Az Alföld júniusi száma is igen gazdag: szépségben, gondolatokban, témákban. Szigorú értelemben nem tematikus a mostani lapszemle, de ha mégis összegezni kellene a tartalmát, akkor tényleges, fizikai értelemben vett utak, érzelmi utak és útvesztők, illetőleg életutak tárulhatnak fel az itt kiemelt írásokban – a maguk sajátos módján.

 

Terék Anna Fejben a jég című verse egy háborús frontvonalra viszi az olvasót. A harcok személyes és lélektani oldalát mutatja be a hideggé váló gondolkodás, a jeges józanság és racionalitás megnyilvánulásain keresztül. Ugyanakkor az is kiderül a versből, hogy ez a fajta hidegség nem azt jelenti, hogy az ember mintegy immunissá válik a kegyetlenségre és a borzalmakra, hanem sokkal inkább arra kell gondolni, hogy a kegyetlenségek közepette nem élhet az ember úgy, hogy átengedi magát az érzelmeknek, s pláne nem lehetséges érzelmektől túlfűtötten túlélni. Bár az is elképzelhető, hogy épp a túláradó érzelmek bénítják meg és gátolják saját felszínre törésüket; kifürkészhetetlen lelki mélységekben maradnak, odáig nyomja le őket saját nehézkedésük. A vers főhőse János, aki a feleségét keresi, s egy másik ember arcán tenyerelő partizántól kérdezte, hogy hol lehet Erzsi, a feleség.

János sokáig rettegett és reszketett, de szinte egyik pillanatról a másikra „kihűlt” a feje. Úgy tűnt, a partizán is észrevette a jeges eltökéltségét, útbaigazítást adott. János számára semmi más nem számított, csak az, hogy megtalálja Erzsit. A külvilág összes többi tényezője zárójelbe került. Érezte, ahogyan az ő félelme átkerül a felesége testébe, és Jánosban már a düh vette át a rettegés helyét, a felesége félelme késztette őt cselekvésre, tudta, hogy előbb-utóbb Erzsi arcán is egy partizán tenyerel majd, hideg józansága szörnyű képeket festett elé. A raktárhelyiségben fogva tartott asszony tekintete később elárulta, hogy az elképzelt képkockák nem álltak távol a valóságtól. Miközben János a feleségét menekítette, újra a partizánnal nézett szembe, aki ezúttal az ő arcán akart volna tenyerelni. Végül a hideg racionalitás erőszakos tetté lényegült. Ahogy pedig elillant a veszély, úgy olvadt János fejében érzelmekké a józanság jege:

 

„Az utcán folyni kezdett

a szememből a víz,

ahogy a fejemben a jég

végre olvadásnak indult.”

 

Szita Szilvia Nemlétező családok című verse öt versszakban mutatja be a diszfunkcionális családokat, ahol az erőszakik is felgyülemlő feszültség mindennapos. A vers ezeket a családokat „nemlétezők”-ként jelöli meg, s az utolsó versszakban – implicit módon – reflektál is erre a sajátos „nemlétezésre”. A „nemlétezésük” annyit jelent, nem firtatjuk, nem beszélünk róluk, miközben mindannyiunk hallgatólagos tudása ez. A „létező” családok, vagyis azok, amiket a család fogalma hallatán egyfajta romantikus idillként magunk elé képzelünk, példaként állítunk, hibátlannak tűnnek, s ezért „könnyed hangot érdemelnek”. Eszményképként tekintünk a családi életre, miközben a „család” szó mögött ott húzódhat, és sok (túl sok) esetben ott is húzódik a gyermekbántalmazás, a verbális erőszak, az alkoholizmus által létrehozott toxikus közeg és az erő-központú hierarchiára épülő elnyomó viszonyok sokasága. Csak mindezekről kevés szó esik, felszín alatt maradnak, s ennyiben nem léteznek. Azonban – szerencsére – van mód feltárni a nemlétező létezését, ezt teszi Szita Szilvia verse is.

 

 

Ajánlom még olvasóink figyelmébe Lipcsey Emőke Dav című novelláját, amely egy különös utazás történetén keresztül tematizálja a mesterséges intelligencia problémáját, írásában a történet és a filozófiai háttér egyensúlyi viszonyban működik, a filozófiai kérdések szervesen illeszkednek a cselekménybe.

 

Nagyon izgalmas olvasmány Juhász Tibor beszélgetése Gömöri Györggyel. Az interjú Szélességi körök címen jelent meg az Alföldben. Szó esik a szerző Alföldhöz fűződő viszonyáról, a folyóirat jelentőségéről, a magyar-lengyel-angol kultúra-háromszögről, ami Gömöri György életét alkotja. Beszélgetnek a műfordítás-irodalomról is, de az emigráció és forradalom témája is szóba kerül, valamint világnézeti kérdések úgyszintén felmerülnek.

 

Az irodalomtudomány, illetve az irodalomelmélet kedvelőinek figyelmébe ajánlom Balogh Gergő Te (A szerelmi költészet nyelvéről) című tanulmányát, amelyben a megszólítás alakzatán keresztül vizsgálja a szerelmi költészet sajátos nyelvét. Balogh Gergő cikke a hermeneutikai, azaz a megszólítás módjainak megértésre törekvő megközelítés mellett a szerelmi költészetben domináns, az „én és te” közötti viszony lévinas-i, fenomenológiai megragadása is szerepet kap.

 

Végül pedig szerkesztőségünk közös örömének tárgyára térek rá: szerkesztőtársunk, Bodrogi Csongor szép, elmélyült és értő recenziója is a júniusi Alföldben szerepel. Írása Sűrű, halálos esszencia címmel jelent meg, s benne Mohai V. Lajos A kanizsai Hidegház című kötetét elemzi. Bodrogi Csongor nem csupán a könyvet, de Mohai V. Lajos munkásságát is irodalmi kontextusba helyezi, a szerzőt párhuzamba állítja Oravecz Imrével, ebből a párhuzamból pedig még egy Musil-analógia is kibontakozik. A kötet vonatkozásában pedig úgyszintén kiemel néhány irodalmi párhuzamot, például a Mohai V. Lajosra igen nagy irodalmi hatást gyakorló Kosztolányi Dezső egyes alkotásai és a kötet néhány mozzanata közötti rokon vonásokat is bemutatja.