszünk nélküled, levél nélküli

fa, pusztára nyikorgó ablak, üresen fénylő ház.”

 

Az utolsó két versszakban pedig az elmúlás válik a központi témává, mégpedig az újszülött kistestvér halálával. Ebben a megrázó eseményben ér össze születés és halál – az életben rejlik a metszéspontjuk. Ahogy a lírai én készítette az anyja hasában a helyet, utakat, ösvényeket a testvérei számára, most úgy készít helyet számukra, egy másik születésre az elvesztett kistestvér. A versben megszólaló lányt a „nagylánnyá válása” és mindenfajta vérzés erre az egész életet átfogó veszteségre emlékezteti, ahogy az anya „elakadásaiban és rémképeiben” is újra és újra elevenné válik a veszteség, így élhet csak tovább az, aki egyáltalán nem is élhetett, akinek máshol vannak feladatai:

 

„[…] készíted a helyet, ahol te már otthon vagy,

ahogy én készítettem egykor anyában elő

a szövetek útját, a csontok börtönét, az izmok

labirintusát, ahol nem növekszel sokáig.

elindultál, hogy megérkezz oda,

ahonnan épp elindulsz.”

 

 

Ugyancsak a végesség, mégpedig az elmulasztott lehetőségeken keresztül feltáruló mulandóság jelenti az egyik centrális témát Cseh Katalin Hunyt szemek című versében. Aknay Tibor Csak ennyin múlt című versét juttatták eszembe Cseh Katalin sorai. A vers egyes szám második személyben szól, és – úgy vélem – nehéz elkerülnie az olvasónak az önmagával való szembenézést, a számvetést azzal, hogy ő maga mi mindent mulasztott el. Az elszalasztott alkalmak és lehetőségek hűlt helye mégsem egészen üres: szomorúság, tehetetlenség, harag, reményvesztettség, közöny és beletörődés is honolhat ott a vers tanúsága szerint. Ám arra a kérdésre, hogy mindez „bűn volt vagy csak vétség”, egyedül a „hunyt szemekben” lelhetünk választ. A zárósor szembesít csak igazán a veszteségekkel, a hiánnyal és azzal, hogy végül magunkra maradunk mindazzal, amit elmulasztottunk.