Halmai Tamás
Szókratész kakasa
Hány minden van?
Legtelhetetlenebb
az üres én.
A kettő egy darab kettő,
a sok egy darab sok,
a tekintet egyetlenné fog össze mindent,
ha van tekintet, mely mindent összefog
egyetlenné.
A világ pedig a létezésnek csak egyik módja,
a „van”-nál furfangosabb világlásoknak
is vannak tanúik, semmibe nem kerül
ezt feltételezni, ezt mondani ki
dadogó könnyek helyett.
Amikor az egyetlen racionális magyarázat
az irracionalitás,
mely időleges,
hiszen a mágiában is ott a logika,
elvek késve fölismert struktúrája.
(És ha létezik harmadik pólus?)
Nyelvek és hitek és csoportos önzések
tagolják háborúkra
a történelmet és a gondolkodást,
mégis a nemzetek mellett földereng érv,
bárha mégoly pisla, amennyiben
ellenőrzik, sakkban tartják, relativizálják egymást
a népek, világdiktatúra ellen hat
versengő-együttműködö rendszerük,
lásd még biodiverzitás és gyönyörködtető
változatosság. Úgynevezett.
Mégis az összemberség magasabb örömei
gömbölyítik majd magukba
a hagyományos kínok arabeszkjeit
és a nem embert is.
A kert a Kert metaforája.
Az ember az Emberé.
De Isten?
Vissza az eredethez? A paradicsomi nosztalgia
elfödi látásunk elől, hogy édenből hozott maggal
tele az elme,
az álom,
a költészet
és a szerelem.
Kritón pedig mondjon gyöngéden nemet Szókratésznak,
egyetlen kakas sem érdemel halált, egyetlen Aszklépiosz
sem ragaszkodhat olyan áldozathoz, melybe
belepusztul a szív.
Szakadatlanul suttog,
bár semmit sem akar mondani,
vagy nem nekünk,
nem most vagy így,
a vér.
Hogyan született a világ? Talán még meg se.
Embrió szervecskéi a fák, a fekete lyukak, a harag
és a Hölderlin-összes.
Egy csiga intellektusa
mást vél a csillagokról.
Van végső némaság,
mely az igent és a nemet is
magához öleli,
különben mi ölelné magához
az igent és a nemet is?
A felhők alászállnak,
elbújnak üregben, odúban,
fodraik senkinek-szépek,
szerkezetük géntérkép
új fajok emlékezetéhez,
vattás bensejükben
törékeny angyalok.