Különös érzés olyan regényt olvasni, amelynek főhősét ugyanúgy hívják, mint engem. Ahhoz képest, hogy a generációmban mennyire gyakori a Zsófia, kevés regényalak hagyott bennem maradandó emléket ezzel a névvel, és azok is inkább az ifjúsági irodalomból. Még különösebb érzés, amikor a regényhős Zsófia élete ráadásul kísérteties párhuzamokat vonultat fel az enyémmel. Mintha lediktáltam volna az évtizedek óta magammal cipelt fájdalmaimat egy írónak, majd meghagytam volna, hogy azért ezt úgy írja meg, hogy legalább néhány részletet megváltoztat. Mondjuk a többi rokon nevét, a család szocioökonómiai státuszát és hasonlókat, és ha már így össze lett kutyulva a valóság meg a fikció, akkor a főhős akár maradhat is Zsófi, úgyse fogja senki tudni, hogy mindebből mi igaz és mi nem.

 

Mielőtt a saját családom a szívéhez kap és kitagad, gyorsan leszögezem, semmi ilyesmi nem történt. Kovács Bálinttal akkor váltottunk szót először, amikor már bőven megjelent a Vágták volna le című első regénye. Persze távolról nagyon is tiszteltem őt, mint a HVG remek tollú újságíróját és egy novelláskötet szerzőjét, és mindig érdeklődve olvastam a cikkeit meg a Facebook-posztjait, de az első kommentemet talán pont akkor írtam nála, amikor a Vágták volna le kapcsán arról elmélkedett, miféle létjogosultsága lehet egy olyan, női szemszögű, női hangú szövegnek, amelyet férfi író írt. Mivel akkor még nem olvastam a regényt, csak úgy általánosságban fejtettem ki a véleményemet a témáról, most viszont már hozzácsaphatom mindazt, amit kifejezetten a Vágták volna le szövegvilágáról gondolok.

 

Merthogy igen, a Vágták volna le legnagyobb része közeli E/3-as narrációt alkalmaz, vagyis főként a Zsófi nevű főhős szemszögéből érzékeli és verbalizálja a világot. Más szereplőkre csak ritkán (de mint a végén kiderül, mindig okkal) kerül át ez a fókusz. Amint az első bekezdés is bizonyítja, semmi olyan nincs ennek a Zsófinak a karakterében, amivel ne lehetne női olvasóként azonosulni (talán akkor is, ha nem Zsófi olvassa), sőt. Szó szerint sehol nem lógott ki a lóláb, miszerint itt egy férfi író konstruálja meg a női szereplőt, aki ezáltal csak afféle arche- vagy sztereotipikus „tárgya” (pun intended) lehet a szövegnek. Még annál a két jelenetnél sem volt male gaze, ahol konkrétan azt kellett Kovács Bálintnak hosszan részleteznie, hogyan maszturbál a főhős. Kellett, mondom, mert ebben nincs semmi öncélúság, semmi szépprózának álcázott pornográfia, semmi összekacsintás a férfi olvasókkal – van viszont rengeteg olyan sorok közötti üzenet, amelyeket tényleg csak a női olvasók, vagy akár csak bizonyos női olvasók érthetnek meg a maga teljességükben.

 

Kovács Bálint. Fotó: Eszter Asszonyi_fotográfus, forrás: Kovács Bálint Facebook-oldala.

 

Talán még soha nem olvastam ennyi koncentrált fájdalmat, mint a Vágták volna le néhány jelenetében, beleértve a fent említett kettőt is. Gyanítom, hogy ezeket a részeket lehetett a legnehezebb megírni, mert még személyes ismeretség nélkül, a szöveg alapján is úgy érzem, hogy Kovács Bálint olyan író, aki együtt szenved a szereplőjével. Empatikus. Érző. Egy tiszteletbeli női író. Miközben persze, nyilván nem „traumaírás” ez abban az értelemben, ahogyan Péterfy-Novák Éva Egyasszonya, majd a Péterfy-házaspár által vezetett traumaírás-iskolából kinőtt tanítványok szövegei értik mindezt. A Vágták volna le többrétegű fikció, poszt-posztmodern játék, egy férfi író konstrukciója olyan problémákról, amelyek sajnos rengeteg nőt érintenek. És szomorúan sejlik fel előttem a gondolat, hogy talán ez így jobban “átjön”? Talán (megidézve a Háy János Mamikámja körül kialakult vitát) egy női történetet is komolyabban vesz majd a szakma, ha az „csak” egy privilegizált, értelmiségi férfi által megkonstruált játék? Ahol nem kell azon merengenünk, hogy basszameg, ez mind igaz, hiszen tudhatjuk, hogy úgysem az? Ahol elég csak a nyelvezetről meg a narrációról diskurálnunk eltartott kisujjal (ami persze nyilván sokkal erősebb, mint amikor az ötvenéves Zsófi néni Mernyemocsoládról, aki addig soha egy sort sem írt, egyszer csak tollat ragad, hogy a világ elé tárja a szenvedéseit)? Tény, hogy Kovács Bálint az utószóban köszönetet mond több nőnek is, akik a saját történeteikkel inspirálták a regényt. Vajon miért alakult így, hogy nem ők írtak, hanem Kovács Bálint írt helyettük?

 

Persze mi sem áll tőlem távolabb, mint hogy számonkérjem a szerzőt, miért ő írt és miért ezt, mert a Vágták volna le tényleg fantasztikus, és bekerült a kedvenceim közé arra a tiszteletbeli polcra, amelyek úgy maradtak örök időkre velem, hogy az olvasásuk idején és az azt követő napokban egy időre elvették az alvásomat, a nyugalmamat és kicsit a józan eszemet is (egy másik ilyen Arthur Phillips Angelicája volt, erről már sokszor írtam itt-ott). És valóban, Kovács Bálint világa hasonlóan hátborzongató, mint Phillipsé, de közben mégis egyedi nyelven és ízig-vérig magyar módon az. A vidéki kisközösség bornírtsága, magába zártsága, ahol a fontos dolgokra nincs nyelv, de a lényegtelen dolgokat hosszan ragozzák, ahol mit fognak szólni a szomszédok, ahol a veszekedő szülők sose válnak el, ahol az agresszív férfi lányát megszólják, ha megszakítja a kapcsolatot az apjával, ahol a családok valahogy mindig a rossz emberek körül „zárnak össze”, és a gyereküknek azt adják útravalónak, hogy ha mi mind áldozatok voltunk, mert így volt és van rendjén, neked hogy van pofád másnak akarni lenni… Kovács Bálint igazi kis (Gyukics Gábortól lopott műfajmegjelöléssel) szociohorrort épít itt fel részben nyelvből, részben annak hiányából.

 

Zsófi kitör ebből a fojtogató közegből, sőt, pszichológushoz jár, ami már önmagában óriási lázadás és tabutörés ahhoz képest, ahonnan jött. A pszichológus alakját ugyan kicsit elnagyoltan, parodisztikusan ábrázolja a szerző, azt viszont itt is nyelvi bravúrok sorozatával érzékelteti, mennyire fontos szerepet játszanak a terápiás folyamatokban a belső képek, ezek előhívása, sőt, a traumatikus emlékek fokozatos megszelídítése azáltal, hogy a kimondhatatlan és így emlékezhetetlen részletek előbb válnak képpé, mint szöveggé. Azért mindezt úgy ábrázolni, hogy az író egyetlen eszköze még mindig a nyelv, és csupán a könyvborítón láthatunk némi képi fogódzót, tényleg elképesztő teljesítmény. A borítót Hrapka Tibor tervezte, és szerintem ő is remek munkát végzett.

 

Meg kell még említeni azt az elsőre kimódoltnak tűnő, később viszont szintén értelmet nyerő megoldást, hogy a fejezetek látszólag összevissza vannak számozva. Miután befejeztem a regényt, kiírtam az összes számot, és beigazolódott a sejtésem: a számok egyfajta kronológiai sorrendet követnek, tehát elvileg van lehetőség egy másfajta, időrendben lineáris újraolvasásra is. Az első olvasás sajátos linearitása, amely mindeközben fejezetenként üvölti az olvasó arcába, hogy nem lineáris, viszont leképezi azt a folyamatot, amelynek során Zsófi összevissza hívja elő az emlékeit a múltból és éli meg a problémákkal és fájdalmakkal terhelt jelent. És hát valljuk be, valójában az élet sem lineáris, ahogy a történelem sem az (bocs, Marx). Ilyen szempontból Kovács Bálint időkezelése szerintem jóval reálisabb, mint sok más, tradicionálisabban felépülő regényé. És habár a regénybeli pszichológus tényleg kissé dilettánsnak tűnik, valahogy mégiscsak odaadja Zsófi kezébe az eszközöket, hogy rátaláljon a fájdalmai gyökerére, és elkezdje gyógyítani magát.

 

És ami a címet illeti? Csak annyit tudok róla mondani, hogy zseniális a címválasztás, de sajnos erről nem árulhatok el többet anélkül, hogy ne rontanám azoknak az olvasási élményét, akik még nem kezdtek bele a regénybe. Mondhatnám úgyis, hogy ha elárulnám, le kellene vágjalak. De már csak azért is megkíméllek, mert remélem, sikerült meghoznom a kedvedet ehhez a döbbenetes, remekül megírt, nagyon fontos könyvhöz.