A májusi Látó és az áprilisi Kalligram kínálatából válogattam a mostani lapszemle anyagát, és azt hiszem, valamiféle tematikát is sikerült körvonalazni a mostani ajánlóban. Az ajánlott írásokban a lehetőségek és az emlékek szerepe emelkedik ki, ez jelentheti a tematikus kapcsolódási pontot az írások között. A lehetőségek és az emlékek, azaz a jövő és a múlt olykor egymásnak feszülnek, mégis együtt alkotják az élet ösvényét.

 

A májusi Látóból

Krusovszky Dénes májusi Látóban megjelent versei akár életszakaszok ciklusaként is értelmezhetőek, mindegyik képies megjelenésű.  A Hajnal az elvesztett lehetőségeket, a kiszolgáltatottság megtanulását és az abból való kiszakadás nehézségeit tematizálja.

A Dél címmel vers egy költözés és bútorpakolás pillanatképeit villantja fel előttünk, az idővel vívott küzdelem bontakozik ki a versben, a közös élet kezdetén talán a hátrahagyott múlt, vagy talán a jövő tágassága költözött a lírai énnel és kedvesével az új lakásba, de az bizonyos, hogy minden teret magának követelt. Az idő okozta zsúfoltság épp őket szorította ki, meg persze a jelent, a pillanatot.

Az Este című versének sorai a rohanó, teendőkkel sodródó életet vázolják fel, a sorok elhelyezkedésével is reflektálva a témára. A lírai én röviden vall az önkeresés nehézségeiről, amelyek folyton elvették a fókuszt másokról. Ám az önkeresésnek is gátat vetettek a „halaszthatatlan / ügyek”, amelyek „sűrűjében” igen könnyű eltévedni és önmagunkat elvéteni, valamint úgyszintén akadályozó tényezőként jelenik meg a „soha vissza / nem térő lehetőségek / jégverése”. Ezek a lehetőségek ugyanis – épp egyszeri jellegüknél fogva – szorongatják az embert, miközben az élet megváltoztatásával (többnyire pozitív irányba) kecsegtetnek. A versben felvillan az is, hogy a lírai én megelégeli az élet kizsigerelő dinamikáját, amelyben „hátrafeszülve” és „előreimbolyogva” kell járni. Ám úgy tűnik, mégsem lehet egyszerűen kilépni az élet sokszor gyötrelmes menetéből – ahhoz tudni kéne búcsúzni.

 

Vados Anna májusi Látóban közölt verseinek középpontjában az emlékek, az élettörténetek, a végesség és a depresszió különféle megnyilvánulásai állnak. A Generációm legjobb elméi című vers fogott meg leginkább, bár nem volt egyszerű választani, ugyanis mind az öt vers elsöprő erejű és elgondolkodtató, valamint kendőzetlenül és kíméletlenül őszinte.

A Generációm legjobb elméi többes számban szól, azonos megéléseket, emlékeket és fájdalmakat hordozó csoportról szól, akik végső soron közösséggé lettek azáltal, ami lelkükben közös volt. A versben viszont a lírai én egyes szám első személyben szól, de története csak a versben főszereplővé váló vasutas történetéből megsejthető. Ez a vasutas volt az, aki megmentette őt, illetve őket az öngyilkosságtól. Olykor az élet végső határán történnek a legnagyobb hatású találkozások. Ő volt az, aki tele volt tervekkel, aki a műszakok alatt Derridát és Petrit olvasott, akitől a lírai én a „posztmodern” fogalmáról hallott, és akire számíthatott, ha valakivel beszélnie kellett. A lírai én életében fontos szerepet játszó, terveket dédelgető vasutas két évvel nyugdíj előtt meghalt, így a vágyott, de meg nem nevezett lehetőségek semmibe hullását érezhetjük ki a sorokból. Ám vannak fontos mondatok, amik mindig megmaradnak, életeken is átívelnek, mások életében rezonálnak tovább. A lírai én is őriz ilyen mondatot:

„és bort töltött, és hozzátette,

hogy sok évvel azelőtt örökölt egy bőrkabátot

egy cimborától, aki magát a kiserdőben hagyta,

és neki elege van abból, hogy az öngyilkosokkal

nem lehet beszélni.”

 

 

Az áprilisi Kalligramból

 

Ozsváth Zsuzsa Hosszútáv című verse is köthető az életben felbukkanó lehetőségekhez és az emlékekhez, itt az idő horizontjára vetül minden megélés, az időt pedig a várakozásban érhetjük tetten a versben. Az idő folyását, tovarohanását – és mindazt, amit elsodorhat – a parton álló ember a folyóban fedezhette fel. A folyót siettette volna a tenger, a beteljesülés felé, de sem a folyó mozgását, sem az idő gyorsaságát nem szabályozhatja. Felvillannak a csalás, a szégyen és a bánat képei, ezek is az idő hordalékai, az „igen”, a „nem”, a „talán” és a „talány” egyaránt az idővel érkeznek és távoznak. Az idő sodrása emlék-nyomokat hagy és várakozást.

 

Géczi Jánostól két verset is kiemelek (itt talán megengedhető a döntésképtelenség), az első a Vers az árnyékomról című írás, amely a magányt tematizálja. Az árnyék ugyanakkor a múltat is jelképezi a versben, de éppígy a hiányt is, a másik hiányát. A múltban és a hiányban az a közös, hogy mindkettő az ember nyomába szegődik, kíséri lépteit az élet útján. Az árnyék mint múlt és hiány a hosszú nappalok alatt még gyötrőbb tud lenni, olykor épp az ősz, a megrövidült nappalok és a lezárások évszaka hozhat könnyebbséget.

 

A Vers a gyerekkorról című költeménye a gyermekkor emlékeit idézi és az alföldi táj leírhatatlanul eleven színeit. A természet színei, formái és elevensége megragadhatatlan, szavakba és képekbe sem önthető. Még a fényképek sem tudják egészen hűen őrizni a táj képkockáit, a „gyermekszem” pedig „nem látja tisztán / a jelenvalót”, az emlékek mégis élénknek tűnnek, a pillanatképek elraktározódtak, élményekkel egészültek ki, s talán az egész életet áthatják, az idővel dacol az emlékképek valósága.