Időről időre írok női hősökről (vagy ha úgy tetszik, „hőseimről”), vagyis olyan nőkről, akik különösen inspirálnak. Ezt a sort folytatom most is, ezúttal egy kiváló tudósról és egy csodálatos emberről lesz szó: írásom főszereplője Jane Goodall. De miért épp ő? Amikor időm engedi, már-már szenvedélyes kíváncsisággal olvasok etológiai témájú köteteket, ezen a tudományterületen pedig Jane Goodall megkerülhetetlen. Ám van egy sokkal markánsabb oka is annak, hogy róla szól a mostani cikkem. Nem kerülgetem tovább a forró kását: kötelező olvasmányt szeretnék ajánlani. Nem csupán a gyerekeknek, sőt nem főleg a gyerekeknek, hanem sokkal inkább a felnőtteknek és legfőképp a szülőknek. Ez pedig A remény könyve. Túlélési útmutató veszélyeztetett bolygónk számára. A kötet voltaképp Jane Goodall és Douglas Abrams beszélgetéssorozatából épül fel, amelynek központi témája a remény, a klímaválság legyőzésének és a Föld megmentésének reménye. Jane Goodall dolga nem volt egyszerű ebben a beszélgetéssorozatban, ugyanis Douglas Abrams kérdésről kérdésre fájdalmasan realisztikus valóságképre építő felvetésekkel állt elő. A következőkben azt igyekszem felvázolni, hogy milyen reményképet mutat ez a beszélgetéssorozat, amely a könyvet alkotja, viszont mielőtt ehhez hozzáfognék, szólnék néhány személyes szót arról, hogy miért ragadott magával ennyire ez a könyv.

 

A klímaválság egyre ijesztőbb méreteket és formákat ölt. Nyilvánvalóan nem beszélek erről minden nap minden percében, de akár lehetne is, hiszen a téma és a veszélyt súlyosbító források szinte kimeríthetetlenek. Kár ezt szépíteni, nem csupán szorongok (a szorongásnak alapvetően termékeny, teremtő erőt tulajdonítok), de aggódom is a bolygónk és a következő generációk sorsa miatt. A remény könyvétől viszont épp azt kaptam, amire szükségem volt, Jane Goodall egy pillanatra sem próbálja eloszlatni az olvasók aggodalmát, hiszen reményt táplál, nem illúziókat kelt, nem alternatív valóságokat teremt – a bolygónk veszélyeztetettsége ténykérdés. A remény tehát nem üres vigasz, nem a passzivitás felé terel, hanem sokkal inkább az aktív cselekvés irányába. Aki reménykedik, az eltökélt lesz, motivációt érez a cselekvésre. A kötet központi mozzanata lesz a cselekvés, amely mindenekelőtt egyéni cselekvést jelent, az egyes embernek (és minden egyes embernek) megvan a maga feladata a bolygónk megmentésében, magunkra kell hát vállalni ezeket, bármilyen csekélynek vagy jelentéktelennek tűnnek is. Remény nélkül nincsen cselekvés, de cselekvés híján remény sem lehet. A remény nem illuzórikus, mi sem igazolja ezt jobban, mint az, hogy Jane Goodall négy fő okot vázol fel a beszélgetéssorozatban, amelyek a remény mozgatórugóit jelentik.

 

 

Az első remény-ok „a bámulatos emberi értelem”. Mi tagadás, ezen a ponton engem leginkább az töltött el reménnyel, hogy van még három másik ok is. Ezzel persze nem a tudósok érdemeit vagy az emberi kreativitás nagyszerű szüleményeit becsülöm alá, de azt sem tagadhatjuk le, hogy épp az emberi értelem sodorja egyre nagyobb veszélybe a bolygónkat. Erre a feszültségre Douglas Abrams kérdései is rávilágítanak. Jane Goodall pedig egyáltalán nem naiv, nem él benne idealizált emberkép, tisztában van azzal, hogy az értelem önmagában nem jó vagy rossz, ez attól függ, mire és miképp használjuk. Úgyszintén ismeri az emberi gonoszságot, amelynek egyik legszörnyűbb megnyilvánulását már gyermekként, a második világháború idején látta és tapasztalta. Ugyanakkor elgondolkodtató az a felvetése, hogy talán a média hangsúlyeltolódásai miatt sokkal nagyobb teret hódít magának a rossz, mint a jóság, pedig utóbbiból is van bőven a világban. Az emberi értelem magas szintű képességei vitathatatlanok, de Jane Goodall felhívja a figyelmet a bölcsesség hiányára, amely oda vezet, hogy az értelem erejének felhasználásában nem tekintünk előre a következményekre, nem tartjuk szem előtt „az egész mindenség jólétét”. Ráadásul arról is folyton megfeledkezünk – mondja Jane Goodall –, hogy minden életben értelem munkál. Példaként állítja a fákat, amelyekről (főként Suzanne Simard és Peter Wohlleben munkássága nyomán) tudvalevő, hogy képesek egymásnak információt átadni, az információáramlást biztosító hálózatosság a természetben is megtalálható. Jane Goodall őszinte csodálattal fordul a természet varázslatos világa felé, hangsúlyozza, hogy tévedés a részünkről azt gondolni, hogy okosabbak vagyunk a természetnél:

„Emberi értelmünk bámulatos, de legyünk szerények, és lássuk be, hogy a természet még intelligensebb.”

Egyszerűen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a természetben fungáló, talán sok szempontból még ma is rejtve maradó értelmet. Azonban itt nemcsak értelemről, hanem elemi életerőről is lehet beszélni. A második remény-ok legalábbis mindenképpen efelé mutat.

 

A reményt adó második okként Jane Goodall „a természet szívósságát” jelöli meg. Ebben a szakaszban is főszerepet kapnak a fák, a nagy túlélők. Felhívja a figyelmet a flóra alapvető fontosságára, bázis jellegére, arra, hogy ez szolgál a teljes élővilág alapzatául. A túlélő fák példái azt sugallják, hogy talán a reményünk alapzatai is a növények. Jane Goodall elmeséli Rebecca Clough-nak köszönhetően megmentett, a 2001. szeptember 11-i terrortámadásban súlyosan megsérült Túlélő Fa történetét, amely ma a 9/11 Emlékhely és Múzeum területén található, tavasszal pedig virágok borítják. Hát nem volna ez máris elegendő ok arra, hogy bizalmunkat a természet önmagát gyógyító erejébe vessük? Szót ejt még arról a fáról is, amely átvészelte a Nagaszakit elpusztító atombombát. A természet még az emberi pusztítással is képes dacolni. Sőt, az idő próbáit is kiállják, mint a sárkányfenyő névre keresztelt, tizenhét jégkorszakot túlélt facsoport. Azonban ez semmiképp sem jelenti azt, hogy a természet mindent kibír. Sokszor éppen a túlélési képesség ellenkezője mutatkozik meg igazán élesen.

 

 

(A virágokkal borított Túlélő Fa a 9/11 Emlékhely és Múzeum területén,

a kép forrása: 9/11 Memorial & Museum hivatalos oldala: 

https://www.911memorial.org/connect/blog/earth-day-911-memorial-living-reminder-resilience-and-rebirth)

 

Az elsorvadás és a pusztulás folyamatának látványa pedig komoly hatással van ránk is, nem pusztán – sőt nem elsősorban – fizikai, hanem sokkal inkább lelki értelemben: a klímaválság jeleivel szembenézni szorongató, de még ennél is több – depressziót is kiválthat. Ez az ökogyász jelensége, amelyet nem szabad elfedni – mondja Jane Goodall –, ugyanis szembe kell néznünk a gyászunkkal ahhoz, hogy aztán megküzdhessünk vele és ezzel együtt a reménytelenség béklyójából is kiszabadulhassunk. A gyász és az azzal való szembesülés tehát a remény egyik feltétele. Különösen, ha másokhoz kapcsolódva tudjuk ezt megtenni, felülkerekedve a tehetetlenségen – a gyásszal szembenézni annyi, mint a cselekvés útjára lépni. A cselekvés pedig közösségi cselekvésként hat igazán nagy erővel, de az egyén és az egyéni cselekvés szerepe mérhetetlen, így Jane Goodall:

 

„Keresnünk kell annak módozatát, hogy megértessük az emberekkel, mindannyiunkra szerep hárul, ha mégoly kicsi is. Minden egyes nap hatással vagyunk a bolygónkra. És a pici etikus cselekedetek millióinak halmazati hatása hoz majd valódi fordulatot. Ezt az üzenetet viszem szét a világban.” (90.)

Jane Goodall csak az egyéni cselekvés töretlensége mellett hisz a folyamatok visszafordíthatóságában. Ráadásul a cselekvő összefogás mindannyiunk érdeke, hiszen „csakis az ép ökoszisztéma elégítheti ki a szükségleteinket”. (108.) Az ökoszisztéma pedig egy igazán komplex és sérülékeny rendszer, amelynek minden komponensére, azaz minden fajra szüksége van: „[a]mikor kihal egy faj, az olyan, mintha kilyukadna az élet csodálatos kárpitja” (108.), ami pedig az ökoszisztéma összeomlását eredményezi. Ezért is fektet nagy hangsúlyt a kötet a növényvilág megóvása mellett az állatok megmentésére (persze e kettő szorosan összefügg, szinte elválaszthatatlanok). Jane Goodall elmeséli a vörösbegyek megmentésének szívmelengető történetét, amely néhány embernek köszönhető, de úgyszintén beszél a csimpánzmentési programról, amelyet Gombéban indított a JG Intézet. Igen hosszú folyamat volt, mire Gombe falvaiban a csimpánzmentés egyáltalán napirendi ponttá válhatott, hiszen az emberek életkörülményei nem tették lehetővé azt, hogy ilyesféle ügyek prioritást élvezzenek. Azonban a „Tacare” program reményeket és lehetőségeket adott a falvak lakói számára, kiváltképp a nők érezték nagy fordulatnak a program kínálta lehetőségeket. A gombéi történetláncolat kapcsán Jane Goodall egy fontos tanulságot is megfogalmaz, amely programjaik kulcsa is:

 

„[…] törődni kell az emberekkel, mert akkor ők is törődnek a környezetükkel […] Ha kezeljük az emberekkel szembeni igazságtalanságokat, amilyen a nyomor és a nemi megkülönböztetés, hathatósabban tápláljuk a reményt az emberek és a környezet számára is.” (116.)

Vagyis Jane Goodall reményt adva igyekszik táplálni az emberekben a saját, cselekvő reményükre való képességet. Különösen érvényes ez a gyerekeknek szóló programok esetében.

 

Itt érkezünk el a harmadik remény-okhoz, ami nem más, mint „a fiatalság ereje”. Jane Goodall számára ez a reményforrás korántsem újkeletű, hiszen a fiatalságba és a gyermekekbe vetett bizalom hívta létre 1991-ben a Rügyek és gyökerek elnevezésű, alulról szerveződő mozgalmat, amely az évtizedek során világméretűvé nőtt. Goodall kiemeli, hogy a gyermekek és a fiatalok segíteni akarása nem függ össze igazán a társadalmi státusszal és a családjuk anyagi helyzetével, de azt is észrevette, hogy a nehéz sorsú és problémákkal teli családi háttérből érkezők indíttatása erősebb, mert fontos számukra, hogy szerepük lehet a változás eljövetelében, hogy ők is számítanak. Jane Goodall számos megható történetet oszt meg fiatalokról, akik számára sorsfordító volt az, hogy ráébredtek, ők is hozhatnak változást a világba. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy nem megfelelő attitűd az, ha egyszerűen a fiatalokra bízzák az összes probléma megoldását, mivel a gyermekeket és a fiatalokat úgyszintén segíteni kell, iránymutatást kell adni nekik, feltárni számukra a problémák gyökerét, mert a megértés révén nyílik igazán tér a gondoskodásra. Szintén a megértés teszi lehetővé a fiatalok számára, hogy bekapcsolódjanak a döntéshozatalba és a politikai folyamatokba – a Rügyek és gyökerek ilyesfajta életúthoz is jó alapot szolgáltat. Bár a Rügyek és gyökerek csoportosulásai sok esetben már az óvodás korosztályt is bevonják az aktív cselekvés világába, mégis van egy egészen korai életszakasz, az első néhány év – és az ez idő alatt kapott támogatás –, amely döntő jelentőségű. Jane Goodall arról is beszámol, hogy ez a csimpánzok esetében is megfigyelhető: „a támogató anyák ivadékai lettek a legsikeresebbek”. (147.) A támogatás elsődleges forrása – ideális esetben – a szülő, de szülői támogatás hiányában is különösen fontos, hogy a gyermeknek legyen példaképe, akiből erőt és célokat meríthet. (Természetesen Jane Goodall is sokak számára sorsfordító példakép.) Korábban már utaltam rá, hogy a reményhez is kell valamilyen eredeti reményforrás, kiindulási pont, ilyen a támogatás és a példakép keresése is, egyfajta ős-remény, amely minden további reményt hajt. A reményt Jane Goodall „szociális adottság”-nak nevezi, vagyis olyasmi, ami bennünk él, megvan rá a hajlamunk, de szükséges az, hogy valami felébressze, akár egészen apró dolgok – mint egy mondat – is képesek lehetnek erre. És úgy tűnik, a reményben is érvényesül a hálózatosság: ha valaki példaképre lel, ösztönzést nyer a cselekvésre, az képes közösséget is kovácsolni. Erre épül a Rügyek és gyökerek mozgalma is, amelyben a közösség a teljes élővilágot tagjának tekinti, mert egységre lépett a remény és a megértés, ami elsősorban Jane Goodall tanítási elveinek köszönhető.

 

A negyedik remény-ok, amely „a tántoríthatatlan emberi lélek”-re épül, úgy vélem, szorosan összefügg a harmadikkal is. Jane Goodall a lélekfogalom definiálásában nem fordul az elmúlt kétezerötszáz év filozófiai hagyományához, sőt a szó szoros értelmében nem is ad definíciót, hanem „mozgató energia”-ként és „belső erő”-ként jelöli meg, amely „egy hatalmas szellemi erővel” való kapcsolatból ered, amelyet Jane Goodall mindenekelőtt a természetben él meg. (154.) A lélek tántoríthatatlanságát pedig abban látja, hogy „látszólag lehetetlen vállalkozásokat is végbe viszünk”. Példaként állít olyan történelmi alakokat, mint Winston Churchill, aki Jane Goodall szemében a második világháború által beárnyékolt gyermekkorának nagy hőse, hasonlóképp a tántoríthatatlan emberi lélekről tett tanúbizonyságot Mahatma Gandhi is. Jane Goodall említést tesz jó néhány személyes ismerőséről is, akik többnyire valamilyen testi fogyatékossággal dacolva képesek voltak lehetetlennek tűnő dolgokat megvalósítani vagy éppen legyőzni a legyőzhetetlent. Persze Goodall és Abrams a névtelen hősökről sem feledkeznek meg. Úgy látszik, nem csak a természetben van meg az a bizonyos szívósság. És ebben bizonyára szerepe van a reményre való fogékonyságnak is. Ha nem volna meg bennünk valamiféle remény-mag, a cselekvésre való hajlandóság is jelentősen csökkenne, vagy ellehetetlenülne.

 

Természetesen Jane Goodall is számol azzal, hogy nem minden lélek tántoríthatatlan vagy legalábbis nem kellőképp erős egymagában és önmaga által. Épp ezért van szüksége az embereknek egymásra. Nagyon erős példa az összefogás tántoríthatatlanságára két, kínai agrárrégióban élő férfi, Vengcsüi és Hajhszia története, akik közös faültetésbe kezdtek, tántoríthatatlanságuk pedig abban mutatkozik meg, hogy Hajhszia vak, Vengcsüi pedig gyermekkorában elvesztette mindkét karját. Kezdetben az ültetés kudarcba fulladt, de azután több mint tízezer fát ültettek együtt, s később a helyiek is csatlakoztak hozzájuk, hogy egy szebb és élhetőbb környezetet teremtsenek maguk és egymás számára. Ebben a történetben is – mint Jane Goodall történeteiben általában – az értelemkeresés központi mozzanat. Az életben fellelt értelmet sokszor mások példájából merítjük, sőt akár még a fikciókból leszűrhető szimbolikából is, mondja Goodall, A Gyűrűk Ura példáját említve. Az efféle értelem pedig megágyaz a reménynek is. Sőt talán a remény és az értelemadás egymást generálva és serkentve működnek.

 

Végül pedig röviden szólnom kell Jane Goodall személyes reményforrásairól is, hiszen mégiscsak csodálatos az, ahogyan az elkeserítő események ellenére is képes reménnyel tekinteni a jövőbe és mindig olyan bőséges a remény-készlete, hogy abból másoknak is át tud adni. Édesanyja és nagyanyja támogatását és a tőlük kapott önbizalmat döntő tényezőnek tartja. Persze állati tanítómesterei is voltak, például Rusty, az egykori kutyája, aki (nem elütés a „k”) megtanította arra, hogy az állatoknak is van érzelmi életük, sőt egyéniségük is. Hasonlóan nagy hatású tanító volt Szürkeszakállú Dávid, tőle tudta meg, hogy nem csupán az emberi kéz képes eszközkészítésre és – használatra.

 

 

(Jane Goodall és David Greybeard, azaz Szürkeszakállú Dávid,

fotó: National Geographic Creative / Hugo van Lawick)

 

Persze sokat tanult értékekről, életről és halálról a világháború idején is, gyermekként. Jóllehet nem harctéri küzdelmeket, de sok csatát kellett és kell is megvívnia és számos nehézséggel kellett szembesülnie. Számos „lehetetlen” állt vele szemben, amivel meg kellett küzdenie, gondoljunk akár az afrikai csimpánzkutatás kezdeti időszakára, amikor az állatok bizalmának elnyerése volt a tét, vagy éppen a csimpánz-kísérleteket folytató laboratóriumok és az ott uralkodó méltatlan körülmények elleni küzdelemre, vagy napjaink klímaválság elleni harcaira. Azt hiszem, Jane Goodall legfőbb motivációja az, hogy tudatában van a feladatának, és életfeladatként tekint rá, tudja, hogy ki kell használnia az adottságait, és mások javára kell fordítania. Emellett pedig szenvedélyesen keresi a bensőséges, lelki kapcsolatot a természettel, rendíthetetlenül hisz a világban lakozó Értelemben és az egész természeti világ – ideértve magunkat is – összetartozásában.

 

A remény könyve nagyszabású törekvés arra, hogy a természethez fűződő viszonyunkban új fejezetet nyisson, amelynek lapjait a reményteli cselekvés tölti meg. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a kötet – és Jane Goodall munkássága – voltaképpen az ötödik remény-ok.

 

Jane Goodall és Douglas Abrams: A remény könyve. Túlélési útmutató veszélyeztetett bolygónk számára. Fordította: N. Kiss Zsuzsa., Central Kiadó, 2022.