Milan Kundera halála megrázta a kortárs világirodalmat, beleértve természetesen az olvasóközönséget is, ezalól a Szófa szerkesztői sem kivételek. Amint értesültünk Kundera halálhíréről, rögtön elkezdtük megosztani egymással a legemlékezetesebb, Kunderához kötődő olvasmányélményeinket. Ezekből készítettünk egy válogatást, így emlékezve a halhatatlan Mesterre.

 

 

(Milan Kundera 1979-ben, Párizsban, Jean-Pierre Couderc/Roger-Viollet)

 

Hacsek Zsófia egészen friss olvasmányélményről mesélt:

 

Pár hónapja regényekről beszélgettünk a Szófa néhány szerkesztőjével. Bodrogi Csongor ajánlotta A regény művészete című kötetet, amelyet meg tudtam szerezni eredetiben, vagyis franciául. Pont azon az idegen nyelven, amelyet már egészen jól beszélek és értek, na de ilyen kaliberű szöveggel még sose volt dolgom... Nem baj, gondoltam, majd haladok vele, ahogy tudok. Úgyhogy azóta is olvasom, vagyis elő-előveszem, és olyan alaposan elmélyedek minden szóban és mondatban, amelyre a többi nyelvemen már nem szoktam rászánni az időt. Lassan közelítek a könyv közepe felé - ebbe ütött bele most hirtelen a halálhír. Szóval az első fele még "kortárs" volt, a második fele már "lezárt életmű része" lesz, de vajon ennek van jelentősége egy halhatatlan szerzőnél? Nyilván nincs. Mindenesetre legyen az álmod szép, Mester...

 

Bodrogi Csongor egy korábbi, egészen pontosan 2008-ban írt blogbejegyzését elevenítette fel.

Ebben a blogposztban A lét elviselhetetlen könnyűségéről írt. Ebből az írásból csupán egy részletet idézünk, de a teljes bejegyzés is szabadon olvasható ezen a linken. Íme a szemelvény:

Mindenestre jól kezdődik egy olyan regény (nem?), amelynek ez az első mondata: "Az örök visszatérés gondolata rejtélyes, és Nietzsche zavarba ejtette vele a többi filozófust: micsoda képtelen gondolat, hogy amit már átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlés is ismétlődhet a végtelenségig." Amikor én Gaelle-nek ilyesféle mondatokat mondtam, akkor ő mindig rám szólt a maga jellegzetes mosolyával: "Hey, hallo!" No de. A regény tényleg kibontja a gondolatot: mi van, ha de viszont (és habár, nemde node) nincsen ismétlődés? A lét egyből hihetetlenül könnyűnek tetszik akkor. Mert ami volt, az csak egyszer volt. Képzeljük el, most tényleg, nyomaszt minket bármiféle múltbéli szenvedés, ha tudjuk, hogy úgysincs semmi köze a mi életünkhöz? Nem azért nyomaszt minket pl. a holokauszt, mert aggódunk, hogy megismétlődhet? De miért kéne, hogy bármi, ami volt, megismétlődjön?...

Az időbeliség témája és az ismétlés problémája persze nem csupán a A lét elviselhetetlen könnyűségében játszik döntő szerepet, Kundera életművének számos pontján újra és újra felmerülnek az ezzel kapcsolatos nehézségek. Végső soron a végesség rejtelmeinek feltárása felé igyekszik Kundera, gondosan vezetve az olvasót is ezen az úton. De vajon megfejthető-e a végesség és legfőképp a végességet uraló vágy?

 

Ezt a kérdést feszegeti Enesey Diána is, mégpedig a Nemtudás című Kundera-regény nyomvonalán:

A Nemtudás az Odüsszeusz óta ismert bolyongás, a történelmi idő, az egyéni életidő, az ismétlés, a szerelem és a beteljesülés utáni szüntelen vágyakozás regénye. Filozófia, matematika, történelem és a hétköznapok remek arányérzékkel mért elegye. A regény kulcsfogalma a nosztalgia, amelynek egyik jelentésárnyalata — amelyhez Kundera logikus etimológiai fejtegetéseken keresztül vezeti el az olvasót — a nemtudás okozta szenvedés, amely a térbeli és időbeli távolságot teszi élessé.  A logika és a számszerűség mintegy átöleli a teljes regényt. Ám mégsem a történelem vagy a tervezett élet logikája mozgatja a regényt, hanem a vágyé. Mert a vágynak is van egy sajátos logikája, amely az egyéni életben új dimenziót ad a végességnek, kiszélesíti vagy éppen beszűkíti. A vágy, a múlt és az ismétlés jelentőségére és lehetőségére vonatkozó kérdés Irene és Josef, a cseh hazába vissza nem vágyódó emigránsok újbóli találkozásában bontakozik ki. Ám a múlt az emlékezetben megváltozik, az elmúlt valóság nem menekíthető a mindenkori jelenbe. Még a legnagyobb találkozások sem egyformák a két egyén számára. Irene és Josef esetében sem volt azonos súlya a húsz évvel korábbi találkozásnak, bár „mindketten két-három szituációt őriznek a múltból”, ezek a megélések mégsem fedik egymást. Hiába hasonlatos kettejük történelem és egyéni sors alakította élethelyzete (emigránsok, nem vágynak vissza hazájukba, özvegyek), az emlékek más-más módon raktározódnak, sosem lehetnek egyformák. Az emlékek felelevenítésében viszont mit sem segít a nosztalgia, az nem tartja edzésben az emlékezetet. Az újbóli, reptéri találkozás és az ekkor fellépő vágy mégis azonos célpont felé irányítja őket: a beteljesülés felé. Az együttlétük viszont csak hamis beteljesülést hoz. Hiszen nem remélhetjük a másiktól saját szabadságunkat, az idő múlása pedig a legnagyobb boldogságból is kizökkent. Nincs abszolút beteljesülés, nincs megismételhető találkozás. Csak a vágy életet irányító logikája van. Meg persze Kundera zsenialitása, ami képes felfedezni a kisebb beteljesülések után is továbbáradó véges élet mélyen rejlő, végtelen mozzanatokra utaló szabályosságot. 

(A regényt N. Kiss Zsuzsa fordította)

 

Persze láthatjuk, hogy nem csupán az időbeliség, de a térbeliség is döntő mozzanat Kundera regényeiben, a középpontban az egyéni élet áll, amelyet nemcsak az időben sodornak a történelem viharai, hanem egyik fölrajzi helyről a másikra is. Kundera azonban képes összekapcsolni korszakokat, helyeket, hiszen végső soron minden az emlékezésen vagy éppen a felejtésen múlik – legalábbis a véges emberi perspektívából tekintve. Valamiképp a világ működése is követi az emlékezés és a felejtés dinamikáját és mintázatait, ám ez nem jelenti azt, hogy gondolataink keretek közé lennének szorítva – épp ellenkezőleg: szinte határtalanul szabadok.

 

Vörös Viktória pontosan erről írt, a gondolatok szabadságáról és a szabadság regényéről, a Lassúságról:

Ritartando

 

A gondolat szabadságának regénye Kundera Lassúsága, ez a franciául írt 1995-ös kisregény. Két korszakot montíroz benne egymásra az író: egy francia kastélyszállóban találkoztatja mediatizált jelent a 18. századdal. „A gyorsaság foka egyenesen arányos a felejtés intenzitásával. […] korunk megszállottan a feledésre vágyik, s azért adja át magát a sebesség démonának, hogy kielégítse ezt a vágyát; léptei gyorsításával azt akarja tudtunkra adni, hogy nem akar emléket hagyni magáról; hogy belefáradt; megcsömörlött magától […].” (Vargyas Zoltán fordítása)

A regény tágassága felszabadító hatású az olvasóra. Egy előkelő vacsora után, amelyen a régmúlt idők „emléke ott lebeg a mennyezet alatt”, megdöbbentő, milyen messzire lehet eljutni!  A szabad asszociációkra emlékeztető gondolatmenet bizarr kettősségeket vetít egymásra. Ilyen a séta  ̶  száguldás, éhező afrikaiak  ̶  rizsgyűjtő fiatalok, búskomorság  ̶  hedonizmus, Václav király  ̶  Károly herceg ellentéte. Vagy Denon elbeszélése, a Nincs holnap szerelmi „triptichon”-ja mellett az Apollinaire Lou-hoz írt leveleiben megénekelt „kilencedik kapu”. A francia és a cseh kötődés többszörös a műben. A  legkimunkáltabb Vivant Denon alakja, a rézmetsző-diplomatáé, aki nem törekedett irodalmi hírnévre, mégis a Veszedelmes viszonyoknál árnyaltabb, a lassúság témájához kapcsolódó művet írt 1777-ben. A cseh rovarkutató ironikusan megrajzolt alakja a rendszerváltásnak mutat görbe tükröt, amikor kiszól neki a narrátor: „[b]orítsd magadra az általános amnézia jótékony köpenyét! Ne gondolj többet a sértő nevetésre, az már nem létezik, miként az építkezéseken töltött éveid meg az üldözött dicsőséged sem létezik.”

 

 

Az időiség, a történetiség és az identitáskeresés metszéspontja Kundera életművében a valóság és a művészet találkozását is jelenti. Kundera történetei élettörténetek, amelyeket a történelem változásai átszelnek. Az ilyesfajta életeket pedig talán a művészet képes a legjobban megragadni.

Mirkó Anna személyes hangvételű írása Kundera sokoldalúságát emeli ki, felmutatva a valóság és a művészet, valamint a művészet és a tudomány érintkezési pontjait.

Nem is találhatnánk jobb végszót, és szeretnénk is megtartani a keretes szerkezetet: személyes hangvételű írással kezdtünk, és azzal is zárjuk szerkesztőségi megemlékezésünket. Álljon tehát itt zárásképp  Mirkó Anna Kundera-képe:

 

Bohumil Hrabal és Milan Kundera a mennyországban söröznek, azon vitatkoznak, ki kevésbé cseh kettejük közül. Az egyiknek mindegy, a másiknak kevésbé. Sajnos a legkevésbé sem vicc, azt hiszem, egyik fele sem. 
Milan Kundera számomra félig író, félig társadalomtudós, aki mind az írásaival, mind pedig saját életének történetével szemléltette, milyen hatása lehet a művészetnek a valóságra. Hogy milyen az, amikor egy művésztől fél a hatalom. De nem erről akarok írni, nem akarok bicegő párhuzamokat vonni az ő életével és a jelen magyar helyzettel, cseppet sem lenne méltó. Arról szeretnék megemlékezni, hogy milyen átütő ereje volt az írásainak. A legutóbb egy nem annyira ismert novellájával találkoztam, korai darab, Hamis autóstopp a címe. Amikor először olvastam, mérges lettem a szövegre. Azt mondtam rá, ostoba. De nem hagyott nyugodni, elolvastam újra és újra, beszéltem is róla másokkal. És valahogy egyre több rétege lett tiszta az írásnak, és megdöbbentem az írói nagyságon, amelyik egy ennyire kis terjedelmű írásba képes belezsúfolni ennyi tartalmat, ennyi jelentést. Kétségkívül a legnagyobbak egyike távozott.