A mostani lapajánló arra vállalkozik, hogy a decemberi Tiszatáj és a februári Alföld egyes írásai alapján megrajzolja az élet ívét, felvillannak a gyermekkor képei, az felnőttlét bizonytalanságai, ingadozásai, az idő megállíthatatlan tovasuhanása és az elmúlás is.

 

Emlékképek és vágyak között

Gerzsenyi Gabriella: Amikor kicsi voltam (3. rész) [Tiszatáj, 2023. decemberi szám]

A gyermekkor emlékeit a felnőttlét élményeivel párhuzamba állító, a gyermekkorra és a jelenbeli elbeszélői énre egyszerre reflektáló prózasorozat harmadik részének középpontjában a hegyekhez fűződő viszony áll. Mindenekelőtt az rajzolódik ki, hogy a hegyről alkotott fogalom is jelentős változásokon mehet át: a gyermekkor „hegyei” valójában kisebb dombok voltak, még a „nagydomb” is, ami még az Amfiteátrum dombjainál is alacsonyabb volt, de – a jogi egyetemen tanultak előtt – az „előszereteti érték” nagyon is valóságosnak tűnt, nagyobbnak láttatta. A próza soraiban egyre-másra tárulnak elénk a gyerekkori szánkózások és kirándulások képkockái, de még a korszak ideológiai tételeibe és bepillantást nyerünk, részben gyerekszemmel, részben a felnőttkori reflexióval. Később már a fiatal felnőtt elbeszélő idézi fel egy síelés emlékét, amely még álmában is kísérti őt; igaz, nem a hegyek iránti rendíthetetlen szerelem vette rá a sísportra, hanem egy egészen másfajta szerelem vezette a sípályáig. Az utolsó képkockákon már az érett felnőttet látjuk, aki családjával járja a hegyeket. Bár néha összeütközésbe kerül környezetbarát és opportunista énje (vajon nem kellene-e gondolni a hegymászás iránt kevéssé rajongókra, és lehetővé tenni az autóval történő csúcshódítást?), főleg olyankor, amikor szembesül vele, hogy gyermeke szinte utolérhetetlen, ha hegymászásról van szó. A múltbeli és aktuális apróbb ellenérzések ellenére még egy spanyolországi vulkánhoz is eljutnak, a „környezetbarát én” „elégedetten mosolygott”, jóllehet nem volt felhőtlen az egész család öröme. De vajon ez azt jelentené, hogy a családi viszonyok a diktatórikus rendszer felé hajlanak?

 

Magyar Dániel: Blue Monday [Tiszatáj, 2023. decemberi szám]

Magyar Dániel prózájában is felsejlenek a gyermekkor emlékei, ám itt nem annyira a jelennel kerülnek párbeszédbe, sokkal inkább a vágyakkal. Január harmadik hétfője van, az „év legdepressziósabb napja”, bár a főszereplő ezt kétkedve fogadja, inkább úgy véli, hogy „minden nap másképp szomorú, ez tartja életben, a váratlan, kiszámíthatatlan örömök és bánatok, de inkább az utóbbiak”. Egy félresiklott életet látunk, egy magyartanárnő életét, aki nem találja a helyét és a boldogságot sem. Vágyik a családalapításra, egy férfire, akivel ez lehetséges, de talán még inkább vágyna egy olyan munkára, mint azé az osztrák vidámparki dolgozóé, aki most is eszébe jutott. Elképzeli, mi lehet most azzal az emberrel, megijed, amikor arra gondol, „lehet, hogy nem is él” már. Messzire eljutunk, a főszereplő gondolatainak legmélyére, szinte el is felejtjük, hogy az írás kezdetén filmet, vagyis inkább sorozatot keresett magának arra a bizonyos „legdepressziósabb nap”-ra. Aztán eszébe jutott, hogy az „asmr” épp a depresszió „ellentéte”, így inkább ilyen videót keres, amire később elalszik, álmában pedig jelenlegi munkája és vágyott munkája tökéletes szintézist alkot. Olykor az álom hozza el a beteljesülést, akár a legszomorúbb napon is.

 

Az álom, a vágy és a kiábrándultság sokkal nyugtalanítóbb alakot ölt Nagy Márta Júlia versében.

 

Nagy Márta Júlia: Ambivalencia kisasszony [Alföld, 2024. február]

Az idő erodáló hatásával szembesíti az olvasót a vers élénk képi világa és sodró lendülete, amely az idő rohanását érezteti, olykor a ritmus lüktetésével, olykor a sorok közötti áthajlással. A vers erejét csak fokozza, hogy hol egyes szám második személyben, hol többes szám első személyben szól az olvasójához, egyes sorokban bizonyára mindannyian magunkra ismerünk. A romlás, az élet fakulásának látképe (vagy még inkább látlelete) bontakozik ki előttünk. Egyes sorokból úgy tűnhet, hogy az életközépi válság érzése lengi be a verssorokat, ám végső soron bármely életszakaszban lehetséges azonosulni a hiábavaló várakozással és a „konok semmivel” való szembesüléssel teli élet sivárságával. A képi világa részint természeti, részint mesebeli, de feszültséget keltő, olykor rémisztő. Jóllehet, egyes sorok határozottan mutatják, hogy itt a női létről van szó, mégsem mondanám ezt egy „női lírának”. Egyébként sem szeretek ilyesféle címkéket aggatni írásokra és költeményekre, de itt a megélés mélyen személyes jellege a döntő, az, hogy az olvasó magára ismer „az éjszaka szörnyű súlya” alatt, ő az, aki kilép „a gomolygó ködbe”, aki „most már itt bolyong örökre”. Megrázó és felrázó olvasmányélmény.

 

 

Az aláhulló idő, távozás, visszatérés, elmúlás

Krusovszky Dénes versei [Alföld, 2024. februári szám]

Krusovszky Dénes verseiben is formáló erőt mutat az idő, de az időhöz fűződő viszony mintha versről versre változna. Az Eső című költeményben úgy tűnik, a lírai én valamennyire uralni tudja az időt, mégpedig az ismétlés révén, azáltal, hogy újra elindítja a YouTube-on a trópusi eső hangjait, amely új valóságot csempészett be a szobába. A Búzavirág presszó a „távozás” és a „visszatérés” kettősségéből kiindulva bontakoztatja ki az emlékezés és a visszaemlékezés furcsaságait, az emlékek átalakuló formáit, a megszépülő emlékeket. A Lassulás az időt a pernyéhez hasonlítja, amely alászáll, miközben őrzi is még az egykori anyagot és nem is, benne rejlik a megszűnés és a megmaradás is:

„úgy nem tér vissza többé,

 hogy el sem ment.”

 

Ám olykor farkasszemet kell nézni a távozással is, az elmúlással, azzal, hogy bár valami itt marad a szeretett személyekből, mégsem beszélhetünk visszatérésről. Ilyen szembenézés Szabados Attila Jutalmul című verse is.

 

Szabados Attila: Jutalmul [Alföld, 2024. februári szám]

Ez a vers nem csupán a végességgel való szembesülést ragadja meg különlegesen, vagyis egyszerre nyersen és megrendítően, de irodalmi találkozás is, ugyanis Mesterházi Mónika Vázlatok című versének második versszakára reflektál. A versben a fény motívuma dominál, ám ez nem a jóleső, melegséget árasztó fény, hanem sokkal inkább a téli, vakító, de fagyos napfény és a kórház hideg, fehér fényei. A kórház felé vetető út fényei mintha „az utolsó / megszólítás esélyé”-t tükröznék. A kórházban pedig minden a végességre emlékeztet, a haldoklók pedig szótlanságra ítélik azt, aki talán már lélekben gyászolni készül. A vers záróképei már az elhunyt hátrahagyott dolgainak hazacipelését mutatják, a holmikat (melyeket mintegy jutalomként kaptak a kitartó, de reménytelen várakozásért) „surrogó, fekete zsákban” viszik, a nap most is tűz, átmelegíti a tárgyi emlékeket. A lírai én pedig bízik benne, hogy hazáig nem szakad ki a zsák, és nem szakad rájuk az utcán minden emlék.

 

Ugyan folyvást szembe kell néznünk a végességgel, az életet is szükséges olykor megragadni, ha definiálni nem is sikerülhet, azért számos metaforát és metaforába bújtatott stratégiát ismerhetünk. Íme kettő a februári Alföldből:

 

Az élet metaforái

Gyukics Gábor: az evezős [Alföld, 2024. februári szám]

A vers középpontjában a valóságalkotó, eltökélt és alkalmazkodni kész individuum áll, aki nem fél az újrakezdéstől, az élet viharai sem rettentik el. Hemingway Az öreg halász és a tenger című regényét és az abban lakozó különleges reményt és rendíthetetlenséget idézi fel Gyukics Gábor verse.

 

 

Posta Marianna: Előbb-utóbb [Alföld, 2024. februári szám]

A vers a varrás különféle technikáin keresztül mutat rá arra, hogy milyen nehéz is olykor megtalálni a megfelelő „miként”-et, azaz megfejteni azt, hogyan is kellene élni. A varrás, mely a lírai én számára egybefonódik a nagymamától hallott tanácsokkal, gondolatokkal, végső soron az élet metaforájaként is értelmezhető. A nagymamától tudja azt is, hogy a házassághoz másfajta türelem szükséges, mint a cérna tűbe belefűzéséhez. A hímzés és a varrás között is különbséget kell tenni, de az öltések, vagyis a varrás mindig elsőbbséget élvez, aztán „jöhet a csicsa”. Először az élet alapzatát, önmagunk alapzatát kell megalkotni, és utána következhet minden egyéb. Ám azt, hogy mikor, milyen technikát kell alkalmazni és hogyan, már nem mondta el a nagymama sem, csak annyit tudhatunk meg, hogy:

„(…) az öltés

a varrat legkisebb ismétlődő része, és a fűzőöltésben

nincs fonalkapcsolat.”

 

Az „együtt” formái

István László: Harmattan [Tiszatáj, 2023. decemberi szám]

Ez a vers az „idegen” és az „ismerős” közötti viszonyt térképezi fel, felmutatva az idegen és a megszokott közötti feszültséget és a – talán túlságosan is – gyakori egymásba csúszásukat, a köztük lévő határ-elmosódást is. Az idegent jelentő távolság és a meghitt ismerősséget jelző közelség a száraz és a nedves ellentétpárján keresztül bontakozik ki a versben. A nedvesség, a víz az életet és az életek összekapcsolódását szimbolizálja, olykor abszurdnak tűnő képek révén:

„(…) Beült hozzánk egy teve

a vacsorához, észre se vettük. A sivatag hajója,

afféle senki által észre nem vett jelzőbója,

ott vonul egyik arctól a másik arcig, pergamenszáraz

bőre, testében felhalmozott vízkészlete

nyugtalanító bizonyosság: nem ismerjük

egymást, így vagyunk vértestvérek. (…)”

 

Életünk a szárazság és a nedvesség kettősségében telik, a másokhoz való viszonyban úgyszintén ezek dominálnak, bár úgy tűnik, jobbára a szárazság kerekedik felül. Széthúzássá válik a „szövetség”, pedig testvérekként kellene élni, családként, de folyton a szárazsággal szembesülünk, eltűnik a szemeinkből az együttérzés nedvessége, mert „szemet könnytelenítő kíméletlen fényt” látunk csupán.