Gyerekkoromban többször szemtanúja voltam, hogy anyámat hajánál fogva elvonszolták 
a fekete madarak, majd pár nappal később a kertünk végébe dobják. Nem tudom, mit ettek rajta, mert sértetlen volt, szeme élő, húsa bontatlan. Napokig feküdt aztán az ágyban, 
és csak ölelni tudott. A nagymama sosem aggódott, semmi baja, legyintett, érzékeny, azért 
történnek vele ezek a dolgok. Ezek a fekete madarak nem veszélyesek.
Segítség, segítség, kiáltozta anya, visszahoznak, minden rendben lesz, biztatta a nagymama. Aztán eltett engem másnapra.
Gyakran képzeltem, hogy utána eredek, nyeregbe pattanok, szél grabancába kapaszkodom, és megmentem, de a nagymama mindig fogta a kezemet.
Miféle madarak lehettek? A nagymama azt mondta, ne madárhatározókban keressem 
őket, hanem verseskötetekben.
A nagymama, a nagymama meghalt. Így derült ki, hogy a szemei porcelánból voltak. 
Anya bólintott.
Majd megmakacsolta magát. Ha villámot ráncolva jöttek a madarak, ő két kézzel kapaszkodott a földbe, ajtófélfába, szilvafa ágába. Ráncigálták a madarak, csőrükkel gyűrűnyi darabokat szakítva ki húsából, de ő kitartott. Dús, bronzos haját megtépázták, de öszszeszorított szájjal tűrte. Kivájták az egyik szemét, de porcelánnal pótolta ő is. Aztán egyszer 
csak azon kaptuk magunkat, hogy már hetek óta nem bukkantak fel az égen azok a sziklarepesztő méltóságok, pedig addigra megtanultuk tisztelni érkezésüket. Anyát nem bántották soha többet.
De amikor felnőttem, eljöttek értem. Sejtettem, hogy engem is emészteni fognak. De 
én hagytam magam. Nem veszélyesek. Nem is bántanak.