2023 decemberében Szalay Gergely kollégámmal közösen elkészített ajánlóval búcsúztunk a Prae folyóirattól. Most pedig, sokunk nagy örömére, visszatért a Prae, az új lapszám Bodor Ádám prózai világára fókuszál, négy tanulmány is foglalkozik Bodor Ádám írásaival, de a Billentyűk-rovat is számos izgalmas írást tartogat. Ezeket veszem most sorra a friss ajánlóban.

Ez a lapszemle nem tematikus, inkább a Prae visszatérésének öröme köré szerveződik, változatos témákat foglal magában, akárcsak a lapszám maga.

 

Molnár Gábor Tamás A Kárpátokból a Kaukázusba. Identitás és nyelviség (és perzsák) az Én, a részvétlátogató című novellában címmel megjelent tanulmányát találtam a legizgalmasabb olvasmánynak a Bodor Ádám írásművészetének szentelt lapszám-szakaszból. Ez az írás Bodor Ádám korai, novellisztikai teljesítményét méltatja és elemzi. Az Én, a részvétlátogató című novellában Molnár Gábor Tamás egyrészt Bodor Ádám prózai világának egyediségét fedezi fel, másrészt a Bodor Ádám-féle próza azon sajátosságait is látja benne, amelyek csak az életmű későbbi alkotásaiban bontakoznak ki igazán.

 

A Bodor Ádám-prózák jellegzetességei közül kiemeli a nyelviség kérdését, amelyet Lőrincz Csongor is boncolgat (például az ebben a lapszámban megjelent tanulmányában is), s azon belül is a lefordíthatatlanság mozzanatát. Lőrincz Csongor elgondolásai mellett a francia szerzőpárosra, Deleuze-re és Guattarira, valamint Orsinire támaszkodva mutatja fel a nyelviség és a földrajzi tájak kapcsolatát, s így közelít a transznacionális, de nem globalizáló irodalmi alkotások felé. Bodor Ádám jellegzetes tája a „keleti-Kárpátok”, amely Erdély északi részét és Bukovinát is magában foglalja. Vagyis a helyszín Európa határvidéke, így „az európai és az azon túli ázsiai világ köztességét” fedezhetjük fel, ami identitás-kérdésekbe torkollik.

 

Az idegenség és a távolodás, ami nem csupán a nyelvi elemekben (például a lefordíthatatlanságban) bukkan fel, hanem az írások témáiban fellelhető, szintén lényegi motívumként szerepel a tanulmányban is. Akárcsak a „beszédek” jellemzése az íráson belül, amely reflexiós rétegzettséget mutat, és kapcsolódik a távolodás és az idegenség tematikájához is, mégpedig a megértés korlátain keresztül. Éppígy központi szerepet kap a tanulmányban a Bodor Ádám írásaira igen jellemző ismétlés, vagy éppen az elemzett novella címében is megelőlegezett, önmagára irányuló elbeszélői tekintet. Molnár Gábor Tamás tanulmánya érzékletesen mutatja be a nyelvi bizonytalanság és az identitást érintő bizonytalanság összefonódását Bodor Ádám Én, a részvétlátogató című novellájában, miközben kitágítja az igen részletes elemzés horizontját, hogy az életmű többi írása is előbukkanjon a tematikus és nyelvkezelési különlegességeket felsorakoztató láthatáron.

 

 

A Billentyűk-szakaszból:

Halmai Tamás Krisztus követése című versében a költő fantáziája és humora is megcsillan. Ez a vers talán valamelyest kilóg azoknak a hit köré épülő verseknek a sorából, amelyeket eddig Halmai Tamástól olvastam, de ez semmiképp sem negatívum.

A vers első sorait olvasva olyan érzésünk támadhat, mintha egy rendőrségi nyomozás közepébe csöppennénk:

 

„A célszemély elindult.

Ismétlem: a célszemély elindult.”

 

Ezt rövid személyleírás követi, történeti hűséggel. Eközben pedig – tematikus szempontból –  a megváltás-történet kezd kibontakozni, jobban mondva Krisztus követésének lelki útja, a tényleges, fizikai út analógiáján keresztül:

 

„Biztonságos távolból követem:

köztünk kétezer év.”

 

Térbeli és időbeli távolságok vegyülnek a követés kettős jelentésében, ahogy a történeti forrásokra támaszkodó leírás is vegyül a képzelettel és a hit megélésével, valamint a megéléshez csatlakozó istenélményekkel. Ugyanis vers egyrészt Krisztus történeti alakját eleveníti meg, másrészt a hit bensőséges megnyilvánulásait is igyekszik képies formában és önreflexiók alakjában megjeleníteni. Az „ügy” felgöngyölítéséhez és a „célszemély” megismeréséhez a lírai én bizonyos értelemben nem kerül közelebb, nem-értésbe torkollik a szemlélés, más értelemben viszont nem is lehetne közelebb hozzá. A vers úgy zárul, hogy végül nem is a lírai én talált rá a „célszemély”-re, hanem a lírai én volt az, aki megtaláltatott:

 

„Nem látom. – Negatív. – Nem látom. – Negatív.

Elvesztettem!

 

Ismétlem: megtalált.”

 

 

Nagy Gerzson Nászút című novellája egy utazás történetébe ágyazott kapcsolattörténet, amely a történet elejéből kiindulva akár kis családtörténet is lehetne, de végül az egyes szám első személyű elbeszélő és kedvese, Lívia közös története bontakozik ki, ám ezt a történetet is megannyi titok övezi.

 

Az elbeszélő és Lívia közös történetében a merőben hétköznapi, inkább kellemetlen, mint örömteli történésekből olvasható ki az, ami igazából a viszonyuk lényegét fejezi ki. Kapcsolatuk esszenciája hallgat, a sorok mögé bújik, csak apró utalásokból sejthető. A novella középpontjában a horvátországi nászútjuk áll, amely – mint az elbeszélői reflexióból kiderül – esküvő hiányában, valójában nem is nászút, legalábbis a szó szoros értelmében nem. Első közös, horvátországi kalandjuk az olcsó apartmanszobához kötődik, ahol egy egér (bízzunk ebben a feltevésben) zavarta meg az éjszaka nyugalmát és űzte el az intimitás lehetőségét.

 

A vágy és az elutasítás, vagy éppen a hamis beteljesülés kettőssége meghatározó elem az egész novellában. Az elbeszélő folyamatosan vágyakozik Lívia után, de a féltékenyég is állandóan jelen van, saját fantáziáját felhasználva próbálja megfejteni, hogy vajon más férfiak hogyan tekintenek Líviára. Bár a vágy, a testi, szexuális értelemben kielégülhetett, úgy tűnik, hogy mélyebb vágyaik nem futnak össze egyetlen metszéspontban.

Ezt mutatja az a jelenet is, amikor Lívia megpillantott egy hatalmas villát, sötétzöld spalettákkal, miközben hajnalban a hűvös tengerben fürdőztek. Az elbeszélői én nem vette komolyan Lívia vágyakozását, amely a tengerparti házra irányult, csak arra tudott gondolni, mennyi tennivaló lenne a házzal, mennyi vizesedés, mennyi penész és mennyi felújítás kísérné végig az ott töltött közös életüket és milyen rossz lenne, hogy épp, amikor a legjobban várják a nyarat, a tavaszi időszakban, akkor van a leghidegebb, akkor fáznak a leginkább.

A házzal kapcsolatos fenntartások a kapcsolatukra is rávetíthetőek. Mintha kilátástalanul sok munka lenne kettejük világát összecsiszolni, azonban végül mégis lett kapcsolódási pontjuk, mégpedig a lányuk, aki gyerekként gyakran faggatta őket születése körülményeiről és fogantatásáról, végső soron Líviával közös történetének ezt az apró, nászútról szóló töredékét is a lányuk kíváncsiságából kiindulva idézte fel az elbeszélő.